A tagságra való felkészülés az európai uniós kapcsolatok új szakaszát hozza el a vállalati szféra számára. Igencsak megnőtt az egyes vállalatok integrációérettsége közötti különbség. Egyértelmű a külföldi részvétellel működő vállalatok előnye, ugyanakkor a “lemaradók” egy része több állami segítségre vágyik. Ez magában rejti az integrációs folyamat fokozott állami-politikai befolyásolásának veszélyét.
A magyar vállalati szféra az EU-tól (pontosabban annak elődszervezeteitől) harminc éven át el volt zárva. A ritka kivételeket csak az a néhány nagy, specializált külkereskedelmi vállalat jelentette, amelyek egy-egy szektor vagy ágazat képviseletében az adott teljes magyar külkereskedelmi forgalmat intézték, és ahol ugyanakkor az EGK részéről is szigorúan szabályozott közösségi kereskedelmi politikákkal találkoztunk (agrár- és élelmiszer-termékek, textil- és acélszektor). Amikor a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján hullámszerű egymásutánisággal napirendre került az EGK-val a kapcsolatok bővítése és a kölcsönös piacbővítés, a magyar vállalati szférában nagy eufória támadt az új exportlehetőségekkel kapcsolatban. Ez a lelkesedés azonban mérhetően felülmúlta a hozzáértés, a piacismeret és a lehetőségek kihasználására való képesség növekedését.
Az aránytalanság elsősorban abban mutatkozott meg, hogy nem jelentek meg az elvárt mértékű vállalati többletbevételek és többletnyereségek a magyar vállalati szférában, s ebből adódóan az állami adóbevételekben. Különösen így volt ez a Társulási Szerződés életbelépése után. Ennek részben ugyan az volt az oka, hogy maga a Társulási Szerződés egyes termékcsoportokban rövid távú piacrajutási korlátokat állított a korábban érvényes GSP (az EK általános preferenciarendszere) beviteli feltételeihez képest, valamint főként az, hogy 1992 ősze felé a nyugat-európai konjunktúra gyengülése is kezdte éreztetni a hatását. Lényegében azonban a magyar vállalatok korábbi elszigeteltsége, az új lehetőségekről és feltételekről való információik hiánya, az azok alkalmazását szolgáló intézmények kialakulatlansága, működőképességük alacsony szintje, a szervezetlen “alkalmazkodás” bosszulta meg magát a bevételek és nyereségek elmaradása formájában. Ezeknek az éveknek keserű tapasztalata volt az is, hogy milyen kevés valósult meg a gyakorlatban az EU-viszonylatban meghirdetett kereskedelempolitikai aszimmetria ígéretéből.
Abban a kényszerű alkalmazkodási időszakban, amely ez után következett, két tényezőre kell rámutatni. Egyrészt arra a mulasztásra, amit az állami intézmények az információk átadásának és szervezett terjesztésének, az EU-hoz való alkalmazkodás “betanítása” támogatásának elhanyagolásával elkövettek. Másrészt pedig arra, hogy – jelentős részben éppen emiatt – vállalati szinten az alkalmazkodás jellemzően az egyedi erőfeszítésekre és megoldáskeresésekre korlátozódott. Azok az eredmények, amelyek mégis bekövetkeztek, elsősorban ez utóbbiaknak köszönhetők.
A Magyar Gazdasági Kamaránál 1991, illetve 1993 végén vállalati és érdekképviseleti körben végzett felmérések jól mutatták e folyamat változó jellemzőit. 1991 végén csak a vállalatok elenyésző hányada rendelkezett információkkal a Társulási Szerződésben foglalt piacrajutási és kereskedelempolitikai szabályzókról, 1993-ra aztán a szakmai képviseletek majdnem fele szerint tagjaik már többé-kevésbé megfelelően el voltak látva információval. Más oldalról: a felkészültség általában véve 1991 végén – érthetően – rendkívül alacsony volt (ehhez képest az elvárások igen nagyok és pozitívak!), ám 1993-ra az érdekképviseletek többsége már azt is meg tudta fogalmazni, hogy tagságuk felkészültsége az integrációra hogyan differenciálódott például az árualapok, a menedzsment ismeretei, a technológiai kívánalmak, a piacrajutási lehetőségek kihasználása tekintetében. Sőt, sok jelentős ágazatban az is egyértelműen megállapíthatóvá vált, hogy az importversenytől való félelem, az EU-szabványok és minőségi követelmények ismeretének hiánya mennyire elsődleges és kritikus probléma volt a vállalkozások számára. Azaz: miközben a várakozások a korábbiaknál sokkal reálisabbak lettek, a felkészültség (és a felkészülés igénye!) végre lényegesen differenciálódni kezdett.
Egyes szektorok 1993-as jellemzői a fentieken túl azért is érdekesek, mert a következő időszak fejleményeire is bizonyos magyarázatot adnak. Ilyen például az a tény, hogy exportárualap-hiányról számoltak be olyan ágazatok, mint a fémöntés, a gyógyszeripar, a vegyipar, a könnyűipar, az elektronika képviselői; a vállalati menedzsment felkészültségét a szakmai érdekképviseletek – alig egy-két kivételtől eltekintve – elégtelennek minősítették, úgyszintén az alkalmazottakét (s éppen olyan ágazatokban, mint a külkereskedelem, az idegenforgalom, a könnyűipar, a baromfiszektor); az EU-kapcsolat következményeként a szakmai érdekképviseletek legalább olyan fontosnak tartották az importversenyt, mint az exportpiacok bővülését; s a megkérdezett és választ adó szakmai szakértők szerint többségüknél az EU-ra való felkészülés még 3-5 évet vagy még sokkal hosszabb időszakot igényel (különösen a közszolgáltatások szektoraiban).
