Nem új keletű megállapítás, hogy ez a század nem Magyarország évszázada volt. Kedvezőtlen, történelmi léptékű külső folyamatok és magyar válaszok eredőjeként századunkban Európa leglassúbb ütemben, s eltorzuló szerkezetben növekvő gazdaságainak egyike volt a miénk. A leszakadás mértékét jól jelzi, hogy az egy főre jutó magyar GDP az első világháború előtt az Európai Unió (EU) jelenlegi 15 tagországának átlagában kialakult szint 65 százalékát érte el, míg 1996-ban mindössze 37 százalékát tette ki annak. A hetvenes években bekövetkezett kőolajár-robbanást, majd a későbbi kamatrobbanást követően a nyolcvanas években már stagnált, 1989 és 1993 között pedig – a stratégiailag nem megalapozott rendszerváltással összefüggésben – 21 százalékkal visszaesett a honi GDP. A gazdasági növekedés évi üteme 1993 és 1996 között 2 százalék, 1997-ben 4,5, majd 1998-ban – negyedszázados rekordként – több mint 5 százalék volt.
Új húzóágazat: az ipar
Évtizedek óta nem tapasztalt jelenség, hogy a magyar gazdaság növekedési dinamikája több mint kétszerese az európai átlagnak. Joggal felvethető: elérkezett-e a hosszú távú trendváltozás nyara vagy csupán magányos növekedési fecskét láthatunk?
A növekedés húzóágazata 1993 óta az ipar. Az 1989-ben létező, az ország növekedési adottságaival összehangolatlan, európai összehasonlításban kiemelkedően energia- és tőkeigényes, a világpiaci kereslethez alig igazodó magyar ipar termelésének fele 1989 és 1992 között eltűnt. Ugyanakkor 1992 és 1996 között a szektor évi növekedési üteme már meghaladta az 5 százalékot, majd az 1997. évi 11 százalék után tavaly 13 százalékos felfutást produkált.
A kimagasló dinamika mögött mélyreható szerkezeti átalakulás húzódik meg. A magyar ipar versenyelőnye nem a természeti vagy pénzügyi erőforrások gazdagságában, olcsóságában, hanem elsősorban a munkaerő szakképzettségében és bérköltségének színvonalában rejlik. Ebből adódóan tartós fejlődés alapját csak a feldolgozóipari, s ezen belül a gépipari tevékenységek jelenthetik. Az elmúlt év ebből a szempontból mutat erőteljes átrendeződést; a bányászat és az energetika visszaesése mellett a feldolgozóipar 15 százalékkal, ezen belül a gépipari termelés közel 40 százalékkal erősített. A jövőbeni gazdasági dinamikára utal a beruházási javakat gyártó ágazatok termelésének átlagot messze felülmúló, több mint 40 százalékos bővülése.
A feldolgozóipari termelékenység az elmúlt hat év átlagában több mint évi 10 százalékkal bővült, s jelentős mértékben segítette a magyar ipar versenyképessé válását, az infláció csökkenését, s a valuta felértékelődését. A gépipari termelékenység tavaly csaknem 30 százalékkal javult.
A termelés szerkezeti módosulásai szoros összefüggésben állnak az értékesítési irányok változásával. Az első világháború utáni időszakban a magyar ipar a világpiactól nagymértékben elszigetelten fejlődött, s kevéssé integrálódott a nemzetközi munkamegosztásba. Az elmúlt fél évtizedben az ipar termelési többletének túlnyomó része külföldi piacokra került. Tavaly is érzékelhető volt a nemzetközi és a belföldi piac felvevőképességének eltérő ütemű bővülése. A belföldre irányuló kibocsátás növekedésének üteme nem érte el a 4 százalékot, szemben az exportorientált termelés közel 30 százalékos felfutásával. Ma már a magyar ipar termelésének közel fele, 45 százaléka kerül exportra. Az ipar növekedési irányzataiban egyértelműen kirajzolódik az új magyar szakosodás súlypontja. A vegyipari és élelmiszer-ipari kivitel szerény csökkenése mellett a gépipar exportcélú értékesítése több mint 50 százalékkal lett magasabb. A magyar gépipar nemzetközi integrálódásának foka kimagasló, a termelés négyötöde jut exportpiacokra. Az évtized elején beinduló nagyarányú külföldi tőkebefektetések eredményeként kialakult vagy korszerűsített ipari alágazatok – így a híradástechnikai, közúti járműipari termékek, irodagépek – termelése a feldolgozóipari átlagot többszörösen felülmúló ütemben bővült. A termelési irányzatokban tükröződő új konjunkturális és szerkezetmódosulási elem a belföldi piacra irányuló termelés növekedésének beindulása. Bár ennek üteme lényegesen elmarad az ipari exportétól, a szakadék immár sokkal kisebb, mint a megelőző években. A belföldi beruházási piac élénkülése, az építőipari termelés 16 százalékos emelkedése, az élelmiszer-ipari termékek belföldi értékesítésének több mint 4 százalékos növekedése jelzi az exportorientált fejlődés leszivárgó hatását, átterjedését a belgazdaságra.
