Számos motívuma létezik az infláció gerjesztésének, és ezek mintegy állapotfüggőek – azaz egyik évről a másikra változhat annak az indítéka, hogy miért tartanak fenn a hatóságok egy viszonylagosan magas inflációs szintet egy országban.
Okcsoportok
A lehetséges okokat két csoportba sorolhatjuk. Az egyik, hogy az infláció az államháztartás számára jövedelemforrás; míg a második: ezen eszköz segít bizonyos társadalmilag költséges jelenségek tüneteinek enyhítésében, egyensúlytalanságok megszüntetésében, illetve fenntartása révén gyakran elkerülhető az ilyen egyensúlytalanságok kialakulása. Az első típusba tartozik a “kamara hasznaként” (seigniorage) emlegetett motívum, magyarán: a költségvetést bankópréssel is lehet finanszírozni, ami aztán inflációhoz vezet. A költségvetési jövedelem szerzésének egy bonyolultabb formája az, amit talán költségvetési illúzióból fakadó haszonnak nevezhetünk. A modern büdzsék közös tulajdonsága, hogy fontos bevételi forrásaik közé tartoznak az úgynevezett ad valorem típusú (a dolgok értéke alapján kivetett) adók és vámok, valamint az, hogy nem-indexált jövedelemadózást és nominális tőkenyereség-adózást tartalmaznak. Ezen adófajták miatt a költségvetés számára az infláció majdnem “tiszta haszon”, hiszen – legalábbis nominálisan – növeli a bevételeket, és progresszív jövedelemadó esetén az átlagos adókulcsokat is. (Hogy ez tényleges költségvetési nettó bevételben jelentkezhessen, ahhoz persze az kell, hogy a kiadási tételek se legyenek tökéletesen indexálva.)
A másodikként említett csoporton belül megkülönböztethetünk két altípust: a relatív árak és az abszolút árszint torzítottságából adódó egyensúlytalanságokat. Utóbbi piaci gazdaságban tartósan nem nagyon figyelhető meg, jóllehet léteztek olyan – ma már nem nagyon divatos – elméletek, amelyek szerint a kapitalizmus egyik rákfenéje az, hogy az általános árszint képes túlságosan magas színvonalon beragadni. (A volt szocialista országokban, ahol az árak jelentős részét rögzítették, épp az ellenkező probléma jelentkezhetett: előfordulhatott, hogy egyszerűen túl sok pénz volt a gazdaságban az árszínvonalhoz képest.)
A relatív árak igazodásának hiánya szintén számos feszültséghez vezet. Kialakulhat ilyen szándékos gazdaságpolitika következményeként, de gyakran mintegy véletlenül is. Az árak változása elég lassú ahhoz, hogy a szükséges korrekció csak lassan mehessen végbe, így szükség lehet bizonyos rásegítésre. Jó példa erre, hogy a vásárlóerő-paritási hipotézis – vagyis az, hogy ugyanazon termékek ára különböző országokban nem térhet el egymástól – nem, illetve “nagyon lassan” teljesül. A reálárfolyam torzítottságának (misalignment) lehet a következménye adósság-, illetve valutaválság is. Ilyenkor a kiigazítás pánikszerűen, annak minden romboló következményével, illetve az ország külső hitelezésének szüneteltetésével mehet végbe. Ugyanakkor a gazdaságpolitika az árfolyam folyamatos menedzselésével mintegy elébe mehet a válságoknak, ami leértékelés esetén rendszerint inflációhoz vezet. Könnyen belátható, hogy egyszerűbb dolog a nominális árfolyam mozgatásával megváltoztatni a bel- és külföldi árak arányát, mint arra várni, hogy a sok egyedi árképző hajtsa végre a szükséges kiigazítást. Különösen igaz ez abban az esetben, amikor a reálárfolyam torzítottsága felértékeltséget jelent, hiszen ekkor a torzulás megszüntetése összehangolt árcsökkentést igényelne.
A reálbérek torzított volta jelentős munkanélküliségben, a nemzeti jövedelem alacsony növekedésében, és ezek következményeként politikai feszültségekben manifesztálódhat. Az egyéb relatívár-torzulások között gyakori az energia és a közszolgáltatások árainak mesterségesen alacsonyan tartása, ami az erőforrások nem hatékony allokációjával jár együtt. Ez a kárfajta azonban nem igazán feltűnő. A probléma általában akkor válik nyilvánvalóvá, amikor ennek költségvetési kiadási vonzataival is szembesülni kell.
