(Az Ikarus szelleme, Figyelő, 1997/41. szám)
Széles Gábor nem a svéd tőkére haragszik, hanem a Figyelőre!
Arra a valamikor mértékadó gazdasági szaklapnak számító újságra, amely mára a Kacsa színvonalára süllyedt.
Igaz, ez a magánügyem, és nem is tartozna a nyilvánosságra, ha nem ez a mértékadó gazdasági körök számára olvashatatlan és megbízhatatlan lap inszinuált volna. A gazdasági és pénzügyi világban ugyanis az első és legfontosabb szabály a megbízhatóság és a szavahihetőség.
Egy magára valamit adó lap ugyanis nem avatkozik be a privatizáció menetébe akkor, amikor még nincs lezárva a pályázat, nem áll ki nyílt sisakkal egyik pályázó mellett sem, hanem, ha véleménye van – és miért ne lehetne, hiszen demokráciában élünk, és szükség van a nyilvánosság kontrolljára -, akkor megpróbálja azt a tények ismeretében és érvei felsorakoztatásával az olvasók elé tárni. Egy valamire való lapot többek közt arról ismernek meg, hogy tényeket közöl. Ehhez persze az újságírónak ismernie kellene a témát, amiről ír. Nem pedig mások sugallatára felkapott, rosszul csengő, ám hangzatos mondatokat egymásra hordani!
Mert miről is van szó?
Tóth Levente hangot adott elfogulatlannak nem csúfolható “véleményének”, miszerint a Wallenberg-csoport tagjaként a Volvo lehetne az Ikarus privatizációjának nyertese, ha én Széles Gábor nem védeném a hazai ipart, s nem próbálnám megmentetni a nemzetközi hírű, nagy múltú autóbuszgyárat, s az itt foglalkoztatott 6300 embert, illetve a beszállítói hátterét is beszámítva közel 40 000 embernek a munkahelyét. Rosszhiszemű az az állítás, amely szerint “állami pénzből finanszírozott bűvésztrükköt láthat a gyanútlan szemlélő”, hiszen elnökségem alatt az Ikarus egy fillér állami támogatást sem kapott. Az idei gyártásfelfutáshoz elengedhetetlenül szükséges tulajdonosi hitelt sem kaptuk meg, önerőből kellett mindent kigazdálkodnunk. Aligha elképzelhető, hogy a “szegény jó svédek” ilyen körülmények között is – mint azt az újságíró állítja – jobb gazdái lennének a cégnek, hiszen a miniszterelnök barátai. S ezzel Tóth Levente nem csak engem, hanem Horn Gyula miniszterelnök urat is inszinuálja! Véletlenül éppen a Figyelő Skandináv mellékletet tartalmazó számának utolsó oldalán.
Ma már a Figyelőben mindent lehet, abban a Figyelőben, amelyben publikálnak egy nyájas interjút is a Wallenberg-csoportról, s amelyből megtudhatjuk, milyen gondos, jóságos beruházók ők Magyarországon, s példaként az Ericssont is megemlítik. Erről a “gyorsan terjeszkedő cégről” is sajnos közel sem pozitív, de közvetlen élményem van.
Az Ericssonnal való kapcsolatom 1990-re nyúlik vissza, amikor is a Műszertechnikával közösen pályáztunk egy távközlési tenderre. A Műszertechnika hátán az Ericsson ugyan nyertes lett, de különböző tőkeemelési trükkökkel kiszorította a Műszertechnikát. Ennek ellenére a mai napig a Műszertechnika telephelyén gyártja a telefonközpontokat. Csakhogy a ma már 100 százalék Ericsson tulajdonú vállalat forgalma éves szinten 20-25 milliárd forint, és 50 embernél többet nem foglalkoztatnak a gyártásban. Így nyugodtan állíthatom, hogy itt csak egy “Patyomkin” gyártás folyik, aminek a magyar iparra semmilyen hatása sincs.
Nos, ha mindeddig nem derült volna ki a laikusok számára is, hogy miként születhetett Tóth Levente cikke, hát nem restellem kimondani: mint köztudott, a mellékletek nem ingyen reklámok, hanem a cikkekért nehéz százezreket fizetnek! S minő véletlen, a Figyelőnek akkor jutott eszébe skandináv mellékletet megjelentetni, amikor a Volvo pályázik az Ikarusra! S a szerkesztőknek még csak annyi esze sem volt, hogy ne a fizetett lapba tegyék az amúgy is minden etikát nélkülöző (fizetett? – sicc!) “véleményt”. Miért volt ilyen sürgős? Csak azért, mert a privatizációs pályázat a hónap végén zárul!
