A hazai kozmetikai és háztartás-vegyipari ágazat eddigi legnagyobb méretű piacfelvásárlását jelentették be a héten. A január 17-én megkötött szerződéscsomag értelmében a Caola a hazai kozmetikai és mosóporok nélkül számított háztartás-vegyipari piac 20-22 százalékát kitevő 19 márkacsaládját eladja az Unilevernek. A Figyelő értesülései szerint ennek fejében a cég közel kétmilliárd forintot kap, amiből befejezi technológiai fejlesztéseit és budapesti telephelyeinek összevonását az albertfalvai gyárba. A megegyezés másik felének értelmében az Unilever további ötmilliárddal toldja meg a Caolának szóló eddigi egymilliárd forint körüli bérmunka-megrendelését. Ennek nagyobbik részét a megvásárolt márkák további gyártása teszi ki, kisebb része pedig az egymilliárdos exporttermelés, amit az eddigieken felül kap a részvénytársaság. Az Unilever munkát ad a Caola kutató-fejlesztő részlegének is.
A Caola sorsát döntően meghatározó üzlet nem minden előzmény nélküli, hiszen a két cég egyre több és szorosabb szállal kötődött már egymáshoz. Első lépésként a Caola eladta az Unilever magyar leányvállalatának a legnagyobb hazai fogkrémmárkát, az Amodentet, aminek fejében jelentős dezodorgyártási megrendelést is kapott a vevőtől. Tavaly ősszel pedig a Biogaltól megvett Hélia-D márkacsalád kül- és belföldi forgalmazási jogát adta át a világcégnek. A kapcsolatot megkoronázó üzlettel az Unilever lényegében egykori tulajdonának egy részét szerezte meg újra, hiszen a Caola egyik őse az a Hutter és Lever Rt., amelyet 1930-ban hozott létre a szappangyárát 1831-ben alapító Hutter József és a régióban már akkor is terjeszkedő Lever.
Bár a két cég közötti szoros együttműködés valamilyen formájáról már 1994 óta folynak tárgyalások, információink szerint a mostani eredményt korántsem lehetett előre borítékolni. A Caola a legutóbbi időkig komolyan latolgatta az Egyesült Vegyi Művekkel történő fúzió lehetőségét, egy pénzügyi befektető bevonása révén végrehajtott tőkeinjekció segítségével. Ez azonban a két cég valamelyik gyáregységének bezárásával járt volna, ráadásul a nagyobb hazai piaci részesedés mellett csak a Caola tőkehiányából származó problémákat lett volna képes orvosolni; jelentős exportlehetőségeket viszont a megoldástól nem lehetett remélni. Nagy Imre, a Caola Rt. vezérigazgatója már 1996 tavaszán is arra hívta fel a figyelmet (Figyelő 1996/4. szám), hogy hosszú távon a cég nem maradhat fenn csak a hazai piacra támaszkodva, s előbb-utóbb tőkére is szüksége lesz a továbblépéshez.
A fejlődés lehetősége érdekében most tett vezéráldozatáig a Caola rendet vágott termékei között: 76 márkáját 24 márkacsaládra csökkentette, miközben óvatosan át is alakította azokat. Zuhanó piaci részesedését megfogta, és 20-22 százalék körül stabilizálta. Az elért pozíció erősítésére azonban a multi vetélytársakhoz képest szegény rokonnak számító Caolának már nem lehetnek reményei, így a jövedelmező cégmérethez külpiacokra, a versenyképes termelést hosszú távon lehetővé tevő termeléshez pedig további átalakításokra, technológiai fejlesztésekre van szüksége.
A tőke és a piac együttes megszerzése érdekében most arra is hajlandó volt a Caola, hogy márkáit eladva a mindenkori bérmunka-megrendelésekre alapozza a sorsát. Az, hogy tulajdonosként nem engedtek be multinacionális céget a Caolába, jelzi: a tulajdonosok bíznak abban, hogy az Unilever-megrendeléseket a szerződés lejárta után is megtarthatják, illetve a fejlesztés befejezése után egy olyan korszerű gyártókapacitást hoznak létre, amelyre alkalmas pillanatban nem lesz nehéz vevőt találni. Az Unilever-szerződés nem zárja ki, hogy a Caola másoknak is gyártson. Így továbbra is életben maradnak például a Chemotox márkát tőle megvásárló Sarah Lee-vel és a Beiersdorffal kötött bérmunka-megállapodások. Az Unilever által le nem kötött kapacitásokat a Caola szabadon használhatja fel.
A gyártóbázis átalakítás utáni értéke milliárdokkal haladja meg azt a pénzt, amennyit a Benkő László és Nagy Imre nevével fémjelezett fő tulajdonosi társaság és az MRP fizetett (nagyobbrészt kárpótlási jegyben és E-hitellel) a Caoláért. Nekik tehát már megérte megszerezni a céget, hiszen komoly tőke nélkül milliárdos értékű korszerű gyártókapacitást tulajdonolhatnak majd. Az államnak viszont csak az marad, hogy szomorúan konstatálja: nem neki lett jó üzlet a legnagyobb magyar háztartás-vegyipari cég privatizációja, aminek végén várhatóan a 26 százalékról 17-re olvadt állami részesedés is a cég vagy a többi tulajdonos kezébe kerül.
