Fél tucat biztosító igyekszik műtárgypiaci ügyfeleket toiborozni, igaz, változó vehemenciával és alacsony érdeklődés közepette. A műkincsek – mint értékképző, azaz koruk előrehaladtával korántsem avuló, hanem egyre magasabb értékű vagyontárgyak – biztosításánál döntő különbség mutatkozik a tekintetben, hogy álló avagy mozgó a “vad”, azaz egyhelyben lévő műtárgyak, vagy azok szállításának, kiállításának pénzügyi védelméről van-e szó.
Az előbbire – galériák, műkereskedők, múzeumok, valamint vállalati és magán műgyűjtemények biztosítására – a legutóbbi időkig valójában egyetlen belföldi társaság sem szakosodott. Mint mondják, a gyorsan, ám átláthatatlanul bővülő műtárgypiac konszolidációjára várnak, ráadásul eddig nem is jelentkezett számottevő kereslet ilyen szerződéskötésekre. A nagy, állandó gyűjtemények ugyanis – megegyezően a nemzetközi gyakorlattal – állami garanciát élveznek, igaz, annak hatálya manapság nem mindig egyértelmű. Például ha önkormányzat a tulajdonos, gyakran e testület vagyonbiztosítási csomagja óvja a helyi gyűjteményt is. A magángalériák nagyobbik része pedig eltekint e védelemtől, mondván: az túlságosan drága, nem utolsósorban a biztonsági elvárások jelentős költségnövelő hatása miatt. (A biztosítói tapasztalat viszont éppen azt mutatja, hogy ahová szerződést kívánnak kötni, ott máris kellő a védelem, így a biztosító nem veri extra kiadásba az ügyfelet; a kétféle elővigyázatosság tehát többnyire együtt jár. Ám nagyon is lerí – mondják -, hogy az ügyfél műgyűjtő vagy pénzügyi befektető.)
A döntő hányad, s köztük a nagyobb, patinásabb műkereskedők mindeddig elsősorban az “öngondoskodást” választották. A Belvárosi Aukciósház például inkább forgalma 1 százalékát tartalékolja az esetleges káresemények fedezésére, alkalmazotti mulasztás esetén – és mi nem az – pedig a kártérítést a munkatárs prémiuma bánja.
Legkevésbé eddig a magángyűjtők kerültek a biztosítók fókuszába: a műtárgyakkal rendelkező lakossági ügyfelek efféle igényét lakásbiztosítással igyekeznek a társaságok kielégíteni. Ezeknél többnyire 20, néhol 40 millió forintig terjed a “beárazott” limit, e biztosítási összegig nyúlik a standard termék. Ilyen érték fölött igény szerint egyedi megállapodásra juthatnak a felek.
Az intézmények, cégek tulajdonában álló műtárgyakhoz általában a vállalati vagyonbiztosítások passzíthatók. Ezeket igyekeznek a biztosítók a műérték és kockázat szerint megfelelőre “tágítani”, ha erre alkalomadtán igény mutatkozik. Galériákra, műkereskedőkre szabható például az Argosz vagyonbiztosítása. A műtárgypiaci ügyfélkörében 1992-es indulása óta mintegy 20 galériát – vegyes termékkörű antikvitásforgalmazókat és kortárs képzőművészeti kiállítótermeket – magáénak tudó biztosító minden esetben várható maximális értéket állapít meg, s ennek alapján köt szerződést elemi károkra, betöréses lopásra és rablásra. Az igény szerint hasonlóan szerződő Garanciánál a biztosítási év végén elszámolnak a felek, s ha a galériában mégsem fordult meg akkora érték, a biztosító jóváírja a díjkülönbséget. Ezek a konsrukciók korántsem teljes körűek, a vétlen rongálás okozta károkat az Argosz például kizárja. Ezt, valamint az úgynevezett nem minősített lopás esetét – amikor is a tolvaj a tárggyal minden erőszakos cselekedet nélkül egyszerűen továbbáll – egyébként többnyire nem tartalmazzák a biztosítók termékei, viszont e káresemények eleve kizárva sincsenek. Arról, hogy bekerülnek-e a szerződésbe, egyfelől az ügyfél igénye, másfelől a biztosító által elbírt kockázat dönt. Valamennyi efféle kockázatot befogadja viszont az AXA Colonia műtárgybiztosítása, bár ez galériákra – egyedi eseteket kivéve – éppen nem vonatkozik; fő célpontját a vállalati gyűjtemények, múzeumok és kiállítások jelentik. Tulajdonosa, a jövőre Németországban már külön műtárgy-biztosítási társaságot alapító testvérvállalat, a Nordstern “farvizén” decemberben indított konstrukció ugyan köthető a teljesnél szűkebb körre is, ám az ügyfelek eddig valamennyi rizikóra szerződtek. A kockázati körből a vagyonbiztosításoknál szokásos kizárásokon – például a háborús eseményeken vagy a meglévő sérüléseken – kívül csupán a tárgy sajátos tulajdonsága (például a réz oxidálódása) miatti károkért, a rendeltetésszerű kezelése – mondjuk installálása, keretezése – során bekövetkező, avagy az állatok (rovarok, rágcsálók) okozta sérülésekért nem fizet a biztosító.
