Az önkéntes kölcsönös biztosító pénztárakról három éve elfogadott törvény küszöbön álló módosítása és az immár elodázhatatlan társadalombiztosítási reform felveti a pénztárak perspektívájának kérdését. Ez – úgy tűnik – nem következik szervesen a pénztármozgalom fejlődési irányaiból, sokkal inkább attól függ: milyen szerepet szánnak a tb-reform irányítói, az arra hatást gyakorló szervek és szervezetek az önkéntesen és alulról szerveződő pénztáraknak?
A jelenlegi pénztártörvény működőképesnek, bár helyenként kissé merevnek bizonyult, és hamar fény derült jó néhány szabályozatlan területre, joghézagra és a valóság próbáját nem igazán kiálló paragrafusra (főleg a befektetési szabályokkal kapcsolatban). A felügyelet sajátos, csak igen lassan konzekvenssé és egységessé váló jogértelmezése időnként ugyancsak áthidalhatatlan nehézségek forrása volt. Az év elejére minden igyekezete és ígérete ellenére még mindig nehezen tudja tartani a törvényes határidőt a tevékenységi engedélyek kiadásában, ami kézzelfogható anyagi veszteségeket okozott a pénztáraknak.
Összességében a tapasztalatok azt mutatják, hogy a törvény és a felügyelet gyakorlata megfelelő feltételeket biztosított a nyugdíjpénztárak elterjedéséhez, és semmiképpen sem gördített áthághatatlan akadályokat a pénztármozgalom elé. Nem vonatkozik mindez az egészség- és önsegélyező pénztárakra, amelyek esetében a jogi szabályozás nem szolgáltatott megfelelő jogi alapot a létrehozáshoz. Egészség- és önsegélyező pénztárak csak elvétve alakultak, tagjaik száma országos szinten nem éri el az ezer főt.
Habár a nyugdíjpénztárak hamar megtanultak alkalmazkodni a törvényi előírásokhoz, a felgyűlt tapasztalatok lehetővé és egyben szükségessé tették a törvény módosításának napirendre tűzését.
Akadályelhárítás
A Pénzügyminisztérium, a Pénztárfelügyelet és a törvénymódosítás előkészítésébe bevont valamennyi pénztár és szakmai műhely konszenzusra jutott abban, hogy két lépcsőben célszerű változtatni: az első etapban a könnyen megoldható problémák gyors korrekciója a cél, a másodikban pedig a mélyreható, koncepcionális újragondolás és a tb-reformhoz való viszonyulás határozza majd meg a változások irányát.
A törvény szinte valamennyi alapkategóriája pontosításra és kiegészítésre szorul. Merevnek bizonyult például a szerveződési elvek (munkahelyi, szakmai, ágazati, területi) definíciója. Hiányzik a törvényből az öregségi nyugdíjon kívüli egyéb nyugdíjtípusok felsorolása, ez értelmezési problémákhoz vezetett. Nem volt mód a szolgáltatások (egyösszegű járadék) kombinációjára. A közalkalmazotti, közszolgálati státuszú munkavállalók “kimaradtak” a törvényből. Az egészség- és önsegélyező pénztárak létrejöttét a törvény kifejezetten akadályozta.
Az élet kihívásai is változásokat sürgetnek: a pénztári mozgalom fejlődési útja a nyitott, területi alapon szerveződő pénztárak túlsúlya, és ezek problémái logikusan vezetnek majd bizonyos, egyenként életképtelen pénztárak összeolvadásához, szétválásához, beolvadásához, illetve a nyitott pénztárakból való csoportos kiválásokhoz. A mozgások jogi környezete, a kisebbségi jogvédelem megvalósítása annak ellenére fontos, hogy ilyen esetekről ma még ritkán lehet hallani.
Koncepcionális kérdések
A pénztárak közötti összemérés, összehasonlítás kérdéseit és feltételeit a törvény még csírájában sem érinti. Vajon mely adatok publikusak, és melyek titkosak, melyek nyilvánosságra hozatalát kellene kötelezővé tenni és milyen módon? Ki hozza az adatokat nyilvánosságra, a felügyelet vagy a pénztár? Ezekre a kérdésekre előbb-utóbb választ kell adnia a törvénynek. Ugyancsak megoldatlan a vagyonkezelés eredményességének összemérése, így a pénztártag azon joga, hogy pontosan megítélhesse, jól sáfárkodnak-e megtakarításaival, erősen csorbul. A felügyelet akkor segíti ennek a jognak az érvényesülését, ha kötelezővé és publikussá teszi az információszolgáltatást.
A pénztárak körüli garanciális elemek erősítésének törvényes feltételei ma még kidolgozatlanok, ellentmondásosak, illetve hiányoznak, ugyanakkor túlszabályozás nehezíti a vagyonkezelők működését. Hiányoznak a garanciaalapok, amelyeknek az életrehívása körül erősen megoszlanak a vélemények. A pénztárak vagyon- és letétkezelésével kapcsolatos szabályozás számos ponton komoly átgondolást igényelne.
