Sokan még ma sem hiszik el, hogy hazai viszonylatban egy banknak akkora vesztesége, illetve tőkehiánya lehet, mint amekkorát Princz Gábor és a neki segédkezők tevékenységükkel az elmúlt években előidéztek. (Az addigi csúcsot a volt Magyar Hitel Bank “tartotta”, amelynek 64,5 milliárd forintos veszteségét kellett – 1995-ben – leírni.) Nem véletlen, hogy a múlt év közepén még a legmerészebb becslések sem mentek túl a 40 milliárd forinton. Így hangos tiltakozást váltott ki az érintettek körében, amikor lapunk elsőként jelölte meg a várható veszteség, illetve tőkehiány nagyságát a százmilliárdos tartományban (Figyelő, 1998/29. szám).
Ám a Postabank-deficit mértéke még ma, közel fél évvel Princz távozása után is vita tárgya. Legutóbb maga az ÁPTF elnöke kételkedett a tőkeinjekció mértékének jogosságában. Ám “a Tarafás Imre által megjelölt 92 milliárd forintos céltartalékhiány a bank akkori hivatalos könyvvizsgálójának 1998. július 31-i részleges állapotfelmérésén alapul” – hangsúlyozta a Figyelőnek Urbán László, a Postabank vezérigazgató-helyettese.
Márpedig ez a Deloitte&Touche (D&T) által készített audit több szempontból sem tekinthető alapnak ahhoz, hogy megítéljük, sok-e vagy kevés a Postabanknak megszavazott tőkejuttatás. Mindenekelőtt azon oknál fogva, hogy a vizsgálódás nem volt teljes körű. Az új menedzsment ugyan a bankfelügyeleti biztosok kiküldésének, azaz Princz leváltásának napján, 1998. július 31-én érvényes állapotokról kért jelentést, e munkához értelemszerűen nem adhatott úgymond teljességi nyilatkozatot. S mivel erős a gyanú, hogy az elődök tévesen tájékoztatták a könyvvizsgálót (ezért szerepel a Princz és társai ellen tett pénzügyminisztériumi és postabanki feljelentésekben a mérleghamisítás vádja is), a D&T szeptember végén átadott jelentése legfeljebb tájékoztató jellegűnek tekinthető. (Még így is elgondolkodtató azonban, hogy az ÁPTF által felkért másik könyvvizsgáló, a KPMG már az 1998. márciusi állapot alapján 110 milliárd forintra tette a hiányt.)
A Postabank konszolidálásához valóban szükséges állami tőkejuttatás mértéke végül a harmadik “nagy” auditor, az Ernst&Young (E&Y) – immár valóban teljes körű – vizsgálata alapján alakult ki. A tavaly december végi közgyűlésen a hitelintézet hivatalos könyvvizsgálójává választott társaság közreműködésével megállapított 158 milliárd forintos várható összeg (amelyből 140 milliárd a céltartalék-hiány, a többi az 1998. évi folyó működési veszteség) indokoltságát szinte az első pillanattól – különböző okokból – többen is megkérdőjelezték. Szakmai berkekben már egyáltalán a bank megmentésének indokoltságát is vitatták, mondván: ennyibe a felszámolás sem került volna. A leginkább közkeletű ellenérvelés szerint azonban a Postabank rendbetétele az állami költségvetés számára egy olyan – szélsőséges megítélések szerint mintegy 60-70 milliárd forintos – puffert biztosít, amelyből adott esetben mérsékelni lehetne az idei gazdasági folyamatok kedvezőtlen hatásait.
Csakhogy a feltőkésítésből mintegy 30 milliárd forintot már “elvitt” az 1997-es módosított, illetve az 1998-as, már említett folyó működési veszteség. Ezenkívül mintegy 84 milliárd forintnyi céltartalék felhasználása megtörtént, amikor tavaly év végén körülbelül 125 milliárdnyi bruttó értékű eszközt eladott a bank a Reorg-Apport Rt.-nek (lásd táblázatunkat a 40. oldalon).
Így 1999. január elsejétől a feltőkésítéshez kapott 152 milliárd forintból már csak kevesebb mint 50 milliárd maradt céltartalékként a bankban – részben közvetlenül, részben pedig a work-out cégben – a megmaradt kétes és rossz követelések mögött. Ha e tételekre a Pénzügyminisztériummal kötött konszolidációs szerződés szerint, úgymond, céltartalékot lehet felszabadítani az év végén – mert a megtérülés jobb lesz az előzetesen becsültnél -, akkor ez a pluszösszeg visszakerül a költségvetésbe. Itt azonban még szerencsés esetben is csupán néhány milliárdra lehet számítani, ám az is előfordulhat, hogy negatív lesz az egyenleg, s még a Postabanknak kell – utólag – fizetnie a Reorgnak. A pénzintézetnek ugyanis decemberben szavatosságot kellett vállalnia arra, hogy a Reorgnak átadott eszközök értéke nem kevesebb annál, mint a tavalyi céltartalékolás után kialakult nettó érték. Ha tehát a Reorg mérlegének most zajló auditálásakor kiderül, hogy az átvett portfolioelemek még az E&Y által becsültnél is kevesebbet érnek, akkor a Postabanknak kellene még utólagos tőkeátadással fedeznie a különbözetet. Ez az oka annak, hogy – az utólagos elszámolás említett garanciája mellett – inkább néhány milliárdos (de nem nagyobb) túlbiztosításra törekedett az új menedzsment, nehogy az a helyzet álljon elő majd áprilisban, hogy a tervezett 36 milliárdos saját tőke terhére kelljen még pótlólagosan céltartalékot átadni a Reorgnak. “Az az eljárás meglehetősen abszurd, hogy a rossz portfolio leválasztására létrehozott, s csupán az eszközök értékesítését végző cégnek van joga arra, hogy utólag érvényesítsen szavatossági követelményt azon céggel szemben, amelynek kitisztítása volt az egész feltőkésítés elsőszámú célja” – jelentette ki Urbán.
Többlet egyébként leginkább a Hungarian Telephone&Cable Corporation (HTCC) cégnek (és egy hazai szállítójának) nyújtott, együttesen mintegy 210 millió dolláros, 2006-ban lejáró hitel révén képződhet (Figyelő, 1999/4. szám). Ezt a Postabank új vezetősége éppen azért tartotta magánál, mert lát esélyt arra, hogy lényegesen jobb megtérülést érjen el, mint amit a Reorg elérhetne, hiszen a bank a hitel átstrukturálásának jóval szélesebb eszköztárát veheti igénybe. (Egyébként minden ellenkező híreszteléssel szemben e hitel után nem 100, hanem értesüléseink szerint csak 20 százalék körüli céltartalékot képzett a bank.)
“Az új menedzsment a konszolidációtól csak azt várta – s ez meg is történt -, hogy biztonságossá váljon a Postabank eszköz-portfoliója, s tiszta bankkal indulhassunk. A jövedelmező működés helyreállítása nem a feltőkésítés automatikus eredménye lesz, hanem a mi további teljesítményünkön, például a szigorú költségtakarékosságon múlik majd, s ez így helyes” – hangsúlyozta a Postabank vezérigazgató-helyettese.
