Egyes országoknak – mint Nagy-Britannia, Írország, Hollandia vagy Új-Zéland – hosszan tartó, következetes piacgazdasági reformokkal sikerült csökkenteni a strukturális munkanélküliséget. A kontinentális Európában azonban Németország, Franciaország és Ausztria mellett Svájc is azon OECD-körbe tartozik, ahol a munkanélküliségi probléma idén is tovább élesedik. A társadalom szociális szövetének lazulása iránti aggodalmak miatt ezekben az országokban rendre elmaradtak az OECD által a munka- és termékpiacok rugalmassá tételére ajánlott intézkedések.
Azokban az országokban viszont, amelyek munkapiacait messzemenően deregulálták és csökkentették a munkanélküliséget, kétségkívül tovább nyílt a magas és alacsony jövedelmek közötti olló. Erre példaként Ausztráliát, Írországot és Nagy-Britanniát említi a jelentés. Szélsőséges esetben – mint az Egyesült Államokban és Új-Zélandon – a jövedelmi skála végén a gazdasági fellendülés ellenére is süllyedtek a reálbérek.
Az OECD szakértői a problémát a rosszul fizetett munkahelyekben látják. A kérdést így teszik fel: ezekben az országokban vajon “ugródeszkáról van-e szó a jobban megfizetett munkahelyek felé, ami társadalmilag elviselhető lenne, vagy pedig a munkavállalók alsó rétege megreked olyan állásokban, amelyeket nemzetközileg gyakran a fejlett országokban mért szegénységi határ alatt fizetnek?” Az ilyen állások – különösen az idősebbeknek, valamint a rosszul képzett munkavállalóknak és a nőknek – gyakorta zsákutcát jelentenek. A felemelkedésre csak ritkán nyílik mód, sőt: az említett csoportoknál sajátos ingamozgás figyelhető meg a munkanélküliség és a “szegénységi állások” (poverty jobs) között.
Az efféle munkavállalók helyzetének javítására az OECD mindenekelőtt a képzés és a továbbképzés gyökeres megújítását ajánlja, rámutatván az egész életen át tartó tanulás szükségességére. Ezek az intézkedések azonban csak közép- és hosszú távon hatnak; az államoknak viszont rövid távon is hatékony eszközöket kell találniuk. A jelenleg általában alkalmazott modellnél az úgynevezett munkaközi juttatásokról, vagyis a bérekhez adott közvetlen pótlékokról (in-work benefits) van szó. Másrészt esetenként – egyidejűleg egy minimálbért megtartva vagy bevezetve – csökkentik azoknak a vállalatoknak az adóit és járulékait, amelyek hosszú ideje munka nélkül lévőket alkalmaznak.
Nagy-Britanniában például a GDP 0,5 százalékát fordítják foglalkoztatás közbeni juttatásokra. Az Egyesült Államokban a GDP 0,2 százalékát költik erre a célra – ebből 6 millió adókötelessé váló foglalkoztatott profitál, akiket egyébként a szegénységi határ alatt béreznének. (Közülük 1 millió kerül ezekkel az in-work eszközökkel a szegénységi határ fölé.) Ezzel szemben Franciaország, Belgium és Hollandia például a másik megközelítést – a vállalati terhek csökkentésének útját – választotta. Mindazonáltal a két intézkedési minta egyike sem varázsszer. Az OECD-jelentés beismeri: a szervezet szakértői is meglehetősen keveset tudnak a szóban forgó technikák hatásmechanizmusáról.
Ezt jelzi az is, hogy augusztus közepétől a német gazdaság élénküléséről szóló jelentések hangsúlyozták: mindez nem fogja enyhíteni a harmincas évek eleje óta nem tapasztalt méretű munkanélküliséget.