Sok munkáltató – főleg a magántulajdonosok és a külföldi tulajdonosok – kifogásolják a csak azonos elvek szerint adható munkáltatói hozzájárulás kötelezettségét. A munkáltató jelenleg semmilyen megkülönböztetést nem alkalmazhat: a törvény szerint nem adhat például a menedzsment tagjainak mondjuk 200 ezer forint éves hozzájárulást, míg másoknak csak mondjuk fejenként havi 3 ezer forintot. A munkáltatói hozzájárulás bérjellegű kifizetés, a bérek közötti differenciálás pedig evidens és nehezen megkérdőjelezhető. Ez az elv sérti a munkáltató és a munkavállaló közötti szerződés szabadságát.
Ugyancsak problematikus az az előírás, hogy a pénztár költségeit – beleértve az évről évre növekvő és tőkearányosan felmerülő vagyonkezelési költségeket – az éves befizetésekből elkülönített úgynevezett működési alapból kell fedezni. Ahogy csökken az éves befizetés aránya a pénztár felhalmozott vagyonához viszonyítva, egyre nagyobb részt visz el az éves befizetésekből a vagyonkezelési, brókeri díjak kifizetése.
Fontos kérdés az egészség- és önsegélyező pénztárak jövője. Ha ezeknek nagyobb szerepet kívánunk szánni, fel kell oldani az előttük álló törvényi akadályokat (egyéni számlavezetés hiánya az egészségpénztárban, merev határok a két pénztártípus között stb.).
Halasztott megoldások
A tervezett törvénymódosítások az előzőekben jelzett problémák túlnyomó részére megoldást kínálnak: orvosolják a technikai jellegű hiányosságokat, pontosítják a törvény szövegét, rugalmasabbá téve azt, kiegészítéseket illeszt bele, betömnek néhány joghézagot, reagálnak az élet kihívásaira, és – ami igen lényeges – elhárítják az akadályokat az egészség- és önsegélyező pénztárak útjából.
Egyáltalán nem vállalkozik viszont a koncepcionális problémák megoldására – amelyek nem függenek össze a tervezett tb-reformmal -; azokat a nem túl távoli jövőbe utalja.
A konszenzus – szemben a mostani módosításokkal – nem lett volna könnyen elérhető, de mivel az igazi munka még csak most kezdődik, joggal számíthatunk arra, hogy a felügyelet által létrehozott és működtetett szakbizottságokban valamennyi itt említett és itt nem említett koncepcionális kérdés napirendre kerül.
A felügyeleti jogszabály-módosítási munkafolyamat részeként megfogalmazódott egy úgynevezett problémakatalógus az érintettek által jelzett és a későbbiekben kezelendő alapproblémákról. Ezek közül a leglényegesebb: a tb-reformhoz való viszony, a garanciarendszer kiépítése, különös tekintettel a létrehozandó úgynevezett Garancia-alapra, a felügyeleti ellenőrzés és a pénztári vagyonkezelés szabályai.
A nyugdíjreform jövője
Félő, hogy a pénztártörvény ismételt módosítására már csak akkor kerülhet sor, ha a tb-rendszer reformját kidolgozzák. Amint az köztudomású, az úgynevezett felosztó-kirovó rendszerű társadalombiztosítás válságban van: állandó és nagymértékű hiánnyal küzd, annak ellenére, hogy a bevételi oldal munkáltatóra és munkavállalóra egyaránt óriási – Európában egyedülállóan magas – terheket ró. A kiadási oldal ugyanakkor nem teremt elvárható színvonalú nyugdíjszolgáltatást (az egészségügy problémáiról most nem beszélve).
A bevételi és kiadási oldal egyensúlyát eredményező megoldás volna a nyugdíjkorhatár emelése, a bevételek növelése, illetve a másik oldalon a nyugdíjszolgáltatás színvonalának csökkentése. A tb reformja túlmutatna a probléma ilyen jellegű kezelésén: politikai szempontokat is felvet az állam gondoskodó szerepével, illetve a másik oldalon az öngondoskodás feltételrendszerének megteremtésével kapcsolatban.
A kérdés az: van-e akkora érdekérvényesítő képessége a pénztármozgalomnak, hogy ne passzívan szenvedje el a tb-reform folyományaként neki jutó mozgásteret, hanem aktívan részt vegyen a reform alakításában. El kell dönteni azt is: elválasztható-e a tb-reformtól a pénztártörvény koncepcionális módosítása; lehetséges-e, hogy az úgynevezett elismert pénztárat egy új törvény a tb-től függetlenül, azt kiváltva definiálja; esetleg kötelezővé lehet-e tenni az “önkéntes” nyugdíjpénztári tagságot.
Egyelőre csak találgatni lehet azt is, hogy a megreformált tb-rendszer épít-e majd az állampolgári öngondoskodásra, az állami újraelosztó szerepet korlátozó, a megtakarításokat a tőkepiacokon átforgató és így a gazdaságra jótékony hatást gyakorló megoldásokra. Ez egyet jelentene a nyugdíjpénztárak szerepének növelésével, az úgynevezett elismert pénztárak elterjedésével.
