Nem lehet messzemenő következtetéseket levonni az első negyedéves adatokból sem arra, hogy a magyar gazdaság már stabil növekedési pályára állt volna, sem pedig arra, hogy a tavaly tavaszi krízis veszélye ismét fenyegetne. A helyzet ugyanis leginkább “kocsonyás”. Rövid távú válságmenedzselésre most nincs szükség, az igazi és hosszú távra szóló tartalékok a reformértékű döntésekben rejlenek.
Valószínűleg Václav Klaus ihlette azt a sikerpropagandát, amelybe a magyar kormány év eleje óta belevágott. A különbség azonban alapvető: Magyarországnak meg is van minden oka az önbizalomra. 1996 első negyedére – ha ez egyáltalán mérhető – visszaszerezte a nemzetközi elismertségnek azt a fokát, amelyet utoljára a rendszerváltozás kezdetén élvezett. A Deutsche Banktól kezdve a Nomura kutatóintézetén át a The Economist című hetilapig elismerő elemzések tucatjai láttak napvilágot a magyar gazdaság (és kormány) teljesítményéről. A Standard & Poor’s hitelminősítő intézet ismét pozitív kilátásúra változtatta a magyar gazdaság hitelképességét.
A Horn-kabinet majd’ egy évnyi hezitálás után tavaly év végén világszerte páratlan privatizációs kampányt folytatott le – nem riadva meg a politikailag érzékeny energiaszektor részleges elidegenítésétől sem. A zöldmezős beruházásokkal együtt egyetlen év alatt a GDP 9 százalékát kitevő működőtőke, összesen 4,5 milliárd dollár áramlott az országba. A Magyarországra eleddig összesen befektetett külföldi tőke értéke februárban elérte a 13 milliárd dollárt. 25 ezer külföldi érdekeltségű vállalat működik itt, amelyek a dinamikusan bővülő ipari export 70 százalékát adják. A világpiac 50 legnagyobb multinacionális cégéből 35 jelen van. A magánszektor adja immár az össznemzeti kibocsátás közel háromnegyedét.
A legkisebb legfejlettebb
Magyarország nettó külföldi (a helyben bejegyzett leányvállalatoknak a tulajdonos anyavállalatok által nyújtott hitelei nélkül számított) adóssága idén februárra alig több mint 15 milliárd dollárra mérséklődött, impozáns, 11,5 milliárd dolláros devizatartalék mellett. Tavaly a folyó fizetési mérleg deficitjét sikerült 2,4 milliárd dollárra leszorítani, s bár idén az első két hónapban a deficit meghaladta a 600 millió dollárt, a pénzügyminiszter állítja, hogy tartható a 2 milliárd dollár körülire tervezett hiány.
Eközben a központi költségvetésben a privatizációs, illetve egyszeri bevételek nélkül is áprilisra 10 milliárd forintos szufficit, a privatizációs bevételeknek köszönhetően pedig 176 milliárd forintos többlet keletkezett. S bár természetesen ez utóbbi csak pénzforgalmi szemléletben igaz, a befektetők számára azonban mégis megnyugtatólag hatott, hiszen jelezte, hogy az állam sem külső, sem pedig belső adósságainak finanszírozása érdekében nem szorul gyors és drága pénz megszerzésére. Az állampapírok hozama szinte hisztérikus zuhanásba kezdett, a jegybank csak követte a pénzpiacot, amikor az irányadó kamatlábat előbb februártól 28 százalékról 27-re, majd májustól újabb 1 százalékponttal 26 százalékra mérsékelte.
