Ennyi! – állítja le a forgatást a rendező az epizód rögzítése után. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a kópia vetíthető állapotban volna; csak a snittek vannak készen, de a film még nem állt össze.
Ennyi! – mondhatjuk mi is (nem kis szakmai elégedettséggel) itt a szerkesztőségben, hiszen ennek a lapnak a hasábjain jelent meg először a Tocsik-üggyé dagadt ÁPV Rt.-s zugügylet ismertetése. Ennyi volt az a feladat, amely egy hetilapra hárul. Innen már nem csak a mi reszortunk a tények feltárása.
Eddig – némi meglepetésünkre – mindenki végezte is a maga dolgát. Sajtóbeli munkatársaink bizonyították: a tényfeltáró újságírás és a hírverseny nem veszett ki végleg a szakmából. Az ellenzék – amint az tiszte – botránnyá dagasztotta az ügyet, a jogtalanul kiutalt pénzekből igyekezett magának politikai tőkét kovácsolni. A közvélemény fölháborodott – ezzel is tudatva magáról, hogy nagyon is létezik.
De tette a magáét a kormányfő is, s az általa kezdeményezett gyorsvizsgálat után levonta a konzekvenciákat: menesztette Szokai Imrét, az ÁPV Rt. elnökét – díszkíséretül adva mellé az igazgatótanács többi tagját -, majd beadta a derekát, és (orwelli kettősbeszéd kíséretében) Suchman Tamásnak is kiadta az útját. Parlamenti nyilatkozatában azonban biztosította a hazai és külföldi befektetőket, hogy a megkötött szerződéseket a kormány érvényesnek tekinti, saját kötelezettségeit pedig teljesíti. Business as usual…
A felsoroltak alapján semmi okunk arra, hogy kétségbe vonjuk: mindenki továbbra is kötelességszerűen végzi majd a dolgát. Az új helyzet a politikai döntéshozók számára a (némileg) tisztább lap lehetőségét nyújtja, a közvélemény demokratikus intézmények iránt táplált, finoman szólva is megrendült bizalma talán erősödhet.
Akinek a nyomozás a feladata, most aztán nyomozhat. Az országgyűlési vizsgálóbizottság és az Állami Számvevőszék vizsgálódhat, megállapíthatja a személyes felelősséget, majd ajánlásokat fogadhat el. Egyszer talán még a bíróság is szerephez juthat. A Tocsik-féle epizód katartikus élménynek ígérkezik, amely kibillentheti a demokratikus intézményeket már-már visszafordíthatatlannak tűnő letargiájukból.
Minthogy a szerkesztőségben abból indulunk ki, hogy a dolgok immár haladnak a maguk útján, jobbnak tartjuk, ha a magunk szokásos hangvételén, elemzések készítése céljából, további kérdéseket teszünk fel.
Mit tehet az ÁPV Rt. apparátusa azoknak a gazdasági társaságoknak az érdekében, amelyekről addig is gondoskodni – például finanszírozni – kell, amíg az új igazgatótanács döntésképes helyzetbe nem kerül, és el nem adja azokat? Mert a privatizációnak folytatódnia kell.
Milyen és mekkora kötelezettségeket vállaltak az állam nevében eljáró vagyonkezelő szervezetek az állami tulajdon lebontása során, és ebből mennyinek a beváltására kell belátható időn belül számítani? Mert a büdzsé egyensúlya nem borulhat.
Milyen tulajdonosi réteg jött létre Magyarországon, és ez mennyire képes hatékonyan működtetni a gazdaságot? Mert ennek érdekében történt majd’ minden változás.
Milyen eszközökkel lehet elkerülni, hogy a Tocsik-ügyhöz hasonló helyzetek álljanak elő akár a már remélhetőleg csak rövid ideig folyó privatizáció során, akár később, a tartósan állami tulajdonban maradó vállalatok vagyonkezelése kapcsán? Mert nem a botrányok, hanem a kialakult gyakorlat veszélyezteti a demokratikus berendezkedést.
Vajon jól határozták-e meg a tartósan állami tulajdonban maradó vállalatok körét, és milyen technikákkal történik majd ezekben a vállalatokban az államnak mint tulajdonosnak a képviselete? És tulajdonképpen mit is akar kezdeni érdekeltségeivel az állam?
Mi lesz azokkal az állami tulajdonrészekkel, amelyek elaprózva a vagyonkezelő nyakán maradtak? Az ÁPV Rt. korábbi vezetése ezzel kapcsolatban is meglehetősen sajátos javaslattal állt elő, csak abból nem lett igazi botrány.
Megfelelő módon tisztázza-e a gazdasági társaságokról szóló törvény a részvénytársaságok igazgatótanácsi, illetve felügyelőbizottsági tagjainak feladatkörét, jogosítványait és kötelezettségeit – különös tekintettel a köztulajdonban álló vállalatokra?
Megoldottnak tekinthető-e az önkormányzatok finanszírozása, gazdálkodásuk az ésszerűség és a jogszerűség keretei között zajlik-e?
Megoldott-e a politikai pártok finanszírozása? Mert mindaddig, amíg ez nem állítható teljes egyértelműséggel, addig hasonló ügyek esetén mindig lesz mire gyanakodnunk.
A kérdéssor folytatható tovább is: a témakör kimeríthetetlen kincsesbánya. Kezdődhetnek az utómunkálatok, hogy végre összeálljon a színes, szélesvásznú magyar film – rövidesen a mozikban!