Ha vázlatosan áttekintjük a kilencvenes évek Magyarországának inflációtörténet (lásd a Bő hét esztendő című írást), akkor abból számomra az rajzolódik ki: nálunk az infláció fenntartásának, illetve gerjesztésének legfontosabb gazdaságpolitikai indítéka a reálárfolyam-motívum volt, de időről időre más tényezők is szerepet játszottak a gazdaságpolitikai preferenciák alakításában. A reálárfolyam menedzselése azonban csak egy alapvető egyensúlytalanság, a külföldi eladósodásra való hajlam “kezelésének” az eszköze. Ha tehát az infláció alapvető, Magyarországra jellemző okát kellene megneveznem, akkor feltétlenül ez lenne az.
Jelenségek
A nominális árfolyam és az árak változása között hazánkban igen szoros volt a kapcsolat, különösen 1995-ben (lásd a grafikont az 55. oldalon). Az azt megelőző és azt követő időszakban az árindexek és az árfolyam változásának iránya ugyan rendszerint megegyezett, de kvantitatív értelemben az együttmozgás jóval gyengébb volt. Ezzel szemben az ipari nominálbérek és az árindexek alakulása közt “szabad szemmel” semmiféle együttmozgás nem figyelhető meg, és statisztikai eszközökkel sem nagyon lehet kapcsolatot kimutatni (lásd a grafikont). Összhangban van-e mindez a várakozásainkkal?
Az árfolyam és az árak jó együttmozgása kis, nyitott gazdaságokban elvárható. Hiszen – legalábbis azon szektorokban, amelyek részt vesznek a külkereskedelemben – a bel- és külföldi árak nem nagyon divergálhatnak. Azonban számos olyan – főleg szolgáltatás jellegű – “áru” létezik, amelyek ára közvetlenül nem függ az árfolyamtól. Közvetve persze (főként a költségindexen keresztül) ezek az árak sem szakadhatnak el teljesen az árfolyam alakulásától, ám ez a kapcsolat kevésbé szoros. Tehát azt mondhatnánk, hogy az infláció alakulását az árfolyam elég nagy részben meghatározza, de azért nem teljesen.
Az árfolyam-politika szempontjából hazánk esetében a releváns tényező az volt, hogy a reálárfolyam felértékelődése tendenciaként jelentkezett. Ez aztán megnyilvánult a külső adósság periodikusan tarthatatlan növekedésében. A jelentős magyar külső adósságállomány a kilencvenes évek elején mindenekelőtt állami adósság volt, a visszafizetéséhez szükséges exporttöbbletet azonban lakossági és állami megtakarításoknak együtt kellett volna kitermelniük. A szükséges magántakarékoskodást nem lehet egyszerűen magas kamatlábakkal kitermelni (s egyébként is: a reálkamatlábak a fogyasztói árindexszel mérve nem is voltak mindig nagyon magasak, sőt egyes periódusokban kifejezetten alacsonyak voltak). A külső adósság elfutásának megakadályozására ilyen körülmények között a legkézenfekvőbb megoldás az állandóan visszatérő leértékelések, illetve a csúszóárfolyam-rendszerrel jellemzett állandósított devalváció politikája volt. Ez azonban a miénkhez hasonló gazdasági rendszerekben szinte biztosan inflációhoz vezet.
Különösképpen érdekes és magyarázatra szoruló probléma a nominálbérek és az infláció látszólagos függetlensége. Meg kell azért jegyezni, hogy a nominálbérek – csakúgy mint az árak – éves növekedési ütem tekintetében 15 és 30 százalék között mozogtak; vagyis a bér- és az árinfláció mértéke alapvetően nem különbözött. Levonhatjuk-e ebből azt a következtetést, hogy például a nominálbérek jövő évi 25 százalékos növekedése nem okozna inflációt?
