Hitelintézeti körökben az óvatosabbak úgy fogalmaznak, legfeljebb 5 százalékos lehet az áruvásárlási – szűkebben a tartós árucikkek megvételéhez igényelhető – hitelek “bedőlési” aránya, a bátrabban nyilatkozók viszont 10 és 15 százalék közé teszik azon kihelyezések részesedését, amelyeknek a bankok bottal üthetik a nyomát. Ezek okai között piaci körökben a legelképesztőbb történetekről hallani. Ilyen volt például, amikor az üzletág hőskorában – nem kell a nagyon távoli múltra gondolni, a szakmában az 1997-os évet szokták úgy emlegetni, mint amikortól az áruvásárlási hitelkérelmeket már nem a bankfiókokban, hanem a vásárlás helyén bírálják el – egyesek hamis személyi igazolványokkal és álpecséttel hivatalosnak tetsző munkáltató igazolásokkal “felszerelt” hajléktalanokkal vetettek áruvásárlási hitelre műszaki, szórakoztató elektronikai cikkeket, hogy azokat nyomban jó áron továbbértékesítsék a feketepiacon.
Nem csoda, ha a kezdeti időket még a gyermekbetegségek orvoslásával töltik az áruvásárlási hitelezésbe fogó bankok. A fentiekben ecsetelt visszaélés lehetőségét például azzal próbálják a minimálisra szorítani, hogy a hitelfelvételhez szükséges okmányok között a személyi igazolvány és a munkáltatói igazolás mellett már a legutolsó közüzemi számlák (telefon, áram vagy gáz) valamelyikét is bekérik. Az utóbbiak hamisítása ugyan nem lehetetlen, ám mindenképpen jócskán megnehezíti a csalással próbálkozók dolgát. Ez még akkor is igaz, ha a szuperbiztosítékok sorában akad azért megmosolyognivaló. Például amikor a hitelügyintéző az ügyfél társadalombiztosítási azonosító jele felől érdeklődik. Ami a hitelezés, s azon belül az áruvásárlási kölcsönnyújtás őshazájában, az Egyesült Államokban magától értetődő, nálunk viszont inkább az onnan érkezett anyabank űrlapjának hazai tükörfordításával magyarázható.
Kevésbé okoz megütközést, hogy a Magyar Cetelem Bank a szükséges okmányok között megemlíti a vállalkozó előző évi adóbevallását is, illetve nyugdíjasok esetén a nyugdíjas igazolványt vagy az utolsó nyugdíjszelvényt. Természetesen ezek a variációk azokban az esetekben válnak szükségessé, ha a kérelmező nem tud munkáltatói igazolást hozni, mert önálló tevékenységet folytat, vagy pedig nem dolgozik, de van jövedelme.
Üdítő kivételt jelenthet egyesek számára a volt Polgári Bank – a Pénzintézeti Központ Bankkal való egyesülése óta Polgári Kereskedelmi Bank (PKB) – gyakorlata, amely alapesetben általában nem kér a hiteligénylőktől munkáltatói igazolást, ám az összeg odaítélésének elbírálását az árucikkeket értékesítő kereskedő ügyfél adatainak segítségével végzi el. A PKB úgynevezett kereskedői monitoring rendszere az országot – többek között a kockázat alapján – különböző régiókra osztja, amelyek a hitelbírálatkor eltérő körülményeket jelenthetnek. Így még az is előfordulhat, hogy ha egy “alapeset” kritikus régióbeli igénylőhöz kapcsolódik, mégis kérnek munkáltatói igazolást. Amennyiben pedig valamely kereskedővel a banknak nem sikerülne azonos véleményre jutnia, legfeljebb felbontják az együttműködést.