A forint január 1-jétől az IMF alapegyezményének VIII. cikkelye szerint konvertibilissé vált, s a stabilizációs program sikerének elismeréseként, 1993 szeptembere óta először, idén március 15-én végre a Valutaalap nagyhatalmú igazgatótanácsa ismét jóváhagyott egy – ezúttal 23 hónapra szóló 387 millió dolláros – készenléti hitel-megállapodást. Ezzel szoros összefüggésben hazánk csatlakozási kérelmét elfogadta az OECD, s így májustól Magyarország hivatalosan is azt állíthatja magáról, hogy a világ legfejlettebb országai közé tartozik. Megalapozottan készülhet a várhatóan 1998-tól kezdődő EU-csatlakozási tárgyalásokra.
Nyilván a csökkenő országkockázatnak is köszönhetően, a Budapesti Értéktőzsde forgalma soha nem látott szárnyalásba kezdett – a BUX immár a 3000-es csúcsot döntögeti -, miközben az év első hónapjaiban az átlagos napi forgalom a tavalyi négyszeresére nőtt, és meghaladja az egymilliárd forintot. Ezzel a BÉT az úgynevezett feltörekvő piacok egyik legígéretesebb tőzsdéjévé nőtte ki magát (nem kis gondot okozva az MNB-nek, mivel a jegybankra hárul a beáramló spekulációs tőke semlegesítésének feladata).
A tőzsdén jegyzett cégek gyorsjelentései, no meg a tavaly decemberi társasági adóelőleg-feltöltési kötelezettségéből befolyt – 1994-hez képest közel megduplázódott – költségvetési bevételek alapján arra lehet következtetni, hogy 1995-ben a vállalatok a korábbi éveknél nagyobb arányban mutattak ki nyereséget. A Beszerzési Menedzser Index alakulása szerint év elején is enyhe fellendülés jelei tapasztalhatók a gazdaságban, mind a termelésre, mind pedig a rendelésállományra vonatkozó előrejelzések kedvezőek. Mindezt a KSH legfrissebb adatai is alátámasztják: az ipari termelés növekedése ugyanis – a januári stagnálás után – februárban ismét beindult, s az eleve magas tavalyi bázishoz képest további 2,2 százalékkal növekedett. És ami legalább ennyire fontos: az év első két hónapjában az egy évvel korábbihoz képest 10 százalékkal növekedett az ipar termelékenysége. (A legfrissebb adatokat lásd még Monitor mellékletünkben a 29. oldalon.)
Gélállapot
Horn Gyula már február elején, az Országgyűlés másfél hónapos téli szünete után sietett győzelmi jelentést adni, s – kissé rosszemlékű szóhasználattal – a “fordulat évének” nevezte 1995-öt. Azt azonban, hogy e kétségkívül impozáns eredménysort még nem tekinthetjük a kórházból gyógyultan távozó beteg zárójelentésének, jól jelezte a tavaly márciusban bevezetett csúszó-leértékelés mértéke körül kibontakozó előbb halk szakmai, majd már a nyilvánosság elé is kívánkozó vita. Az tudniillik, hogy az 1996 elején meglódult infláció és a leértékelés előre meghirdetett, havi 1,2 százalékos üteme között feszültség keletkezett. Olyan nagy, ami már nem egyszerűen azt vonta kétségbe, hogy még tavasszal 0,1 százalékkal lehetséges volna csökkenteni az ütemet – ahogy azt a jegybank elnöke talán kissé elhamarkodottan, még tavaly év végén kilátásba helyezte -, hanem egyenesen az merült föl, hogy vajon tartható-e egyáltalán az egész árfolyam-konstrukció. Ismét elterjedt egy egyszeri, nagyobb léptékű leértékelés (ál)híre. A jegybank vezetése a kormánnyal egyetértésben végül bölcsen úgy döntött, hogy mindaddig fenntartja az 1,2 százalékos leértékelési ütemet, ameddig az inflációs adatok a csökkentést lehetővé nem teszik. Január-februárban az ipari termelői árak 25,6, a mezőgazdasági termelői-felvásárlási árak 18,6 százalékkal haladták meg az egy évvel korábbit. A fogyasztói árak az első negyedévben 27,6 százalékkal voltak magasabbak, mint egy évvel korábban. Ebből nem nehéz kiszámolni, hogy az infláció jelenlegi szintjén még a leértékelés ütemének fenntartása is a forint relatív felértékelődéséhez vezet. Ez csak akkor nem jelenti a reál-effektív leértékelési politika feladását, ha a korábbi devalvációkból elegendő tartalék halmozódott fel a forint árfolyamában. Azonban ez is – miként a 8 százalékos vámpótlék idei 1-1, jövőre pedig 6 százaléknyi felszámolása – jelentős problémákat vethet fel az exportnövekedés dinamikájával kapcsolatban, ami pedig már közvetlen kihatással lehet – és lesz is – a külkereskedelmi, illetve a fizetési mérleg, no meg a költségvetés egyenlegére.
