Alighanem az “indokolatlanul átadott” államkötvények ügye az egyik érzékeny pont. Abban, hogy a mértékek megállapításában hibák, szabálytalanságok történtek, teljes az egyetértés, de élénk a tiltakozás a rigorózus számvevők kiszámította nagyságrend ellen. S ez nem is azok szájából a leghangosabb, akiknek valamit vissza kellene fizetniük… Nehezen érthető, hogy miért tiltakoznak az államháztartás örökké pénzzavarban lévő gondnokai, ha valaki a terheiken szeretne enyhíteni. Hiszen a számvevők azt mondták: itt meg itt többet adott az állam, mint feltétlenül kellett volna, próbáljuk meg visszahozni azt, amit még lehetséges.
Az ÁSZ a vizsgált pénzintézeteknél szerzett tapasztalatok alapján egyértelműen rögzítette, hogy a konszolidációs lépéssorozat elkerülhetetlen volt. Ám az okok is érdekesek. Sokkal egyszerűbb lett volna az életünk, ha a jelentés a banki válságot csak az objektív körülményekben: a gazdaságban végbement kedvezőtlen folyamatokban, az ügyfelek tömeges csődjében, valamint a hitelezési kockázatot szigorúbban kezelő jogszabályi feltételekben láttatta volna. Alighanem a számvevő is boldogabb lenne, ha ennyiben maradhatna. De mit tegyen, ha azt látta, hogy a kialakult helyzetre maguknak a bankoknak a “nem bankszerű eljárása” is jelentős hatással volt. Azok az egyedi hitelkihelyezések, amelyek bírálata, odaítélése az alapvető biztosítékoknak sem felelt meg, s mint a belső dokumentumok is bizonyítják, esetenként személyi érdekektől volt vezérelt.
Az elmúlt napokban, burkoltan vagy nyíltan, többször elhangzott a bírálat: ha így is történt, kár volt most nyilvánosságra hozni a jelentést, mert ez megingathatja a jelentkező befektetők bizalmát. Szegények, döntésükkor talán még azt is gondolhatják: milyen ország az, ahol egy ellenőrző szervezet ennyi mindenbe beleütheti az orrát?
Eltekintve attól, hogy jól tudjuk, milyen következményei vannak a tények elhallgatásának, egy komoly üzleti döntés soha nem ilyen módon befolyásolt. Ha előfordulna ilyesmi, akkor nem nekünk kellene szégyenkeznünk, hanem annak a befektetőnek, aki egy pénzintézet vagy akár egy ócska kis vállalat helyzetét újságokban megszellőztetettek alapján ítélné meg. Az üzleti életben kétszer lehet ilyet tenni: először és utoljára; így biztos a tönkremenetel.
De ne áltassuk magunkat, a komoly érdeklődők nem ilyenek. Ők mindent részleteiben ismernek. Szakembereik tucatjai hónapokig, nagyítóval elemzik a kiszemelt pénzintézet helyzetét. Számukra nincs üzleti titok, s banki is alig. Olyan tanácsadók segítik őket, akik otthon vannak a magyar gazdaságban (s legfeljebb az a meglepetés számukra, ha valamit kimondunk).
Tény, hogy a jelentés fogadtatásával kapcsolatos reményeinkhez képest sok minden másként történt. De ez talán nem is baj, hiszen a történet mindnyájunkról és mindnyájunkért szól. – Jó lenne, ha a jelentés utóéletét ez az utóbbi határozná meg.
(A szerző az Állami Számvevőszék igazgatója)
