Ha manapság megkérdeznénk azt a sok ezer harminc év körüli fiatalembert, aki brókerként, bankárként a pénzügyi élet számos területén keresi meg a vajas kenyérre valót: mit is tudnak a “régi” Pénzügykutatóról, minden bizonnyal kiábrándító válaszokat kapnánk. Még a jobban értesültek is legfeljebb azt mondanák, hallottak harangozni valamit egy annak idején nagy botrányt kavaró Fordulat és reform című dokumentumról, és talán arról is, hogy a rendszerváltás előestéjén felsőbb parancsra felszámolták az intézményt. Ennek fényében jogos lehet a kérdés: túl azon, hogy az érdemdús utódok ápolni kívánják a hagyományokat, mi a létjogosultsága egy vaskos kötetben kiadni a Pénzügykutató Intézet egy híján 20 évnyi (1968-tól 1987-ig tartó) történetét, és ehhez mellékelni harminc jeles személyiségnek az intézettel kapcsolatos emlékeit, a velük készült alapos és felettébb érdekes interjúkat? E hosszúra sikeredett kérdésre rövid a válasz: feltétlenül érdemes volt elkészíteni a Lámpások az alagútban című kötetet. E sommás megállapítás azonban indoklásra szorul.
Kezdjük a beszélgetések alanyaival, a teljesség igénye nélkül. Találunk köztük jól ismert politikusokat – Nyers Rezsőt, Pozsgay Imrét -, volt pénzügyminisztereket – Hetényi Istvánt, Kupa Mihályt -, számos, ma is jelentős szerepet játszó pénzügyi szakembert – Antal Lászlót, Asztalos Lászlót, Csillag Istvánt, Matolcsy Györgyöt, Surányi Györgyöt, Várhegyi Évát, Voszka Évát -, aktív politikust – Bauer Tamást, Tardos Mártont -, s a közélet olyan, nehezen beskatulyázható szereplőit, mint Kopátsy Sándor vagy Lengyel László. Külön ki kell emelni az elévülhetetlen érdemeket szerzett, nemrég elhunyt egykori igazgatót, Hagelmayer Istvánt.
A fenti imponáló névsor önmagában is bizonyítja, hogy a Pénzügykutató jeles munkatársai révén kiemelkedő szerepet játszott abban a viszontagságos időszakban, amikor a gazdaságban – de a politikában is – ádáz harc folyt a reformok hívei és a konzervatívok között. Az intézet tagjai persze a reformok pártján álltak, bár aki azt hinné, hogy egységes elvek, azonos szándékok vezérelték gondolkodásukat, tevékenységüket, azok nagyot tévednek. Az persze igaz, hogy akkortájt mindannyian látták, a dolgok rosszul mennek a gazdaságban, és sürgős változtatásokra volna szükség. Abban azonban, hogy mit kell, s főleg mit lehet tenni ezekben a zavaros években, már jócskán megoszlottak a vélemények. A radikálisabb vagy mértéktartóbb megoldások sürgetése, ösztönzése a munkatársak vérmérsékletétől, helyzetértékelésétől, de korától is függött. A sokat megélt idősebbeket tapasztalataik ugyanis arra tanították: nehéz “gúzsba kötve táncolni” és ezért (is) óvatosabbak voltak.
Tegyük hozzá: ha valaki mostanság elolvassa az 1987-ben nyilvánossá vált Fordulat és reform című dolgozatot, joggal meglepődhet, mi volt ebben az elborzasztó, ami akkora port vert fel. Ennek megértéséhez ismerni, netán felnőtt fejjel átélni kellett (volna) azt a kort, amikor “mindenható pártunk” szemében főbenjáró bűnnek számított a gazdasági reformok összekapcsolása társadalmi, politikai reformokkal. De súlyosan elítélendő volt minden olyan szándék is, amely a “belső” vitákat a széles nyilvánosság elé kívánta tárni. És a legsúlyosabb véteknek az számított, hogy az intézet némely munkatársai kapcsolatot kerestek és találtak is a szigorúan légüres térben tartott ellenzéki mozgalmakkal.
Mai szemmel nézve adódik egy másik kérdés is: valóban olyan “forradalmiak” voltak-e a dokumentumban felvetett javaslatok, hogy azokat még napjainkban is hódolat illeti, bírálatnak pedig nincs helye? Való igaz, a reformközgazdászok meglehetősen tág köre nem kerülhette meg akkoriban a nagy hatalmú pártot, s elgondolásaikat is csupán az adott, szocialistának nevezett rendszeren belül látták megvalósíthatónak. Nem számíthattak ugyanis a Szovjetunió közeli összeomlására. Mentségükre felhozható: a szovjet birodalom gyors szétesése még a legdörzsöltebb amerikai kremlinológusokat is meglepetésként érte. Ezt is a mérlegre téve joggal állítható: nem érheti “gáncs és megvetés” a Pénzügykutató reformereit, ha nem láttak a jövőbe.
Az intézet egész tevékenységével számottevően segítette azt az értelmiségi körökben tapasztalt erjedést, amely a nyolcvanas években a gazdasági, társadalmi, szociális rendszer megújítására irányult, támogatva ezzel a változtatásokat szorgalmazó politikai erőket. De elismerést érdemel a Pénzügykutatóban folytatott elméleti munkásság is, amelynek fontos eredményeit a rendszerváltás utáni kormányok jól tudták hasznosítani. Talán legjelentősebb erényük pedig a gazdaságban is szükségszerű nemzedékváltás előkésztésében rejlik. Az akkori fiatalok – ma már inkább középkorúak – közül ugyanis jelenleg számosan vezető posztokat töltenek be a politikában éppúgy, mint a gazdasági, pénzügyi, tudományos életben.
