Különös érdeklődés övezi a magyar bankok privatizációját. Ennek csak egyik – bár fontos – megnyilvánulása, hogy a Budapest Bank rejtélyesre sikeredett eladásának körülményeit már parlamenti képviselőink is firtatják. A felfokozott érdeklődés érthető, hiszen a gazdaság igen befolyásos szektoráról van szó. Egy 10 milliárd forint alaptőkéjű bank 100 milliárd forintot meghaladó mértékben vehet részt a gazdaság hitelezésében, több száz vállalattal és több ezer lakossal állhat ügyfélkapcsolatban, brókercégén, lízingvállalatán, befektetési alapkezelőjén, biztosítótársaságán keresztül pedig a gazdasági élet további szegmenseibe is benyomulhat. Ráadásul a banktőke, ha jól működtetik, üzletileg sem rossz befektetés. Az elmúlt években jó néhány külföldi tulajdonú banknak sikerült tíz százalék feletti tőkearányos reálhozamot elérnie a magyar piacon.
A legtöbb magyar bank privatizációja során – sajnos – nincs arról szó, hogy az eladó állam ilyen szép jövedelemről mondana le. A részbenegészben állami bankok a kilencvenes években tetemes veszteségeket könyveltek el, ami tőkéjük elolvadásához, sokszor jelentős tőkehiányhoz vezetett. Ezt pótolta az állam a bankok konszolidációjával annak érdekében, hogy működőképesek maradjanak, és ne betéteseik viseljék a veszteséget. A már bekövetkezett, illetve a korábbi kihelyezések alapján valószínűsíthető jövőbeli veszteségeket megtérítő tőkejuttatások azonban nem nyújtottak garanciát arra, hogy a továbbiakban jól működjenek ezek a bankok. A kormány – felismerve, hogy alkalmatlan a jó tulajdonos szerepre – eleve azzal a szándékkal segítette meg a bankokat, hogy lehetővé tegye mielőbbi privatizációjukat.
Hogy ez – a jelentős áldozatvállalás ellenére – mégis nyögvenyelősen megy és a vártnál kisebb bevétellel jár, az nem igazán meglepő. A magyar bankpiacon ma már erős a verseny – legalábbis a jó jövedelmezőséggel kecsegtető üzletágakban. A régebben megtelepedett külföldi bankok az elmúlt években meghódították a stabil piaccal rendelkező vállalati ügyfeleket, mostanában pedig a tehetősebb magánszemélyeket vették célba. A felkínált bankoknak hiába nagyobb az ismertségük és – általában – az elérésüket megkönnyítő fiókhálózatuk, sok olyan terhet cipelnek még a vállukon, ami inkább taszítja, mint vonzza a befektetőket.
Ilyen teher a gyakran túlméretezett, alacsony hatékonysággal működő banküzem, ami sok helyütt a létszám csökkentését, a kevéssé produktív fiókok bezárását vagy átszervezését kívánná meg. Az is taszíthatja a befektetőket, hogy a nagyobb bankoknál a portfóliók megtisztítása ellenére sem jól áttekinthető a fennálló hitelek és befektetések kockázata. (Talán ez lehetett az oka a Budapest Bank eladása során vállalt állami garanciának – már ha egyáltalán igazak az erről szóló hírek.) A kisebb bankok esetében pedig a gazdaságos üzemméret kialakításának, az ügyfélkör és az üzleti volumen bővítésének nehézsége bizonytalaníthatja el a befektetőket. Ráadásul az eladásra kínált bankok csak akkor válhatnak tartósan jövedelmező üzletté, ha a vásárló további befektetéseket hajt végre.
Nem lehetnek tehát vérmes reményeink a bankok eladásából származó bevételeket illetően. Tudomásul kell vennünk, hogy – a kedvező örökölt piaci pozíciót élvező OTP-től eltekintve – bankjainkat nem az értük kapható pénzért adjuk el (illetve adja el nevünkben a kormány), hanem azért, hogy megszabadíthassuk azokat alkalmatlannak bizonyult tulajdonosuktól, magunkat pedig a felelőtlen tulajdonlásból ránk, adófizetőkre háruló terhektől.
Ez persze nem jelenti azt, hogy az állami bankok eladása során felmentést kapna a kormány azon kötelessége alól, hogy tájékoztasson minket az adásvétel feltételeiről. Nem lehet sem olyan magán-, sem olyan államérdek, ami magasabb rendű lenne ennél. Általában sem tartom megengedhetőnek a jog olyan alkalmazását, amely lehetőséget ad arra, hogy az állam (tehát az állampolgárok) tulajdonát eladó ügynök (azaz a parlament által ezzel megbízott kormányszerv) ne tájékoztassa megbízóját az ügylet anyagi vonatkozásairól: arról, hogy mit adott el és mennyiért. Az állami tulajdonlást ugyanis – egyebek mellett – éppen azért akarjuk az üzleti világban a minimálisra szorítani, hogy megszabaduljunk az ellenőrizhetetlen, ezért a pazarlás és a korrupció veszélyét magában hordó viszonyoktól.
(A szerző a Pénzügykutató Rt. főmunkatársa)