A GDP felhasználásának irányzatai szintén kedvezőek. A növekedés fő hajtóereje a korszerűsödési, integrálódási folyamattal összefüggő beruházási tevékenység. A rendszerváltást követő csökkenés, az 1994. évi expanziót követő pangás után a beruházások volumene 1997-ben közel 9 százalékkal, 1998-ban 11 százalékkal bővült. A beruházási mozgástér tágulása az elmúlt években a fogyasztás rovására következett be. Az 1997. évi 2 százalékos fogyasztásbővülés után 1998-ban közel 4 százalékkal nőtt a lakossági, s 2 százalékkal a közületi fogyasztás. A választási évben nem szokatlan túlelosztási veszélyt sikerült elkerülni; a fogyasztás, sőt a belföldi felhasználás alacsonyabb ütemben nőtt, mint a GDP.
Külkereskedelmi váltás
A főbb növekedési mutatószámok világosan jelzik, hogy a magyar gazdaság áttért egy export- és beruházásvezérelt növekedési pályára. A kivitel 1993 utolsó negyedétől kezdődően kezdte maga mögött hagyni a Szovjetunió összeomlása, a nyugat-európai recesszió, a jugoszláv polgárháború, s általában a térségben végbemenő rendszerváltás legsúlyosabb következményeit. A magyar kivitel 1993 óta nemzetközi összehasonlításban is kimagasló ütemben bővült. A kivitel dollárértéke 1993 és 1997 között évi átlagban 18 százalékkal, tavaly pedig 20 százalékkal ment feljebb, s – 23 milliárd dolláros nagyságrendjével – két és félszerese az 1989. évi szintnek. Az import exporttal fedezett hányada fél évtized leforgása alatt 78 százalékról 89 százalékra emelkedett. Bár tavaly az orosz válság és a világgazdaság működési zavarai érintették a magyar külkereskedelmi folyamatokat is – fél évtized után az import ismét némileg gyorsabb ütemben “haladt”, mint az export -, a kivitel növekedési üteme alig maradt el a rendkívül kedvező 1997-es mögött.
A növekedési és szerkezetátalakulási teljesítmények tükröződnek a külkereskedelem termékszerkezetében is. A nemzetközi piacokra korábban mezőgazdasági és élelmiszer-ipari termékeket, féltermékeket exportáló, s 1913 és 1989 között lényegében alig változó termékszerkezetű magyar külkereskedelem gyökeresen átalakult. A múlt évben már az export 52 százalékát adták gépek, gépipari termékek, egyharmadát különféle feldolgozott ipari termékek. Az élelmiszerek, italféleségek és dohányáruk aránya a kivitelben egytizedre csökkent, a nyersanyagoké és energiahordozóké pedig együttesen 5 százalékra. A külkereskedelmi szakosodás alapját egyértelműen a komparatív bérelőnyök jelentik. A világgazdasági integrálódás gépipari dominanciáját import oldalról jelzi, hogy a behozatal 46 százaléka már gép és gépi berendezés, további 40 százaléka feldolgozott ipari termék, egytizede energiahordozó és nyersanyag, s csupán 4 százaléka mezőgazdasági és élelmiszer-ipari termék.
Az egyes termékcsoportok külkereskedelmében kialakult egyensúlyi helyzetek is szemléltetik az érdemi szerkezeti változásokat. Magyarország történelmi fejlődése során mindig is jelentékeny nettó importőr volt a gépipari külkereskedelemben. Tavaly a gépipar nemcsak vezető külkereskedelmi ágazat, hanem egyszersmind devizaegyensúlyozó is lett, az export és az import nagyságrendje lényegében azonos volt. Az ország külkereskedelmének devizakitermelő ágazata a mezőgazdaság és élelmiszeripar, amely mintegy két és félszer exportál többet a behozatalnál. E többlet fedezi az energiahordozók külkereskedelmében meglévő deficitet.