S ha Tóth Levente utánanézett volna, hogy is áll a Volvo és az Ikarus ügye, könnyen tudomást szerezhetett volna arról, miként dolgozhatnánk együtt. A miniszterelnök úrnak és Wallenberg úrnak írt leveleim is tanúskodnak erről. A bértollnoknak csupán fel kellett volna emelnie a telefont, s megkérdeznie. Akkor neki is elmondtam volna, és nem “kényszerül” az Ikarus lapjában hetekkel ezelőtt tett nyilatkozatomat idézni, hanem a hajdani Figyelőhöz méltó objektivitással írhatott volna a tárgyalásokról.
Ha Tóth Levente megkérdezett volna, neki is elmondtam volna, hogy milyen bizonyítékok alapján állítottam azt, hogy a Volvo belső ügynökökkel “dolgozik”. De hát nem ezért fizetik, hanem azért, hogy az Ikarus piaci pozíciójára is kártékony álbotrányokat korbácsoljon!
SZÉLES GÁBOR, AZ IKARUS RT. ELNÖKE
Kacsát nem olvasunk. Így – ellentétben Széles Gáborral – azt sem tudjuk megállapítani, hogy munkatársunk írása elérte-e már az említett lap színvonalát vagy sem. A Figyelő mértékadó voltának megítélését pedig olvasóink értékítéletére bízzuk.
Ami a tényeket illeti: aligha tagadható, hogy Széles Gábor háta mögött felfedezhető az állami támogatás, aminek helyességét és indokoltságát csak a jövő mutathatja meg. Ezért írtuk: “Az csak később derülhet ki: állami pénzből fizetett bűvésztrükköt láttunk csupán, vagy a buszgyár jövőjét megalapozó, fizetőképes piacot varázsolt ide az Ikarus vezére.” Ha az oroszok rendben fizetnek majd a buszokért, akkor Széles Gábor eredményesen üzletelt. Ha viszont nem, akkor az exporthitel-garancia következtében ismét csak az államnak kerül pénzébe az Ikarus. Ismét, mert – noha az ÁPV Rt. nem adott tulajdonosi hitelt – az állam pénzügyi segítsége az adósságmoratóriumban és az orosz export mögötti helytállásban egyaránt megnyilvánul. Erről egyébként már július 10-én, az Ikarusról szóló elemzésünkben is írtunk (Figyelő, 1997/28. szám). E számunk címlapján az olvasóval Széles Gábor néz szembe, aki egyébként az akkori elemzést azóta sem kifogásolta.
Ahogyan a franciák mondják: a stílus maga az ember. Széles Gábor “szegény jó svédekről” (sic!) szóló minősítésének hangvétele azonban – akárcsak a Wallenberg-csoport, vagy az írásunkban nem is szereplő Ericsson kezelésének stílusa – olyan gazdaságfilozófiát sugall, amellyel nem lehet egyetérteni. Mi ugyanis nem hiszünk valamely nemzeti tőke “kollektív bűnösségében”. Elképzelhető persze az is, hogy történtek olyan svéd befektetések, amelyek a magyar gazdaság számára nem feltétlenül jelentettek előrelépést. Elutasítjuk azonban azt a szemléletet, hogy nemzetgazdasági szempontból a tőke – egyébként nem létező – “állampolgársága” alapján lehetne egy tőkecsoportot vagy befektetőt minősíteni. S még kevésbé azzal, hogy az említett csoporttal Széles Gábornak voltak-e konfliktusai, avagy sem. A csatákat a piacon kell megvívni.
Nem akartuk eldönteni, hogy a Volvo többségi tulajdona az Ikarusban kívánatos volna-e, mint ahogyan azt sem, vajon a Széles Gábor által szervezett konzorcium jelenti-e a legjobb megoldást a gyár számára. Az viszont határozott álláspontunk, hogy Széles Gábor, mint az állami többségű cég ÁPV Rt. által kinevezett elnöke, azon köteles munkálkodni, hogy alkalmazója minél több lehetőség közül választhassa ki a tender feltételeinek megfelelő, legkedvezőbb ajánlatot. (Tekintet nélkül arra, hogy Széles Gábor jelenleg egy olyan elnöki székből kíván állami tulajdont szerezni, amelybe állami döntés emelte.) Ha nem így cselekszik, akkor az államnak – mint többségi tulajdonosnak – közbe kell lépnie. Ha ez nem történik meg, akkor az összeférhetetlenség ma még csak halvány árnyéka sötétebbé válhat.
A SZERKESZTŐSÉG