Hogy az exporttal nincs minden rendben, azt két probléma megjelenéséből is láthatjuk. A Bokros-csomag életbelépése óta a kivitel javára kinyílt export-import olló decemberre bezárult. Az év utolsó hónapja az export szempontjából, szezonális okokból általában rossz hónapnak számít, a rákövetkező két hónapra azonban ezt már nem lehet elmondani – így elképzelhető, hogy a Bokros-csomag előtti tendenciák lopakodtak vissza az áruforgalomba. Mindez már csak azért is figyelemre méltó, mivel a magyar folyó fizetési mérleg egyenlegét alapvetően az áruforgalom határozza meg.
Hivatalos magyarázatok szerint a kemény télnek betudhatóan az első két hónapban úgy megugrott az energiaimport-számla, hogy a 641 millió dollár deficit keletkezett a külkereskedelmi mérlegben. Márciusra az egyenlegromlás üteme ugyan lassult, de a korántsem megnyugtató 800 millió dollárt azért elérte. Az év első két hónapjában tehát egyenesen megfordult az a korábbi egyensúlyjavító tendencia, hogy a kivitel növekedési üteme meghaladta a behozatalét. Január-februárban az export mindössze 5,5, míg az import 11 százalékkal nőtt, többek között az élelmiszer-kivitel drasztikus visszaesése miatt. – Ahhoz még kevés az adat, hogy messzemenő következtetéseket lehessen levonni – véli Akar László, a PM szocialista párti politikai államtitkára, ám szerinte a helyzet ahhoz azért elég “kocsonyás”, hogy a restrikcióból engedni lehessen. Igaz, erre nem is érez érdemi nyomást.
Elkerült buktatók
Szó, ami szó, a sok harsány csetepaté, véleményütközés ellenére – talán legjobb meggyőződése ellenére – számos fegyelmezett pártkatona tartja magát az éppen hivatalos gazdaságpolitikához: a növekedés csíráit pátyolgató szelektív restrikcióhoz, melyben abszolút prioritása az antiinflációs politikának van.
Önmagában már az is megnyugtató volt, hogy a politika színpadán senkinek nem sikerült megfúrnia a privatizációs többletbevételek adósságtörlesztésre történő fordítását – noha összességében mintegy 142 milliárd forintnyi kiadási igény fogalmazódott meg a különböző miniszteriális szerveknél. Az export alakulását és a magyar gazdaság versenyképességét tekintve pedig kifejezetten üdvözlendő, hogy a tavalyi és idei privatizációs bevételek adósságtörlesztésből származó 23 milliárd forintnyi kamat-megtakarítást exportösztönzésre, infrastruktúra-fejlesztésre, továbbá az államháztartási reform többletköltségeire kívánja fordítani a kormány.
