Gazdaság

AZ OLAJÁR JELENE ÉS JÖVŐJE – Fúrófejekkel szaladgálni?

Az Irak körüli krízis nyomán újra megindultak a viták az olajár jövőjéről. A rövid lejáratú elképzelések nem számolnak drámai ingadozással. Van azonban egy olyan, távlati stratégiai koncepció is, amely az ezredforduló után néhány évvel az olajárak szinte robbanásszerű emelkedését jósolja. Ezeket az elképzeléseket persze csak a valóság hitelesítheti. A vita azonban a jelenre összpontosítók és a jövő szemlélői között már megkezdődött.

Az OPEC-tagok hagyományosan mindig arra készülnek, hogy minél nagyobb piaci részesedést szerezzenek. Az olajárak (Brent, dollár/hordó) szeptember végén 21,7 és 22,7 dollár körül ingadoztak. Ez 12 százalékkal több, mint egy hónappal és 41,4 százalékkal több, mint egy évvel korábban. Az Öböl-háború óta az OPEC és a világ olajipara óriási iramban száguldott előre. Az olajárak a megnövekedett kereslet és az iraki olajat a világpiacról kizáró ENSZ-szankciók miatt kúsztak fel. Ehhez járult a tavalyi igen hideg tél és az amerikai finomítók alacsony készletezési politikája.

Mégis úgy tűnt, hogy az OPEC számára továbbra is kedvezően alakul a helyzet. Az iraki szállítások beindítása alapvetően nem módosította a kereslet-kínálat egyensúlyát. A május óta szigorú ENSZ-ellenőrzés mellett elvben eladható napi 700-800 ezer hordó iraki olaj csak egynegyede a háború előtti mennyiségnek. A nagy arab termelők – Szaúd-Arábia, Kuvait és az Egyesült Arab Emirátusok – először készségesnek mutatkoztak, hogy kvótáik csökkentésével teret adjanak Iraknak. Ám a 12 OPEC-tagállam minisztereinek júniusi bécsi értekezletén, amikor az egész éves kvótákról kellett dönteni, már nem volt kedvük alkalmazkodni.

A jelenlegi iraki válság hatása az olajpiacra még nem mérhető fel, de semmiképpen sem lehet igazán döntő jelentőségű. Sokkal lényegesebb az, hogy az Öböl-országok egyre türelmetlenebbek az olyan nem arab OPEC-tagokkal szemben, mint például Venezuela és Nigéria, amelyek szemérmetlenül átlépik a kiszabott termelési kvótákat. A készpénzhiánnyal küszködő Venezuela a maga napi 2,4 millió hordós kvótáját mintegy 600 ezerrel lépi túl, és 2005-re Caracas meg akarja kétszerezni kitermelését. A szaúdiak és a kuvaitiak abban bíznak, hogy alacsonyabb termelési költségeik és nagyobb készleteik segítségével kicselezhetik a venezuelaiakhoz hasonló termelőket, és ellenlépésként a szaúdi olajipari miniszterhelyettes, Abdulaziz bin Salman herceg bejelentette: Rijad 5 százalékkal, napi 8,4 millió hordóra szeretné növelni termelését.

A kitermelés szabadjára engedésének drámai következményei lehetnek. A dráma ereje csak attól függ, hogy az új helyzetben mikor kezd el folyni az iraki olaj. A bevételből finanszírozott iraki humanitárius segély tervét még nem dolgozták ki, és az új válság ezt tovább késlelteti. Ha addig húzódik, amikor az olajcégek elkezdenek készletezni a télre, a hatás enyhébb lehet.

Az OPEC-nek azzal is szembe kell néznie, hogy vészesen nő a kartellen kívüli országok termelése. Az új feltárásoknak köszönhetően az északi-tengeri kitermelés rekordszinten van, noha csökkenésére számítottak. Az új – például kolumbiai, angolai és egyiptomi – kutak beindítása nyomán az OPEC részesedése a világ olajpiacán az 1974-es 55 százalékos csúcsról mára 40 százalék körülire esett vissza.

Hosszú távra a DRI/McGraw-Hill Nemzetközi Energiaipari Csoportja és a Gázipari Kutatóintézet által készített tanulmányok azt jósolják, hogy a kereslet emelkedése ellenére az olajár szinten marad, sőt esetleg csökken is. Az ok: az új feltárások és az új kitermelési technológiák.