Termékcsoport vetületben szembetűnő a magyar kivitel számottevő diverzifikációja (lásd a táblázatot). A 25 legfontosabb termék, illetve termékcsoport aránya egyébként a kivitelben 57 százalékot tett ki.
Földrajzi reorientáció
A magyar külgazdasági kapcsolatok viszonylati súlypontjainak áthelyeződése, a KGST-orientációt felváltó nyugat-európai integrálódás ugyan a kilencvenes évek elejére esett, de a folyamat azóta sem zárult le. Tavaly a kivitel 84 százalékát vették fel a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) államai, 73 százalékát az EU tagországai. Magyarország külgazdasági orientációja egyértelműen a fejlett piacgazdasági országokhoz kötődik. Az uniós országokkal folytatott külkereskedelem 1998-ban is az átlagosnál jobban bővült. A többi fejlett ország közül különösen az Egyesült Államokkal lebonyolított forgalom dinamikája volt átlagon felüli; aránya a kivitelben 9 százalék, a behozatalban kereken 7 százalék.
A fenti nagyságrendek, illetve arányok önmagukban is jelzik valamiféle autonóm közép-európai integrálódásra vonatkozó elképzelések megalapozatlanságát. A viszonylati szerkezet arányaiban bekövetkezett egyik igen jelentős változás az orosz válság következményeihez fűződik. A második világháború végét követő négy évtized átlagában a magyar külkereskedelem több mint egyharmada bonyolódott le a volt Szovjetunióval. Ez az arány 1989-ben 28 százalékot, 1994-ben 11 százalékot, 1997-ben 7 százalékot, 1998-ban pedig már csupán 4,5 százalékot tett ki. Ezen belül az Oroszországba irányuló kivitel aránya 3 százalék alá, import oldalon pedig 7 százalék alá esett. A csaknem félévszázados viszonylati függőség eltűnt. Bár az orosz válság következményei az oda szállító magyar alágazatokat és vállalatokat – mindenekelőtt az autóbusz-, a gyógyszer- és a konzervipar vállalatait – súlyosan érintették, érdemes megjegyezni, hogy az Oroszországba irányuló magyar kivitel értékének csökkenése kisebb, mint az energiahordozók árszínvonalának esése nyomán bekövetkezett visszaesés az energiahordozó-importnál.
Évtizedes irányzat fordulópontja érzékelhető a fejlődő országokkal folytatott forgalomban. Ez az országcsoport a nyolcvanas években még a magyar külkereskedelem egytizedét, 1997-ben export oldalon 2,6 százalékát, import oldalon 7 százalékát képviselte. 1998-ban a forgalom mindkét oldalon több mint 40 százalékkal nőtt, az országcsoport jelentősége ismét nagyobb, s mindkét oldalon meghaladja például az Oroszországgal folytatott külkereskedelmet.
Bizonytalan nemzetközi konjunkturális helyzetben még az egyébként egyre globálisabbá váló piacokon is nagyobb figyelmet kap a viszonylati egyensúlyok, a földrajzi térben jelentkező deficitek kérdése. A gazdaság fejlettségi szintjéből adódóan a magyar külkereskedelem hagyományos szerkezeti jellegű deficitet mutatott, amelynek nem a ténye, hanem a mértéke vitatható időszakonként. Kivitelünk a behozatalunknak csak 4 százalékát fedezi Kína, 10 százalékát Japán, egyharmadát a fejlődő világ, s kétötödét Oroszország esetében. Ugyanakkor a magyar gazdaság exporttöbbletet ért el két vezető világgazdasági hatalommal, Németországgal és az Egyesült Államokkal szemben. Magyar exporttöbblet alakult ki az EU és a Közép-Európai Szabadkereskedelmi Társulás (CEFTA) tagországaival folytatott külkereskedelemben is. A forgalmi egyenlegek arra utalnak, hogy a regionális együttműködés, kereskedelempolitikai referenciarendszer kedvezően ellentételezheti a fejlettségi szintkülönbségekből fakadó egyensúlyhiányokat.