Ezen túlmenően a Horn-kabinet eleddig viszonylag kevés pénzt pumpált a gazdaságba, inkább a közvetlen kiadással nem járó kezességvállalás eszközéhez folyamodott. Ezek indokoltságát pedig nehéz kétségbe vonni (ilyen például az MHB Risk Kft. kötvényeire vállalt 11 milliárd; a Forma 1-es Nagydíjra vállalt 320 milliós kormánygarancia; illetve a tankönyvkiadásra szánt 3 milliárd forintnyi kezességvállalás; de ilyen lenne a Mezőbanknak az Agrobanktól örökölt kétes kinnlevőségeire egy esetleges további 6 milliárdos, illetve az BM esetleges hitelfelvételére vállalandó 10 milliárdos garanciavállalás is). Közvetlen kiadást a Mezőbank feltőkésítése jelentett, összesen 11 milliárd forint erejéig. Az elkerülhetetlen kiadások közé sorolható továbbá a MÁV Rt. szervezeti átalakítását szolgáló, közel 29 milliárd forintnyi átvállalt hitel is. Annyi bizonyos, hogy a központi költségvetés pénzosztogató szerepe – pénz híján – egyre szűkül.
Ilyen pénzosztó központként ma már lényegében csak a privatizációs szervezet működtethető. Az ÁPV Rt. idén 80-100 milliárd forintos nettó árbevételt vett célba 18-20 állami tulajdonú konszern értékesítése révén. Kárpótlási jegyért cserébe 80 milliárd forintot a kárpótoltaknak kívánnak juttatni, továbbá 55-60 milliárd forint értékű vagyon átadását tervezik a társadalombiztosítási alapoknak. A kormány kezdeményezésére az ÁPV Rt. eddig 8,5 milliárd forintot pumpált a borsodi régióba az idénre tervezett összesen 13 milliárdból. Az MBFB Rt. alaptőkéjének egyelőre 5 milliárd forintos megemelése – részben a privatizációs többletbevételek terhére – szintén előre bejelentett terv szerint történik – egyelőre 2,22 milliárd forint értékben. (Az állami kötelezettségvállalások számbavételét lásd: Magyar Hírlap 1996. május 10.) Közel 42 milliárd forintjába került az ÁPV Rt.-nek az a vesztes per, amely az önkormányzatok belterületi földjeivel kapcsolatos. Mindez azonban a nyilvánosság számára többé-kevésbé követhetően zajlott.
“Fű alatti” finanszírozások viszonylag ritkán derülnek ki – tipikusan ilyen azonban az az ingatlancsere-ügylet, melynek keretében a Honvédelmi Minisztérium az ÁPV Rt.-től pénzhez jut, s ebből fizeti ki a belarusz T-72-es harckocsikat (Figyelő 1996./16.). Mivel ma sem követhető pontosan, hogy mire is mennek el a privatizációs bevételek, csak remélni lehet, hogy viszonylag kis összeget érintenek az ilyen típusú akciók. Mindenesetre Gaál Gyula – a tavaly terven felül beérkezett privatizációs bevételek adósságtörlesztésére történő felhasználását kezdeményező Keller-Gaál-féle képviselőpáros szabaddemokrata tagja – kilátásba helyezte, hogy Suchman Tamást beszámoltatják az országgyűlés költségvetési bizottsága előtt. Ebben nyilván partnerra találnak Medgyessy Péterben, aki a múlt heti kormányszóvivői értekezleten megjegyezte: szeretné magától Suchman Tamástól hallani, mi is indokolja valójában azt, hogy az ÁPV Rt. túllépte a törvény által engedélyezett költési keretét.
A privatizációs miniszter e kollokviumokon azért elmondhatja majd azt is, hogy – teljes összhangban a gazdaságpolitika fő sodrával – a kizárólagos vagy többségi állami tulajdonban lévő vállalatoknál idén átgondolt bérpolitikát folytatnak: precíz hatékonyságkritériumokhoz kötik a bérfejlesztéseket, és még így is 24 százalékban állapítják meg a plafont. (Az önmegtartóztatás magára az ÁPV Rt. dolgozóira nem terjedt ki: a tavalyi munka jutalmazásaként több tízmillió forintnyi prémiumot osztottak ki. Ez azonban nyilvánvalóan nem hat olyan mértékben az árszínvonal emelkedésére, mint a kizárólagos vagy többségi állami tulajdonban lévő vállalatoknál alkalmazott közel 200 ezer munkavállaló bértömege.)