Van azonban egy olyan stratégiai koncepció is, amely hosszú lejáratra az olajár “történelmi” emelkedésével számol. Az érvelés a következő: A harmadik világ, élén Kínával (1,2 milliárd lakos), benzinétvágya rohamosan nő, és a fogyasztói beállítottság világméretű elterjedésével ez a növekedés valószínűleg a sokszorosára fog emelkedni. 2000-re a mai napi 70 millió hordós kereslet 77 millió fölé szökik, s ezzel a hordónkénti ár túllépheti a 30 dollárt. Nem sokkal később, 2010-ben ez a mennyiség már elérheti a 95 millió hordót, ami az árakat még feljebb tolhatja. Nézzük példaként Dél-Koreát, hogy megvilágítsuk a helyzet várható alakulását. A massachussettsi Cambridge Energy Research Associates becslése szerint az ország tíz évvel ezelőtt napi 570 ezer hordó olajat fogyasztott. Az idén már 2,1 milliót használnak fel, az évtized végére pedig 2,7 milliót. Dél-Korea egy főre jutó évi energiafogyasztása ma 16,9 hordó. Kínában és Indiában ma nem egészen egy hordó jut egy emberre, pedig a fogyasztás 33, illetve 50 százalékkal emelkedett 1985 óta. Ha feltételezzük, hogy az egy főre jutó fogyasztás ott is eléri a mai dél-koreai szintet, és a két ország népessége a ma prognosztizált ütemben növekszik, összesen napi 119 millió hordó olajra lesz szükségük. Ez meghaladja a mai kereslet kétszeresét.

(Az az 1980-as ígéret, hogy Kína olajexportőr lesz, már régen a múlté. Jóllehet a termelés napi 3 millió hordó fölé emelkedett – a honolului East West Center kutatóintézet szerint -, a kereslet ezt már két évvel ezelőtt megelőzte, és a szakadék egyre tágul. 2005-re a hiány várhatóan napi 2 millió hordó lesz.)

A mértéktartó energia-szakértők egyetértenek abban, hogy a világ olajkereslete az évtized végéig évi 2 százalékkal fog emelkedni. Az OPEC-en kívüli termelés növekedése az 1 százalékot sem éri el. A különbözetet az OPEC-nek kell kitermelnie – annak a szervezetnek, amely azért jött létre, hogy a termelés korlátozásával magasan tartsa az árakat. Néhány OPEC-tagnak gyorsan elő kell vennie könnyen hozzáférhető olajkészleteit. A kartellnek három tagja van olyan helyzetben, hogy ezt bármikor megteheti: az Egyesült Arab Emirátusok, Kuvait és Szaúd-Arábia; a többiek általában felélték a beruházásokat, és nem rendelkeznek több olajjal. A súlyosan eladósodott Irán és Nigéria alig tudja tartani a jelenlegi kitermelési szintet, nemhogy új kapacitást tudna üzembe helyezni.

Vezető olajközgazdászok úgy vélik: az OPEC-országoknak 2000-ig évi 20-50 milliárd dollárt kell költeniük, ha fenn akarják tartani a jelenlegi kínálatot, és többletkapacitással akarják kielégíteni a növekvő keresletet. Ezzel szemben manapság csupán 5-6 milliárdot költenek évente.

Itt lép be a képbe az olaj közgazdaságtana. A Fortune egy átfogó tanulmánya szerint az olaj ma nemcsak olcsó, hanem egyenesen 23 esztendeje, 1973 óta nem volt ilyen olcsó, ha az árát az inflációval korrigáljuk. A mai árszint eszerint nem maradhat fenn.

Az pedig teljesen kiszámíthatatlan, hogy az olajkitermelés java a világ más területein hogyan fog koncentrálódni. A Szovjetunió egykori tagköztársaságai gazdag olajkészletekkel rendelkeznek: többek között Oroszország és Kazahsztán nettó nyersolaj-exportőr. Ám a termelés ott is erősen hanyatlott. Egyes külföldi vállalatok, például a Chevron, megpróbálkoztak a termelés felfuttatásával, ám erőfeszítéseik a csöpögő vezetékek, a lepusztult szivattyúk és a katasztrofális színvonalú infrastruktúra miatt kudarcot vallottak. Nemzetközi olajvállalatok csoportja vegyes vállalati szerződéseket írt alá a Vietnam partjainál levő olaj elszállítására, de az eddigi eredmények csalódást keltőek.

A legnagyobb tartalékok egy része azonban sokkal “embertelenebb” területeken találhatók. Ennek az olajnak a megtalálása és kitermelése még olajipari mércével mérve is hatalmas költséggel jár. A Fortune óriási Hibernia olajfejlesztési projektet említi példaként az, amelyik az Atlanti-óceán fagyos vizéből emelkedik ki, Újfundland partjaitól 250 kilométerre, és kiépítése várhatóan 6,2 milliárd dollárt fog felemészteni. Ha ehhez az üzemeltetési költségeket is hozzáadjuk, az összköltség 11,68 milliárdra emelkedik. A jelenlegi olajárak mellett a projekt résztvevői – a Petro-Canada, a Mobil, a Chevron és a Murphy Oil – éppen hogy nullszaldósak lennének. Ha azonban az étvágy felnyomja az árakat, végül a korábban túl költségesen kitermelhetőnek tartott készleteket is felszínre hozzák majd. A Fortune jövőképe: “a nagyok még többet fognak kisajtolni a mai mezőkből, és az egész világon új készleteket keresnek. 25 dolláros ár mellett majd széndioxidot pumpálnak be, 50 dollár mellett már nyereséges lesz az albertai kőszénkátrány, felszínre hozzák a kolorádói palaolajat – és ahogy Ken Halay, a Chevron közgazdásza fogalmazott: fúrófejjel fognak rohangálni”.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik