Már a könyökünkön jönnek ki a viták egyes állami cégek “elkótyavetyéléséről”, s ezekben nem is az a legbosszantóbb, hogy a vállalatokat talán valóban áron alul adták el, hanem az, hogy a felhozott érvekből biztosan nem derül ki az igazság. A “kótyavetye” emlegetői ugyanis előszeretettel hivatkoznak könyv szerinti értékre és elmúlt évi nyereségre (ha volt ilyen), de még véletlenül sem a jövőben, hosszú távon, a vállalat teljes élettartama alatt realizálható jövedelmekre. Márpedig e nélkül nem lehet felbecsülni egy vállalat értékét, amely “nem más, mint a működésbe fektetett eszközök piaci értéke plusz az a gazdasági profit, amelyet a vállalat a jövőben realizálni tud eszközeinek birtoklása, kiépített piaci pozíciói révén, egyszóval működésével” – olvasható a Tom Copeland, Tim Koller és Jack Murrin által jegyzett Vállalatértékelés című könyv magyar kiadásához írt előszóban.
A privatizáció évei alatt egy másik tévhit is gyökeret vert, nevezetesen, hogy a vállalat értéke csak adásvételkor, s legfeljebb még a tőzsdei árfolyamok alakulásában játszik szerepet. A szerzők azonban már az első fejezet legelején sietnek hangsúlyozni, hogy nemcsak a vállalatértékelés módszertanát mutatják be, hanem azt is, miként használható fel az értékelés a döntéshozatal javítása érdekében. Merthogy minden üzleti tevékenységet folytató szervezet alapvető célja a tulajdonosi érték maximalizálása. A fenti tétel megvalósítására az értékmenedzser hivatott. Ő az, aki kézbe kapván egy vergődő vállalatot, azt felértékeli, majd az eredmény alapján dönt bizonyos egységek átalakításáról, mások eladásáról. Miután a fájdalmas kötelességeken túljutott, ismét csak értékalapon dönt a további, folyamatos fejlesztésekről. Ehhez értékorientált célokat és teljesítménykritériumokat határoz meg, vagyis a gazdasági profit növelésének célját az egyes üzemekben is értelmezhető operatív teljesítmény-mérőszámokra fordítja le. Olyan ösztönző rendszert is kialakít, amely a vállalati teljesítményt befolyásolni képes vezetők jövedelmét az eredményekhez köti. Végül pedig a nyilvánosság elől sem titkolja a vállalati eredményeket, az a megfontolás vezeti ugyanis, hogy a piac reakciója számára is fontos információkkal szolgál.
A szerzőhármas részletesen szól a módszertanról, hogy miért is nem tekinthető üdvösnek a számviteli szemlélet, miért jobb vállalatértékelésre a diszkontált cash flow megközelítés, hogyan lehet ezt alkalmazni, a múltbeli teljesítményt elemezni, helyzetet értékelni, tőkeköltséget és maradványértéket becsülni.
A könyv tehát igen sok tanulsággal szolgálhat a magyar piacon, de nem alkalmazható minden fenntartás nélkül, hisz ez még nem Amerika. Az előszó rámutat a módszertani problémákra, amelyek közül remélhetőleg egyre több szűnik meg a magyar piac fejlődésével. Azzal a fejlődéssel, amelyet jól szolgál az értékmaximáló vállalatvezetés terjedése is. (Tom Copeland-Tim Koller-Jack Murrin: Vállalatértékelés, 552 oldal; Panem-John Wiley&Sons, 1999.)