Felszíni kezelés
Az ÁPV Rt. bérkorlátozó döntése bár időrendben a kormány április 18-án elfogadott inflációellenes csomagja után keletkezett, azonban nyilvánvalóan annak szerves része. A nagy robajjal beharangozott csomagból jószerével kizárólag a visszafogottabb energiaár-emelés a reális antiinflációs eszköz – kérdés persze, hogy az is mennyire. A többi elem a politikai luftballon kategóriájába sorolható. A vámpótlék leépítése eleve nemzetközi kötelezettség, ráadásul a belőle származó árcsökkenést a kereskedők várhatóan “le fogják nyelni” – tehát legfeljebb csak a jövőben nem rakódik rá az árra. A csúszóleértékelés önmagában inflációgerjesztő (igaz, az inflációs várakozásokat jól kiszámítható keretek között tartja). A gyógyszerár-támogatás rendszerének felülvizsgálata május elsejével lényegében megtörtént, a négy hónapos időhúzással azonban milliárd forintos nagyságrendű összeggel növelte a kormányzat az egészségbiztosítási önkormányzattal karöltve az alap deficitijét. Az adójellegű befizetések és a hatósági eljárási díjak emelésére vállalt rövid távú kormányzati moratórium megmosolyogni való, hiszen jövőre éppen az adókulcsok csökkentését helyezték kilátásba. A Versenyhivatal – valamennyiünk örömére és a kormányzati elvárásnak eleget téve – várhatóan legalább egy precedens értékű vizsgálati eredményt fog felmutatni az indokolatlan áremelésre. Az inflációs csomagnak a leginkább megkapó fejezete mégis az, amely előírja, hogy a jövőben a privatizációs és a koncessziós jogok esetében az állam nevében eljárók nem vállalhatnak semmilyen kötelezettséget az árindexálásra. Eltekintve attól a részletkérdéstől, hogy egy olyan országban, amelyben még a legoptimistább előrejelzések szerint is csak az ezredforduló tájékán csökken egyszámjegyűre az infláció, vajon ki vállal szolgáltatási kötelezettséget árindexálás nélkül? – a dologban mégiscsak az a pikáns, hogy maga a kormány alig néhány héttel korábban éppen ilyen árindexálási kötelezettséget vállalt. A közalkalmazotti szakszervezetekkel megkötött kissé homályos tartalmú hároméves ár-bér paktumban az olasz “scala mobile” mintájára valami olyasmit vállalt magára, hogy a közalkalmazottak reálbérét megőrzi. A fedezetet a létszámleépítések adnák – ennek mértéke és üteme azonban jóval kevésbé kiszámítható, mint a nominálbér és az infláció közötti különbség. Így tehát a köz alkalmazottainak bére akár az áremelkedés után is rohanhatna, ami – tekintettel a 650 ezres közalkalmazotti seregre – felettébb komoly inflációs nyomást jelenthet még. Idén átlag 19,5 százalékos béremelés garantálja a legfeljebb 2 százalékos reálbércsökkenést.
Békesi László, az MSZP mostanában méltánytalanul mellőzött gazdasági programalkotója egyetért azzal, hogy a gazdaságpolitika elsődleges céljává az infláció letörése vált. Felhívja azonban a figyelmet arra, hogy a felületi kezelésnek nincs sok értelme, a gyökerekig kellene leásni. Aggasztónak tartja a hároméves közalkalmazotti ár-bér megállapodás inflációkövető tartalmát. A legnagyobb hibának azonban mégis inkább azt véli, hogy az államháztartási reform előkészítése sehol nem tart.
Hol a reform?
A közgazdászok és a politikusok egyaránt hallgatnak az elkövetkező évtized talán egyik leginkább fogas kérdéséről, arról tudniillik, hogy mi lesz a privatizáció után; arról, hogy ki és miként kezeli majd a jövőben a tartósan állami tulajdonban maradó vagyont?
Eddig igazán kevés szó esett a közigazgatás érdemi reformjáról – most május végére a kormány elé várják az előterjesztést, hogy szeptemberben indulhasson az átszervezés. Az egészségügyi rendszer átalakításának tartalmi kérdései még mindig kiforratlanok – a 10 ezer kórházi ágy kitűzött leépítése nem tűnik olyannak, mint amely kimerítené a reform fogalmát. A részletek kimunkálása vélhetőleg áthúzódik majd a következő választási ciklusra. Ezzel szemben viszont körvonalazódni látszik a köz- és felsőoktatás jövőképe – igaz, lehet hogy éppen annyira finanszírozhatatlan megoldás mentén alakul ki a politikai konszenzus, mint az a közszolgálati rádió és televízió esetében történt.
A legnagyobb előrehaladást a nyugdíjreform körül kialakuló össznépi vita, és immár konkrét kormányjavaslattá érlelt koncepció jelzi. Az is igaz azonban, hogy a “smirgli durvaságú” Bokros Lajos (a The Economist Intelligence Unit országtanulmánya nevezi így) a parttalan viták megelőzésével éppen azt kívánta elkerülni, hogy a különböző lobbyk ellentétes érdekein elvérezzenek közgazdasági értelemben vegytiszta reformjavaslatai. Medgyessy Pétert az előbb említett tanulmány elődjéhez képest olyannak írja le, mint aki inkább kész a kompromisszumokra – ám arra is felhívja a figyelmet, hogy ez magában rejti azt a veszélyt is, hogy a továbbra is szükséges intézkedések meghozatalát a politikai döntéshozók “ellazsálják”.
Egyelőre nem látszanak a lazsálás jelei. Az biztos, hogy Medgyessy Bokrosétól egészen eltérő – egy modern társadalomhoz talán inkább illő – egyeztetéses döntés-előkészítő módszert kezd meghonosítani. Ezt jelzi az is, hogy az adórendszer korszerűsítésére és az államháztartási reform koncepcionális kimunkálására kormánybiztosokat nevezett ki – ezzel is könnyítve a folyó ügyekkel leterhelt apparátuson. Bokros dinamizmusa után azonban a kívülállóban az a benyomás alakulhat ki, mintha Medgyessy kiengedné kezéből a kezdeményezést. Bár utóbbi mindig is hangsúlyozta, hogy a PM nem veheti át a szakminisztériumoktól a reform részletes kimunkálásának feladatát. A PM-nek kezdeményező, makrogazdasági koordináló szerepet szán.
Az idillikus hangulatban elsikkadni látszik egy eléggé nem hangsúlyozható probléma megoldása: a társadalombiztosítási rendszeren belül az önkormányzatiság tarthatatlansága, ami politikai presztízskérdéssé nőtte ki magát, s mint ilyent tabuként kezeli az a szakszervezeti csoport, amely tb-önkormányzatbeli befolyása révén páratlan nyomásgyakorlásra képes. Ez még akkor is így van, ha sorra derülnek ki a tb-nek azok a gazdálkodási anomáliái, amelyek olykor tudatos előnyszerzésre, olykor pedig egyszerű hozzá nem értésre vezethetők vissza. A tb-alapok – miként az pontosan előre lehetett látni – máris túllépték eleve alacsonyra tervezett (és rájuk kényszerített) éves előirányzataikat, s nyilvánvaló, hogy év végére akár 60-70 milliárd forintos hiányuk alakul ki. Ez az összeg ugyan a központi költségvetés jelenlegi kedvező helyzetében az államháztartás konszolidált egyenlegét még nem borítja fel végletesen – ahhoz azonban túlságosan sok, hogy a régi struktúra fennmaradásából, ne pedig az átalakulás természetes többletköltségeként halmozódjon föl. A fenti tb-deficittel együtt valószínűsíthető, hogy az államháztartás 1996. évi konszolidált hiányának GDP-hez viszonyított aránya – ha felülről is, de – közelíteni fogja az IMF-nél vállalt 4 százalékot.
Hogy jövőre miként érhető el a szintén IMF-vállalásban rögzített 3 százaléknyi deficit, az felettébb kérdéses. Mindenekelőtt azért, mert a most elhatározott nyugdíjreform természetes velejáróként keletkező lyukat a kormány 70 milliárd forintnyi kölcsönfelvételből kívánja fedezni. A pénzügyminiszter szerint ehhez számos nemzetközi szervezet már fel is ajánlotta támogatását. Valószínűsíthető, hogy a reformra tekintettel az IMF is engedne a GDP-hez viszonyított államháztartási hiány arányára vonatkozó szigorából. Merthogy ilyen feltételek mellett aligha fér bele a szóban forgó mutató a vállalt 3 százalékba.
Nem csupán az államháztartási deficitre, de minden más mutatóra is elmondható: az igazi kérdőjelek nem is annyira az 1996-os, mint inkább az 1997-es makrogazdasági keretszámok körül tornyosulnak. Még a legnívósabb gazdaságkutató-intézetek prognózisai is igen nagy hibahatárral jelzik előre a tervezéshez nélkülözhetetlen mutatókat (HVG 1996. április 20.), így nem csoda hogy a PM tervezői is zavarban vannak, amikor a jövő évi költségvetést készítik elő. Amúgy soha ilyen jól nem álltak a szakmai előkészítéssel – ismeri el László Csaba, a tárca illetékes helyettes államtitkára -, hozzátéve, hogy május végére valószínűleg a kormány elé tudják terjeszteni a jövő évi költségvetés irányelveit. Az igazi gond akkor kezdődik, amikor becsülni szeretnék a GDP-növekedést (a PM 3; a GKI 1; a Kopint-Datorg 2-2,5; a The Economist 3 százalékkal kalkulál idénre), a várható inflációt és a kamattendenciákat. Mindezek persze alapvetően függnek a nagy elosztórendszerekben bekövetkező változásoktól – már ha lesznek ilyenek. Nyitott kérdés továbbá, hogy végül is a privatizációs bevételekből mennyit fordítanak az MNB-nél nyilvántartott, nem kamatozó adósságállomány törlesztésére. Ez ugyanis a központi költségvetésben értelemszerűen nem jár kamat-megtakarítással, az MNB-nél azonban igen, így javítja majd pozícióját.
A makrofolyamatok iránt érdeklődők előtt sorjáznak a kérdések: mi lesz végül is a köztisztviselői és -alkalmazotti béremelés fedezete; sikerül-e úgy csökkenteni az adó- és járulékkulcsokat, hogy az ezzel párhuzamosan kezdeményezendő adóalap-szélesítésből befolyjon a szükséges bevétel; mi pótolja jövőre a legalább 60 milliárd forintra taksálható vámpótlékbevétel kiesését; mi lesz a sorsa a GATT-megállapodásban rosszul kialkudott mezőgazdasági támogatásoknak? A sor folytatható – a válaszok lassan, de azért érkeznek. A kormány most az utolsó valódi tartalékhoz: az intézményes reformokhoz nyúlt. Még időben. Mert bár az elmúlt évek magyar gazdaságtörténete azt mutatja, hogy a széteső makrogazdasági számrendszert csak nagyon kemény megszorítások árán lehet úgy-ahogy újra összerakni, ma már a megszorítás önmagában nem jelent forrást a gazdaság számára. Bokrosnak nem volt más eszköze, mint a restrikció, s az idő őt igazolta – a róla elnevezett csomag révén ideig-óráig összerakott makroszámok azonban ismét szétpereghetnek. A trendek még mindig törékenyek.
