Korlátozott és jogilag rendezetlen volt az állami vagyonkezelés helyzete a II. világháború előtt – derül ki az ÁPV Rt. által rendelt egyik tanulmányból. Ebbe a körbe a harmincas években olyan területek tartoztak mint a bányaművelés, a vasút, a távirda, a selyemhernyó-tenyésztés és a postatakarék-pénztárak. Az akkori szabályozás alapja a pénzügyi és az ágazati tárcák vetélkedése volt a vagyonkezelési jogokért – ami érdemben azóta sem változott. A kezelők a számvevőségeknek beszámolási kötelezettséggel tartozó vagyonkezelő hivatalok, illetve a Kincstári Jogügyi Igazgatóság voltak, mely utóbbi a fiscus “jogos” ügyeivel foglalkozott. A háborút követő tervgazdasági korszak az államigazgatási jellegű birtokviszonyokat hozta magával. A rendszerváltás utáni jogszabályokkal tehát deklaráltan a tulajdonosi szemlélet meghonosítását próbálták elérni. A sort a gazdasági társaságokról szóló, 1988-as törvény nyitotta meg, lehetővé téve a tulajdonlás és a menedzsment-funkciók elkülönítését. A továbbiakban a honatyák többször is foglalkoztak az állami tulajdonnal, anélkül, hogy külön jogszabályt alkottak volna. Így történt ez a gazdálkodó szervezetek átalakulásáról
(1989. évi XIII.), az ÁVÜ-ről (1990. évi VII.), az állami vagyon védelméről (1990. VIII.), a privatizációról (1990. LXXIV.), az időlegesen állami tulajdonban lévő vagyon értékesítéséről (1990. LIV.), vagy a tartósan állami tulajdonban maradó vállalkozói vagyonról (1992. évi LIII.) szóló törvényeknél. A ma is hatályos, 1995-ben elfogadott privatizációs törvény fő céljait tekintve egyértelműen a tulajdonváltást szabályozza, s legfeljebb elemeiben említi a tartós vagyonkezelés témakörét.