Mindenesetre a hitelezés egyik hüvelykujj-szabálya szerint az 5 százaléknál magasabb bukási arány esetében már erősen ajánlott alaposan átvizsgálni az elbírálás és folyósítás gyakorlatát. Persze minden relatív. Egyes bankok éppen a minél látványosabb piaci térhódítás érdekében jó ideig nem sok jelentőséget tulajdonítanak a bedőlési aránynak, mondván: annak ellentételezéseként legfeljebb a betéti és a hitelkamatok közti nagyobb marzzsal dolgoznak. Ezt amúgy szinte kivétel nélkül valamennyi piaci szereplő meg is teszi, elég megnézni az áruvásárlási hitelek aktuális kamatait (lásd táblázatunkat a 14. oldalon). A bukásokból adódó kockázatra való előzetes tartalékolás mellett a kamatrést növeli az is, hogy általában kisebb értékű hitelekről van szó, amelyek egyenkénti kihelyezése költségesebb, mint mondjuk egy több százmilliós kölcsön odaítélése egy középvállalatnak. Emellett az éppen a gyors elbírálás érdekében kifejlesztett speciális informatikai rendszer költségeit is a kamatkülönbözetben próbálják “lefedeztetni”. S végül, nem szabad elfelejteni, hogy a bankok egyáltalán nem az ügyfél két szép szeméért, vagy valamiféle humanitárius okból hitelezik meg az áruvásárlásokat, hanem mert hasznot akarnak húzni e tevékenységből.
Ám azért ne higgyük, hogy a kamathatár a csillagos ég. Ha minden felsorolt tényezőt maximálisan figyelembe vennének, akkor az ügyfelek számának felfutása esetén – pláne, hogy a megbízhatatlan kliensek amúgy is inkább a nagyobb összegű kölcsönökre “utaznak” – a pénzintézeteknek már-már elfogadhatatlanul nagy kamatréssel kellene dolgozniuk. Ezzel szemben a bankok az áruvásárlási hitelek piaci árazásakor is elsősorban arra törekednek, hogy minél vonzóbbnak tűnő feltételeket alakítsanak ki. Így aztán különféle “trükkökre” kényszerülnek. Ilyennek minősülnek az úgynevezett kamatmentes vagy kezelési költség nélküli megoldások, amelyeket valójában csak jól hangzó szlogenekként érdemes kezelni. Hiszen az első esetben a hitel díját az elején egy összegben kell megfizetnie a felvevőnek, a második variációnál pedig a kezelési költséget beépítik a kamatba. Száz szónak is egy a vége, a gyakorló szakemberek szerint a kölcsön igénylőjének ajánlatos inkább az amúgy is kötelezően feltüntetett hiteldíj mutató alapján mérlegelni. “Bár e mutató – hangsúlyozta Lendvai János, a Cetelem vezérigazgatója – az eltérő számítási módszerek miatt legalább olyan félrevezető lehet”.
A bankok számára kétségtelenül jobb megoldásnak tűnik az előzetes óvatosság módszere, azaz a minél aprólékosabb hitelvizsgálat, de mindezt úgy megoldva, hogy annak végrehajtása ne csorbítsa az elbírálás gyorsaságának vonzerejét. Az ilyen, úgynevezett előszűrést a nálunk fejlettebb országokban fejüket áruvásárlási hitelezésre adó bankok magától értetődő természetességgel csinálják. Ennek egyik legfontosabb része a hitelkérelmező “lekáderezése”. Első ránézésre talán furcsa – különösen az “egymillió mobiltelefon országában” -, ám a honi bankok többsége nem véletlenül írja elő, hogy a hitelkérelmező vezetékes telefonja számát adja meg. Ma már a hitelintézetekkel nem igazán eshet meg az a szégyen, hogy “bemondásra” a rendőrséget vagy a honvédséget munkahelyként megjelölő személynek adnak áruvásárlási hitelt. Az ilyenkor szokásos rutinellenőrzés ugyanis fennakad azon, hogy a fegyveres testületek adatai szigorú védelem alá esnek. Pontosan tisztában voltak ezzel azok, akik annak idején ilyen hátteret kreálva rövidítettek meg egyes bankokat.
A megbízható, széles adatgyűjtésre törekvő pénzintézeteknek amúgy is szinte pillanatok alatt meggyűlhet a bajuk az adatvédelmi biztossal, más esetekben pedig saját adatbázisuk hiányosságaival találják szembe magukat. Az előbbi esetben nincs nagyon mit tenni, hiszen a személyiségi jogok védelme adott körülmény (noha ezzel szembe kell állítani a prudens banki működés követelményét is), az utóbbinál viszont kétségtelenül előnyt élvez az a bank, amelyiknek már évek óta – az áruvásárlási hitelfelvevők nélkül is – széles a lakossági ügyfélköre.
