Napok óta önvizsgálatot tartok. Egészen pontosan azóta, amióta a miniszterelnök az ország helyzetét ismertető évadnyitó beszédében erre felszólított. Most azért tartok önvizsgálatot, mert nem csupán otthon, a vasárnapi leves mellett, de újságíróként – tehát közszereplőként – többször is kiálltam a Bokros-csomag mellett.
Orbán Viktor szerencsére arra is felhívta a figyelmemet, hogy tanúsítsak önmérsékletet. Ennek jegyében a beszéd hallatán elszámoltam magamban háromig, majd nekiveselkedtem az írott változatnak, hátha hallás alapján valamit félreértettem.
A szöveget olvasva elgondolkodtam. Először azon, vajon nem követtem-e el hibát akkor, amikor a Bokros-csomag szükségességéről szóltam. Vajon ténylegesen nem csupán azért támogattam a magam szerény eszközeivel a “gyermekek, családok, nyugdíjasok jövőjét feláldozó” restrikciót, hogy a hatalmon lévőkkel együtt “hibátlanul fel tudjam mondani az éppen divatos közgazdasági leckét”. (Konklúzió: a lecke jó volt, legközelebb amputálásnál fájdalomcsillapítót használunk.)
Az is foglalkoztatott, vajon a Bokros-csomag tényleg pusztán romboló hatást váltott-e ki, ahogy azt a kormányfői beszéd sugallta. (Konklúzió: ha mást nem, a gondoskodó állam illúzióját le kellett rombolni. Ezt egyébként néhány évvel ezelőtt még a Fidesz is vallotta – legalábbis én ott vesztettem el a fonalat.)
Végül azon gondolkodtam el, vajon hová vezet mindaz az intézkedéshalmaz, amellyel a jelenlegi kormánykoalíció a Bokros-csomagnak a magyar családokon ütött sebeit gyógyítja. (Lásd még: “Török gyerek megvágta, magyar gyerek gyógyítja… “.)
Igyekeztem felidézni a stabilizációs intézkedések előzményeit is: a Bod Péter Ákos vezette jegybank voluntarista monetáris politikáját és a Szabó Iván pénzügyminiszter által jegyzett választási költségvetést. Emlékezetembe idéztem a csomag valódi okát: a fizetési mérleg drámaian növekvő hiányát, az ismét meglódult államadósságot. No meg a lényegét: a csúszóleértékelést, a vámpótlékot és a jóléti kiadások radikális megkurtítását. Az is felmerült bennem, hogy a csomagot ugyan Bokros jegyezte, de az Alkotmánybíróság írta hozzá a lábjegyzetet.
A tények átrostálása közben azonban rá kellett jönnöm, hogy felesleges amúgy is csak “divatosnak” minősített közgazdasági iskolák érveivel vesződnöm. S nem lenne helyes, ha vitatkozván a beszéddel, gazdasági terminológiát használnék. A szavak eredeti jelentése ugyanis kezdi elveszteni jelentőségét. “A közgazdászok elemzései, tanulmányai a magunkfajta laikusok számára nem mindig érthetőek” – jelentette ki a miniszterelnök beszédének leghosszabb és leghangsúlyosabb részét bevezetendő – éppen akkor, amikor 1999. páratlanul jó gazdasági eredményeiről szólott. Ezek pedig mintegy a Bokros-csomag ellenében jöttek létre, a polgári koalíció kormánya által 1998 júniusában meghirdetett “gyökeresen új gazdaságpolitika” gyümölcseiként. E gazdaságpolitika “középpontjában a gazdasági növekedés áll” – állította a miniszterelnök.
Márpedig új gazdaságpolitikának eddig semmi nyoma nem látszott – tegyük hozzá, szerencsére. Surányi a helyén van, Chikán és Járai soha, egyetlen kijelentéssel sem beszélt akár csak félfordulatról is. (Még a polgári koalíció köreiben korábban szitokszóként használt csúszóleértékelés is fennmaradt.) Sőt, a Délkelet-Ázsián, Oroszországon majd Dél-Amerikán végigvonuló gazdasági földrengés után a gazdasági miniszter józan szavakkal a növekedésről fokozatosan a stabilitásra helyezte a hangsúlyt, ezzel is érzékeltetve: tisztában van a veszélyekkel.
Ami tehát itt új, az legfeljebb is csak az elosztási politika. Ennek irányát itt most nem vitatnám, ám kétségkívül ismét körvonalazódik a már jól ismert túlelosztás veszélye. Ez – összegződve a kedvezőtlen nemzetközi trendekkel – még akkor is felboríthatja az ország pénzügyi mérlegeit, ha az adóbevételek egyelőre megnyugtató ütemben és mértékben folynak be a kincstárba. Ilyen értelemben az új, úgymond növekedésorientált gazdaságpolitika még retorikai szinten is veszélyeket hordoz magában. A kormányváltás óta kissé tendenciózus Economist Intelligence Unit minden egyes negyedéves előrejelzésében éppen ilyen veszélyekre figyelmeztetett – egyre inkább úgy látszik, nem minden alap nélkül.
A tényleges gazdaságpolitikai fordulatnál azonban már csak a miniszterelnök és a koalíciós pártok vezetői által gyakorolt kettős beszéd a veszélyesebb. Más hangzik el tömegfogyasztásra, más a vállalatvezetők számára; megint más a lemez a külföldi befektetők rendezésében tartott díszebédeken, s változik a hangnem a zártkörű tárgyalásokon. Egyértelmű szavak híján pedig immár lehetetlen tárgyszerű elemzést adni a kormányzat valódi gazdaságpolitikájáról. Már ha van ilyen.