Ezek egyébként az egy helyben lévő gyűjteményekre éppúgy vonatkoznak, mint a kiállításra szállítandókra. Az utóbbiaknál a teljes körű, úgynevezett szögtől szögig – az indulástól a visszaérkezésig – szóló biztosítás gyakran két alapkonstrukcióból tevődik össze: a szállítmány-, illetve a kiállításbiztosításból. Az AXA Colonia, az ÁB-Aegon, a Hungária, a Garancia és a Providencia palettáján egyaránt szereplő termékből szintúgy nem értékesítenek túl sokat, bár az egyes társaságok kötötte kiállításbiztosítások értéke nagyságrendileg eltér. Feltehetően a hazai kiállításoknak csupán a töredékét biztosítják – bár az efféle védelem megléte mindinkább a szállítók, kiállítás-szervezők szabta előfeltétel -, a külföldről érkezőkre pedig sokszor a kiállító szerződik az Európában kedvelt, főként német, svájci és skandináv műtárgybiztosítók valamelyikénél.
A hazai kínálatban a Providenciánál túlnyomórészt ipari vásárok, bemutatók vannak terítéken; műtárgy-kiállítás biztosítására évente csupán egy-két alkalommal kerül sor. Hasonló gyakorisággal ilyet az Argosz is köt, ám csupán kiegészítőként olyan galériáknak, amelyeket amúgy is biztosít. A többi négy társaság ennél azért nagyobb forgalmat bonyolít le e területen: az AXA Colonia például 1991 óta a Műcsarnok hivatalos “szállítója” volt; az egyaránt több millió dolláros viszontbiz- tosítási kerettel rendelkező ÁB-Aegon, Garancia és a Hungária közül az előbbi havi egy-két – 200 ezer forinttól félmilliárdig terjedő összegű – biztosítás- ról számolt be, az utóbbi pedig a nagy nemzetközi, esetenként több millió dolláros kiállítás biztosításaira büszke.
Az érték megállapítása egyébként főszabályként a műtárgy birtokosának feladata, a biztosító – persze a piaci, aukciós árak ismeretében – a bemondott összeget rendszerint elfogadja. A kockázatok és így a díj megállapításánál fontos tényező, hogy miből áll össze a bemondott érték: abban a vagyonrészek egyenletesen oszlanak-e el, netán egy nagy értéket kísér több apró. Vita azért – kiváltképp a kortárs, a piacon kevéssé forgó műalkotások esetében – akad, amelyet független külső szakértők segítségével igyekeznek a társaságok eldönteni. Gyakori eset viszont, hogy – immár a biztosítási díj ismeretében – az ügyfél az értéket mégis alacsonyabbra venné, hajlandónak mutatkozva tehát a kockázat egy részének átvállalására.
Arra, hogy az adott műtárgyat a valódinál alacsonyabb vagy magasabb értéken, vagyis alul- vagy túlbiztosították-e, csak kár esetén derülhet fény. Alulbiztosításnál a biztosított és a tényleges érték arányában – szaknyelven pro ráta – fizet a biztosító, a különbözetet végső soron kénytelen az ügyfél állni, túlbiztosításnál pedig csupán a tényleges kárértékig fizetnek, bár az AXA Coloniánál például a túlfizetett díjat visszatérítik, a Garanciánál pedig jóváírják. (A műtárgyakat, mint az inflációt nagyon érzékenyen követő eszközöket, emellett – szemben az Európa nyugati felén szokásos 2-4 évvel – Magyarországon akár évente többször is újraértékelik, s a díjat eszerint módosítják. Ez természetesen az állandó szerződésekre, nem pedig az időszakos kiállítási biztosításokra vonatkozik. Az Argosznál évente egyszer kerül sor ilyenre, az AXA Colonia a tervek szerint 1-2 évente végez majd effajta revíziót.)
Ugyanígy gyakorta erős alku kíséri – megint csak kiváltképp a kortárs, azon belül is a vegyes technikájú (többféle alapanyagot, eljárást ötvöző) műalkotásoknál – a sérülés miatt fizetendő összeg kiszámítását. A biztosítói alapelv szerint csupán a helyreállítás költségeit térítik meg, ám a biztosítottak részéről felmerül egyfajta – úgymond – érzelmi, eszmei veszteség is. (Egyébként éppen a vegyes technikáknál fordulnak elő gyakrabban a tárgy anyagából, természetéből eredő, a biztosításból kizárt károk is.) A Garanciánál például igyekeznek megállapítani az újraelőállítás költségeit, s amennyiben a sérülés eltüntetése a drágább, úgy az előbbit fizetik ki. Ha nem ez a helyzet, bizonyos eszmei értékcsökkenés bekalkulálására lehetőség nyílik, ám igen szoros limitek között.
Mindezekhez a biztosító értéktől, helytől függő biztonsági feltételeket – mechanikus, elektronikus, élőerős, s (noha lőni tilos, hiszen a műtárgy megsemmisülhet) akár fegyveres védelmet – kíván meg. Ezek meglétét, legalábbis bizonyos értékhatárig, az ügyfél bemondása alapján elhiszik. A Hungária például 10-12 millió forintos biztosítási érték felett már megtekinti a terepet.
Az eddig vázolt körülményektől függően kerekednek ki a biztosítási összeg néhány ezrelékétől néhány százalékáig terjedő díjak, amelyek kiállítások esetében az ÁB-Aegonnál 6-8, az AXA Coloniánál pedig 1,5 ezrelék körül mozognak, általában mindenhol alacsony önrész mellett, sőt, gyakran anélkül. Az Argosz galériabiztosítási díjszorzója hat védelmi osztály és a biztosítási értékhatárok függvényében 1,2 és 12 ezrelék között mozog, átlagos értéke 3-5 ezrelék. Mindeközben a műtárgybiztosítás magyarországi történetét csak néhány betöréses lopás fémjelzi, s a szállítás közben előforduló sérülések, illetve lopások is alig valamivel gyakoribbak.