Az igazi megoldás valószínűleg egy olyan bankközi adatnyilvántartás lenne, amelyben a hitelintézetek egymás között egyeztethetnének mindegyik, vagy legalábbis a bizonytalanabb adósaik előéletéről, meglévő tartozásairól. Csakhogy ez egyelőre képtelenség, miután ez az elképzelés maximálisan sértené a banktitkot, amelyet a hitelintézeti törvény fehéren-feketén megvéd. Kivételnek csupán egy, szintén a szóban forgó jogszabályban engedélyezett bankok által létrehozott, és ugyanezen kör jóvoltából működtetett rendszer – a Bankközi Adós- és Hitelinformációs Rendszer – számíthat, amely minden jel szerint márciustól elkezdi feltölteni a hitelintézetek magánadósainak adatait tartalmazó feketelistáját. Ez a lajstrom azonban csupán azon magánszemélyek paramétereit tartalmazza majd, akiknek több mint 90 napja, a mindenkori minimálbérnél nagyobb összegű tartozása van. Ám az a potenciális ügyfél, aki még egyetlen hitelfelvétel során sem esett bűnbe – most viszont esetleg eltökélten azon van – egyáltalán nem szerepel a nyilvántartásokban. Vagyis 90 napon belül annyi áruvásárlási hitelt vehet fel hamis iratokkal, amennyit csak akar. Egyéb dolga sincs, csak összeszedni a bankfiókokból a tájékoztató lapocskákat, s kikalkulálni azt a legnagyobb összeget, ami még éppen nem esik az egyes hitelintézeteknél a ,,felső kategóriába”.
Így nem marad más a bankok számára, mint az alapos, körültekintő hitelvizsgálat, amit ugyanakkor – legfőképpen a versenyben maradás érdekében – minél rövidebb idő, akár néhány perc alatt kell elvégezniük. Valamelyest mérsékelheti a bankok kihelyezési kockázatát az az adatbázis is, amelynek létrehozásán a Bankszövetség dolgozik, s amely a hitelintézetek számára láthatóvá teszi majd a hamis okmányok hatósági nyilvántartását. Nyugat-Európa néhány országában már egy-két éve működik ilyen belső információs hálózat, s a tapasztalatok szerint segítségükkel évente néhány ezer “fehérgalléros bűnözést” meg lehet előzni. Minden bank számítógépes hálózatán látható lesz a nyilvántartott okmányok jegyzéke, sőt a rendszer a lekérdezéseket is regisztrálja majd. Ha tehát például valaki hamis személyivel próbál meg pénzhez jutni az egyik bankban, akkor a másik már felkészülhet a bűnöző jelentkezésére. “A rendszer kiépítése még kezdeti szakaszban van, most folynak a tárgyalások az okmányok azon körének meghatározásáról, amelyeket a bűnüldöző szervek a törvény adta lehetőségekkel élve a Bankszövetség felé kiadhatnak” – tudtuk meg Fodor Györgytől, a Bankszövetség főtitkár-helyettesétől.
Lendvai János úgy véli, a bankok akkor tudnának igazán védekezni a csalókkal szemben, ha az egyik becsapott fél azonnal és közvetlenül figyelmeztethetné a másikat. Franciaországban például átlagesetben a hitelkérelmek elbírálói minimum három helyen ellenőrizhetik a rendelkezésükre bocsátott adatokat. Egyrészt létezik egy, a francia nemzeti bank által működtetett feketelista a magánadósokról; kérhető adat egy magáncég hasonló tartalmú állományából is; harmadrészt a Cetelem esetében például magától értetődően kéznél van a közel fél évszázados, saját bejáratú házi adatállomány. Ez utóbbi mellett a banknál egyébként mindig belső kockázati elemzéseket is végeznek, természetesen a műveletet pár perc alatt hajtják végre a kérvények elbírálói.
Mindezeket együttvéve mégis akad egy olyan pénzügyi intézményi kör, amely talán a nagy bankokhoz képest ugyan kisebb kapacitással, ám a helyi viszonyokban jártasabban képes kezelni az áruvásárlási hitelezést: ez pedig a takarékszövetkezeti hálózat. A helyi egységek fölött ernyőként álló Takarékbank közvetlenül nem is folyósít áruvásárlási hiteleket, mindössze konstrukciókat dolgoz ki, amelyeket azután a takarékszövetkezetek kínálnak a lakosság felé. Az óvatosság a helyismeret ellenére sem utolsó szempont, amit jól bizonyít, hogy esetenként fedezetként nem elég a készfizető kezesség, hanem ingatlangaranciát is kérnek. Annak dacára, hogy például a Budapest Bank (BB), a Cetelem és az OTP Bank sem kér kezest a kölcsönök felvételekor…