A honi növekedésgyorsulás csak magyar szemszögből, a trendváltozás, a korábbi irányzatokhoz viszonyított fordulat szempontjából minősíthető csodának. Rendkívüli teljesítmény viszont a növekedésgyorsulással egybekötött egyensúlyhiány-csökkenés. Az infláció az 1997. évi 18,4 százalékról 14,5 százalékra csökkent. Az államháztartási deficit pénzforgalmi szemléletben 4,8 százalékról 4,4 százalékra mérséklődött. Az államháztartás elsődleges, azaz adósságszolgálat nélküli egyenlege a GDP 1,6 százalékának megfelelő nagyságrendű többletet mutat. Az államháztartás bruttó adósságának GDP-hez viszonyított aránya az 1997. évi 64 százalékról 59 százalékra esett, s ezzel e téren Magyarország már teljesítette a maastrichti konvergencia kritériumot.
A fizetési mérleg folyó tételeinek deficitje az 1997. évi 1 milliárd dollárral szemben 1998-ban 2,3 milliárdra nőtt. Ez nem csekély romlás, ugyanakkor látni kell, hogy a többlethiány 4 milliárd dolláros exportbővülés, s 2,5 milliárd dolláros GDP-növekmény mellett képződött.
A világgazdaságot sújtó “vodka- és szamba-hatás” egyetemlegesen érintette a feltörekvő piacgazdaságokat. A kedvezőtlen külső hatások Magyarország esetében is az úgynevezett forró pénzek menekülésével, a tőzsdei árfolyamok időnként 50 százalékos, év végére 20 százalékos esésével, a devizatartalékok 10 százalékos zsugorodásával, az új működőtőke-befektetések némi visszafogásával jártak. A magyar gazdaság életerejét bizonyítja, hogy mindennek ellenére nem bomlottak ki a “romlás virágai”, nem vonult ki a már betelepült külföldi működőtőke, sőt egészében javult az egyensúlyi helyzet a korábbi, kedvezőbb nemzetközi konjunkturális időszakokhoz viszonyítva.
A vázolt nemzetgazdasági fejlemények kétségkívül meglepőek, de talán mégsem minősíthetők csodának. A gazdasági folyamatok hatásai eltérő időbeliséggel jelentkeznek, a ráfordítások és megtérülések között váltakozó szélességű idősáv húzódik. Az 1968 és 1990 közötti időszakban az akkori szocialista országok közül Magyarország hagyta el legnagyobb mértékben az egykori sztálini modell örökségét. A rendszerváltás után ez az ország hajtotta végre a legerőteljesebb világgazdasági nyitást intézményrendszeri és gazdaságpolitikai értelemben. Már 1994-re Magyarország fogadta be a volt szocialista országokban befektetett külföldi működőtőke felét. Az EU 1996. évi országátvilágításai szerint a társult országok közül Magyarország érte el a legnagyobb fokú Európa-érettséget.
A szerkezeti átalakulás teljesítményei – bár erre nincsenek tudományos mérőszámaink – nemcsak regionális összehasonlításban kiemelkedőek. A rendszerváltás nyomán beinduló új intézmények, struktúrák némi időbeli eltolódással működni kezdtek. Az évtized eleje óta a beáramló külföldi befektetések “termőre fordultak”, új technológiákat honosítottak meg, munkahelyeket, versenyképes árualapokat teremtettek, elősegítették az export- és beruházásorientált gazdasági növekedés beindulását. Talán az sem közömbös, hogy – politikai ciklus-, illetve gazdaságpolitikai karakter- és súlypontváltások ellenére – a befektetésbarát, integráció-orientált külgazdasági politika kilenc év óta folyamatosságot mutat, s ebben a szellemben reagált szerencsésen az 1998. évi pénzügyi megpróbáltatásokra. A tavalyi fejlemények azonban arra is intenek, hogy a teljesítmény és a versenyképesség javításáért, a nemzetgazdaság manőverezési képességéért, a rugalmasság növeléséért, a gazdaságpolitikai kreativitásért folytatott erőfeszítésekkel nem szabad felhagyni. Így lehet az 1998. év magyar minicsodája a hosszú távú sikeres fejlődés előhírnöke és megalapozója.
(A szerző volt külgazdasági miniszter, Magyarország leendő OECD-nagykövete)
