Ha egy országban az import magasabb, mint az export, a szabadon lebegő valuta gyengülni kezd – egészen addig, míg az egyre olcsóbbá váló kivitel növekedése és az egyre drágább behozatal csökkenése ki nem egyensúlyozza a hiányt.
A nagy piacgazdaságok esetében valóban megfigyelhető ezen elv működése, bár a teljesen szabad árfolyam-alakulást ott is több tényező – infláció, vásárlóerő – korlátozza. Az átmeneti gazdaságokban azonban, úgy tűnik, maga az elv: az árfolyam-alakulás kiegyensúlyozó szerepe is megkérdőjeleződik.
Elemzők szerint a forint reálértéken vett le-, illetve felértékelődése – a belső és a külső infláció összegét meghaladó, illetve alulmúló nominális leértékelés – elsősorban az importra van hatással. Ez a lehető legrosszabb kombináció, hiszen a felértékelődés ezek szerint rontja a mérleget, a reál-leértékelődés viszont nem javítja azt. A kivitel alakulása inkább a külső konjunktúrától, illetve a belső kereslet szűkülésétől – kényszerexport – függ.
Abszolút értelemben igen nehéz lenne meghatározni, mi is a forint ideális árfolyama más valutákkal szemben. A vásárlóerő-paritás elmélete például azt állítja, hogy ideális esetben a nominális árfolyamon átváltható valuták azonos összegéért minden országban azonos mennyiségű áru vásárolható. Ezen elv értelmében a forint – és a közép-európai valuták általában – alulértékeltek, hiszen azonos áru vásárlásáért forintban kevesebbet kell fizetni, mint a nominális árfolyamon átváltott külföldi valuta összege.
A jegybank természetesen tudatában van e ténynek, és árfolyam-politikájában igyekszik is figyelembe venni. Tavaly például vásárlóerő-paritás szempontjából a forint felértékelődött, azaz csökkent az alulértékeltség mértéke. Más a helyzet mondjuk a munkaköltség felől nézve: itt a forint reál-leértékelésének lehettünk tanúi, egyszerűbben fogalmazva: a bérnövekménynél nagyobb volt a valuta nominális értékvesztése. Ebben az esetben tehát nem teljesen indokolt a külkereskedelmi mérleg romlását az árfolyam-politikának tulajdonítani.
