Cseppet sem természetes, hogy a regionális gázszolgáltató cégeken kívül új szolgáltatók nem léphetnek színre ebben az üzletágban. Milliárdokban mérhető azoknak a vezetékhálózatoknak az értéke, amelyek az önkormányzatok tulajdonában vannak, s végső soron az önkormányzatok dönthetnek arról, hogy ki adjon el gázt a hálózatokon keresztül.
A helyi (önkormányzati és magán-) forrásokból és a központi állami támogatásokból épített gázvezeték-hálózatok önkormányzati tulajdonban vannak. A regionális gázszolgáltató cégek a vonatkozó törvényben megszabott kötelezettség alapján kötnek szolgáltatási szerződést a tulajdonossal, annak kérésére. Megfigyelők véleménye szerint a gázszolgáltatók némi fanyalgással foglalkoznak ezekkel a hálózatokkal. Ezek a rendszerek többnyire ott épültek, ahol a nehéz terepviszonyok, a nagy távolság és a potenciális fogyasztók kis száma miatt nem terveztek fejlesztést ebben az évtizedben. A gázszolgáltató cégek privatizációja, az új tulajdonosok belépése az üzletbe, valamint a gáztarifák emeléséről szóló vita kezdete óta több jel arra mutat, hogy a szolgáltató cégek számára egyre fontosabb az önkormányzati hálózatok sorsa.
A szolgáltató cégek vagyonának növelésén kívül egy másik fejlemény is elképzelhető: az önkormányzat egy másik, új szolgáltató cégnek adja át a hálózat üzemeltetésének jogát. A hatályos törvények pontosan leírják azokat a feltételeket, amelyek teljesítése esetén a Magyar Energia Hivatal (MEH) első fokú hatóságként kiadhat gázszolgáltatási engedélyt. Ilyen üzletbe vágni perspektivikus vállalkozás, a szakmai és a pénzügyi befektetők tucatjait vonzhatja a gázszolgáltatás felé.
A Magyarországon megindult mozgolódás ezen a piacon furcsa precedenst teremtett. A kiemelkedően legnagyobb hazai gázszolgáltató, a Tigáz Rt. területén, a borsodi régióban települések tucatjai tartanak a tulajdonukban gázvezeték-hálózatot. E települések egyik köre az év elején megegyezett a Főnixgáz Rt.-vel, egy teljes egészében hazai magántulajdonban lévő társasággal, hogy felmondja a Tigáz Rt.-vel fennálló szolgáltatási szerződést és a Főnixgázzal szerződik, ha az megszerzi a szükséges hatósági engedélyt. A Főnixgáz elkészítette a szükséges beadványokat, azok megjárták a MEH irodáit s az illetékes műszaki felügyelőség fórumát. Mindkét hatóság alkalmasnak találta a céget a gázszolgáltatásra, a MEH első fokú hatóságként kiadta a szolgáltatási engedélyt. Ennek birtokában a Főnixgáz Rt. lehetett volna az első cég, amely befurakodik a tradicionálisan működő szolgáltatóóriások közé.
Lehetett volna, mert a Tigáz Rt. megtámadta a MEH határozatát, mondván: az új szervezésű cég tőkeereje nem elegendő a biztonságos szolgáltatáshoz. (A MEH az első fokú határozat meghozatala előtt mérlegelte ezt a szempontot, s kiadta az engedélyt.) A másodfokon eljáró Ipari és Kereskedelmi Minisztérium elfogadta a Tigáz Rt. kifogását, visszavonta az első fokú határozatot, s nem engedte a piacra a Főnixgáz Rt.-t.
A döntés némiképp pikáns. A regionális gázszolgáltatók egyik tulajdonosa ma is az állam, amely nyilván abban érdekelt, hogy a cég minél több osztalékot fizessen a tulajdonrész után. Az osztalék, az eredmény szempontjából az elsődlegesen fontos tényezők közé tartozik, hogy a regionális szolgáltató taktikailag jól megválasztott időpontban növelhesse vagyonát az önkormányzati hálózatok megvásárlásával. Erre a manőverre aligha kerülhetne sor, ha időközben az önkormányzatok új, más szolgáltató céggel kötnének üzletet. A pikáns íz markánssá válik, ha arra is kitérünk, hogy Suchman Tamás felmentéséig egyazon személy irányíthatta a másodfokú hatósági jogkörrel felruházott minisztériumot, s felügyelhette a regionális gázszolgáltatókban az állami tulajdonos képviselőjét, az ÁPV Rt.-t. Érdekes fejlemény lesz, hogy a személyi döntések után a kormányzati struktúrában végrehajtanak-e olyan változást, amely legalább a kézenfekvő ellentmondást feloldja.