Mint igyekeztem hangsúlyozni, az infláció jelenségét a gazdasági szereplők viselkedési szabályai alapján érthetjük meg. Képzeljük el a fentebb említett nagy bérnövekedést. Úgy érvelhetnénk, hogy a külkereskedelemben részt vevő szektorban a bérváltozásból adódó költségváltozásnak nem szabad hatnia azokra az árakra, amiket a külföldi árak és az árfolyam határoznak meg. Igen ám, de amennyiben a bérnövekedés úgy felgyorsul, hogy még a termelékenység növekedését figyelembe véve is romlik a termékegységre eső “dollárbér” (azaz a hazai bérköltség devizában kifejezve), akkor ez az export versenyképességének csökkenéséhez, és feltehetően a külkereskedelmi és fizetési mérleg romlásához, valamint a gazdasági növekedés visszaeséséhez is fog vezetni. A külső egyensúlyt fenyegető fejlemények pedig előbb-utóbb árfolyam-politikai kiigazítást követelnek. A külső stabilitás ugyanis változatlanul prioritást kell, hogy élvezzen a gazdaságpolitikában, és az árfolyam-korrekció (jelen esetben leértékelés) gyors és viszonylag hatékony megoldási módja a problémának. A következmény végső soron az infláció meglódulása hosszabb távon.
Az előző érvelés lényeges eleme, hogy a bérköltségeket nem munkásokra, hanem termékegységre kell vetíteni. Feltéve azt, hogy a magyar gazdaság termelékenysége a közeljövőben is jelentősen növekszik, úgy tűnik, hogy optimistábbak lehetünk a várt inflációnál esetlegesen magasabb bérnövekedés hatását illetően. Van azonban három további megfontolásra érdemes momentum. Először is valamely szektor bérnövekedése könnyen hasonlóhoz vezethet a gazdaság egyéb, belpiacra termelő ágazataiban is. Ezekben azonban a bérköltség közvetlenül is átmegy az árakba, tehát az aggregált árindex egy része várhatóan azonnal növekedésnek indul. Másodszor: a bérnövekedés bővítheti a belső keresletet, ismét csak a fentihez hasonló árnövekedést implikálva. (A bérek részarányának emelkedése ma feltehetően még inkább növeli a belső keresletet, mint a tőkejövedelmeké.) Harmadrészt pedig azt is figyelembe kell venni, hogy hazánk nem az egyetlen lehetséges célpontja a nemzetközi tőkebefektetéseknek. Tehát még csökkenő bérköltség esetén sem szabad feltétlenül biztonságban éreznünk magunkat versenyképesség tekintetében, mivel relatív helyzetünk eközben kedvezőtlenebbé is válhatott.
Téveszmék
Az első számú nézet, amivel vitatkozni szeretnék, így hangzik: Magyarországon azért van infláció, mert a gazdaság nem elég hatékony. Innentől az érvelés – amennyiben konzisztens akar lenni – az árfolyam állandó leértékelésének szükségességét (mint a kereskedelmi mérleg megfelelő szinten tartásának egyetlen módját) hangsúlyozza. Látszólag tehát ez az érvelés akár összhangban is lehetne az általam fentebb kifejtett gondolatmenettel. Van azonban egy lényeges különbség. A gazdaság alacsony hatékonysága nem indokolja azt, hogy a fizetési mérleg állandóan “elszaladni” készüljön. A legprimitívebb technikai színvonalon álló társadalom is megélhet külső adósság, és a fizetési eszközül szolgáló kavicsok számának állandó inflálása nélkül. A kulcsprobléma az, ha a társadalom a felzárkózást – vagy annak kísérletét – nem belső megtakarításból finanszírozza, illetve a kölcsönkapott erőforrásokat nem az elvárható hatékonysággal alkalmazza. (A legtöbb adósságválsághoz vezető eladósodásnál a kölcsönök jelentős mértékben fogyasztást finanszíroznak.)
Gyakran hallható olyasféle sommás megállapítás, amely szerint nálunk az infláció alapvetően inerciális természetű. Ez lényegében az inflációt egyfajta – rövid távú – természeti törvényszerűség rangjára emeli, és azt implikálja, hogy csökkentése ugyanúgy lehetetlen, mint mondjuk 5 méteres szintet átugrani magasugrásban. Az infláció inerciája részben az ármeghatározók oldaláról jön létre (az árak változtatása nem folyamatos), de mindenekfölött a gazdaságpolitika akkomodatív (alkalmazkodó) tendenciáján alapul. Az efféle gazdaságpolitika – amelyre jó példa a csúszóleértékelés rendszere – nem feltétlenül hibás, mivel a szigorú inflációellenes fellépés költségei igen nagyok lehetnek. Amit hangsúlyozni szeretnék az az, hogy választásról van szó, és nem természeti szükségszerűségről. Azaz: a felállított magasság átugrása kivitelezhető lenne, ha vállalnánk a költségeket (edzésidő, fáradtság, sportszerű életmód és hasonlók), ám ezek túlzottnak ítéltetnek a siker által érzett örömhöz képest.
Létezik egy olyan nézet is, amely szerint az inflációt elsősorban a várakozások generálják. Ezzel az állásponttal az a fő baj, hogy alapvetően pontatlan. Arról van-e szó, hogy az infláció a pilótajátékhoz hasonló jelenség, ahol az ármeghatározók azért emelik az árakat, mert arra számítanak, hogy mindenki a jövőben is emelni fog, és nem akarnak lemaradni (azaz kisebb profithoz jutni) ebben a versenyfutásban? Ha ennek a hitnek nincs “külső” bázisa, akkor a “várakozási buborék” – mint ahogy a pilótajátékoknál is – előbb-utóbb kipukkad. Milyen külső bázisa lehet egy ilyen várakozásnak? Semmi más, mint azok a viselkedési szabályok, amelyeket a gazdaságpolitika követett és vélhetőleg követni fog. Ekkor azonban nem csupán önbeteljesítő próféciákról van szó, hanem arról a mindennapi jelenségről, hogy döntéseinket mások viselkedésének előrejelzéséből kell származtatnunk. Minden jel azt mutatja, hogy Magyarországon az utóbbi állapot érvényesül, és az infláció nem szüntethető meg pusztán az inflációs várakozások hűtésével. A gazdaságpolitikának azt is bizonyítania kellene, hogy nem áll érdekében ugyanazt a viselkedést folytatnia a jövőben, mint amit a múltban folytatott.
Összehangolt akciók
Azt a kérdést, hogy mi az infláció oka általában, nem lehet megválaszolni. Hasonlóan a lázhoz (ami egy jól diagnosztizálható tünet), számos esetben alakul ki infláció is, de ennek nincs kizárólagos oka. Minden egyedi esetben a magyarázatot a körülmények valamilyen speciális konfigurációjában kell keresnünk, amely körülmények között persze sok a hasonlóság. Tartós áremelkedésre magyarázatot találni csakis a gazdasági alanyok, és különösképpen a monetáris és fiskális hatóságok preferenciáinak és viselkedésének elemzése alapján lehet. Korántsem kizárt tehát, hogy az inflációs folyamatot gyakorlati szempontból képesek legyünk jól megérteni bármely konkrét ország körülményei között. Egy ilyenfajta elemzést nem kerülhetünk meg akkor sem, ha arra a kérdésre akarunk választ adni: vajon érdemes-e az inflációt radikálisan csökkenteni, azaz célszerű lenne-e egy-két év alatt a nyugat-európai – 5 százalék alatti – szintre levinni azt.
Ebben az írásban nem foglalkozom az utóbbi problémával. Csak röviden szeretném jelezni, hogy alapvetően két nézet, egy optimista és egy pesszimista létezhet az infláció radikális csökkentésének lehetőségeit illetően.
Az optimista megközelítés szerint a drasztikus lefaragás pusztán koordinációs probléma. Vagyis a társadalom minden tagja jobban járna, ha a ráta alacsony lenne, ám ehhez összehangolt intézkedésekre, illetve koordinált hitekre (bizalomra? ) lenne szükség. Mivel a túlságosan naiv bizalom költséges, és senki sem szeretne sokat veszíteni, megfelelő összehangolási és bizalomépítési mechanizmus híján a radikális inflációcsökkentés igen kockázatos vállalkozás.
Az ehhez képest pesszimista nézet szerint a radikális csökkentés szükségképpen jövedelemátrendezéssel járna, vagyis az – a gyakorlatban nehezen kivitelezhető, megfelelő kompenzációs mechanizmusok híján – nem mindenkinek áll érdekében. Ebben az esetben valamely gazdaságpolitikai döntéshozónak vállalnia kellene az infláció csökkentésének ódiumát, a koordináció szükségességének terhe nélkül. Más szóval a kivitelezés feladata viszonylag egyszerű, ám ennek ára potenciálisan nagy konfliktusok vállalása.
Akármelyik nézetet is fogadjuk el, eddigi tapasztalataink alapján gyakorlatilag biztosak lehetünk abban, hogy az infláció elleni “támadásnak” összehangolt akciónak kell lennie. Sikerre csak akkor van remény, ha az árfolyam-, jövedelem- és költségvetési politika egyazon irányba hat.
(A szerző a Magyar Nemzeti Bank osztályvezető-helyettese)
A cikkben kifejtett gondolatok a szerző személyes nézeteit tükrözik, amelyek nem feltétlenül esnek egybe a Magyar Nemzeti Bank hivatalos álláspontjával.