Megállapítható az is, hogy a vállalatoknál nem volt jellemző a tömeges, aktív érdekeltség és felkészülés az integrációra; s ami ezzel együtt jár, a stratégiai, hosszú távú tervezés általános hiánycikk volt. Részben magyarázza ezt, hogy első számú problémaként kezelték az általános modernizációt (a vállalati jogi forma átalakítását, a készülést a privatizálásra) és az illeszkedést a mindenkori új jogszabályokhoz, az elkerülhetetlen piaci kényszerekhez. Ezekhez a feladatokhoz képest az integráció specifikus alkalmazkodási problémái jellemzően másodlagosak maradtak. Sajnos azonban az utóbbiakhoz általában sem az állami szervektől, sem a szakmai és egyéb érdekképviseletektől sem kaphattak segítséget.
Egy 1995 őszén, budapesti kereskedelmi vállalatoknál végzett felmérés újabb jellemzőkkel gazdagítja a képet, ugyanakkor bizonyos dinamikáról tanúskodik. Szembetűnő, hogy most már a vállalatok több mint kétharmada egyértelműen arról számolt be: tevékenységét az integrációs folyamat közvetlenül befolyásolja. Igaz, ezeknek több mint a fele főként az importoldalon érzékelte ezt a hatást, csak kevesebb mint egyharmada az exportban, és ennél kissé nagyobb hányada kifejezetten a hazai piacon. Ugyanakkor a választ adó vállalatok közel fele szerint helyzetük EU-viszonylatban javult az elmúlt három évben, és csak 15 százalék szerint romlott. Több mint a felük egyenesen úgy gondolta, hogy cégük felkészült az EU-integrációra, s a maradék nagyobbik fele is csak 1-3 év közötti időszakot tartott szükségesnek e szint eléréséhez. Jellemző az is, hogy sok egyértelmű és elsőrendű igény mellett (információ, tőke-hozzájárulás, EU-beli kapcsolatok) alig tartották fontosnak a hazai állami segítség különböző formáit.
Az elmúlt évek fejlődésének kétségtelen pozitívumai közé tartozik, hogy a vállalatok egy részének helyzete egyértelműen jelentősen javult; igaz, ez kitermelt egyfajta differenciálódást, inkább polarizálódást is a vállalati szférában az EU-integrációra való felkészültség tekintetében. A részben vagy egészben külföldi tulajdonban lévő vállalatok nyilvánvalóan jelentős előnyre tettek szert (különösen az információk beszerzése, a tőkeellátottság és a finanszírozás, a piacismeret, a partnerkapcsolatok, a technológia, a menedzsment szempontjából). Általában véve az is fontos, hogy a gazdasági-üzleti szinten is megkezdődött a jogharmonizáció szisztematikus alkalmazása (nemcsak a törvényalkotásban), sőt, időközben a kormányzati szervek hozzáállásában is gyakorlatiasabb, fokozottan vállalatközeli lépések, intézkedések történtek: a reálszférára érzékenyebb, a problémákra és az elvárásokra jobban odafigyelő magatartás észlelhető. Ezzel szemben a vállalkozások zömét még mindig nem a stratégiai és a hosszú távú készülés jellemzi, az integrációra való felkészülésnek továbbra sincsenek világos ágazati, szektorális és vállalati prioritásai. E tekintetben egyelőre a szakmai és gazdasági érdekképviseletek sem képesek a vállalkozók igényeinek tömegesen elébe menni (azért sem, mert azok még nemigen tudják azokat világosan kifejezésre juttatni), vagy alig tudnak érdemben hozzájárulni a megfogalmazott igények kielégítéséhez.
Ez a felemás állapot újratermeli a vállalkozói szférában már megindult polarizálódás elmélyülésének veszélyét. (Ahol a két végletet a külföldi partnerkapcsolat létesítése vagy az integrációval járó költségnövekedés és az új kihívások miatt az állami paternalizmusba és/vagy a második gazdaságba való menekülés jelenti). Egyúttal fokozódik az integrációs folyamat további, egészségtelenül erőteljes politikai-állami befolyásolásának a lehetősége. Holott az integráció egészséges megvalósítása éppen ellenkezőleg azt igényelné, hogy egyrészt önálló és a hazai közgazdasági környezetre támaszkodni képes vállalkozói szféra bontakozzon ki, saját, szakmailag és pénzügyileg is jól felkészült érdekképviseleti és önkormányzati szervezetekkel. A vállalkozói közösség javát szolgálná az is, hogy közép- és hosszabb távú érdekeit megfogalmazva az állam és a kormányzat egyenértékű partnerként tudjon részt venni a folyamatban, és ezek alapján járuljon hozzá az integrációnak a hazai és a nemzetközi (EU-beli) szervekkel folyó előkészítéséhez. Az EU-val sorra kerülő csatlakozási tárgyalásokig hátralévő rövid idő alatt ezeknek a dilemmáknak is el kell dőlniük.
A Bertelsmann Alapítvány 1996. február 29. és március 1. között Budapesten tartott ülésén elhangzott hozzászólás szerkesztett változata.
