Az üzleti iskolák honi helyzetére jellemző, hogy ez a kifejezés manapság nem holmi jogilag körülhatárolt fogalmat jelöl, azaz nem beszélhetünk eme intézmény határozott jogi definíciójáról sem.
Sokkal inkább egy olyasféle, a mindennapi életben kialakult fogalomról van szó, amely alapvetően az angolszász világból, azon belül is főképpen Amerikából eredeztethető – világosít fel Nagy Tibor Gyula, a Művelődési és Közoktatási Minisztérium nemzetközi oktatási ügyekkel foglalkozó főosztályának vezetője. Igen ám, csakhogy a “business school” fogalma egyaránt jelölheti azokat az egyetemen belüli szervezeti egységeket, tulajdonképpeni karokat, amelyek gyakorlati gazdasági ismeretek átadásával foglalkoznak. Ugyanakkor “business school” -ok azok a Magyarországon is fellelhető intézmények, amelyek nem a felsőoktatáshoz kapcsolódnak, hanem úgynevezett iskolarendszeren kívüli képzést adnak. Ezek adják azon menedzsment- és egyéb üzleti ismereteket, amelyek nem főiskolai, nem egyetemi szintű átadást-képzést igényelnek. Itt tovább folytathatjuk a felosztást – így például ez utóbbi csoporton belül vannak olyan tanfolyamok, amelyekhez nincs köze a minisztériumnak: ezeken mindenki a saját rizikójára vehet részt. Vannak azonban olyan képzéssel foglalkozó intézmények is, amelyek betagolódtak az Országos Közoktatási Jegyzékbe: ezek a náluk végzőknek olyan papírt adnak, amellyel a végzettek bizonyíthatják, hogy valamely hatóság elismerte az általuk átadott tudást. Például ilyenek a kettős könyvviteli képzéssel foglalkozó iskolák. Ezt ugyan nem felsőoktatási szintű keretek között oktatják, de mégis ilyen szintű képesítést ad – iskolarendszeren kívül. A helyzetet még az 1985-ös oktatási törvény s az arra kiadott végrehajtási utasítok rendezték – ezek megszabják, hogy ha valamely intézmény, üzleti iskola elismertté akar válni, akkor ahhoz szükséges az adott ágazatban illetékes miniszter engedélye. Ez alapján számos olyan “business school” működik Magyarországon, amely a kultusztárcától kapta meg a működési engedélyt.
A “valódi” business schoolok (üzleti iskolák) a felsőoktatási szinthez tartoznak: ahhoz pedig, hogy valamely iskola felsőoktatási intézmény legyen, eleget kell tenni a vonatkozó jogszabályoknak, mindenekelőtt az 1993-as felsőoktatási törvénynek, illetve annak módosításainak. A kérelmeket a művelődési tárcához kell benyújtani, amit az véleményezésre megküld az Országos Akkreditációs Bizottságnak, majd – annak véleményével együtt – állásfoglalás céljából a Felsőoktatási és Tudományos Tanácsnak. A tárca ezen vélemények figyelembevételével terjeszti be azután saját javaslatát a kormány elé.
Van a kérdésnek egy harmadik oldala is: mégpedig amikor egy külföldi felsőoktatási intézmény akar Magyarországon működni, és felajánlani saját programjait. Erre az esetre a felsőoktatási törvény megfelelő szakasza vonatkozik, amely kimondja, hogy a működéshez a művelődési miniszter engedélye kell. Eddig csak négy külföldi oktatási intézmény kapta meg ezt az engedélyt ahhoz, hogy filiálét hozzon létre Magyarországon. Ők a Western Mellen College, a CEU (Közép-Európai Egyetem), Oxford Books University és egy német távoktatási egyetem. A látszólagos szűkkeblűségnek az az oka, hogy a minisztérium mindenképpen védeni akarta a leendő hallgatókat az alacsony színvonalú “diplomagyáraktól”: így csak akkor adnak ki elismerést, ha az illető felsőoktatási intézményt “odakint” is felsőoktatási intézménynek ismerik el, s az anyaintézmény magáénak vallja a nálunk adott diplomát.
Nyilatkozónk igyekezett eloszlatni egy elterjedt félreértést is, mely az egyik honi iskola, az IBS (International Business School) főiskolai rangra emeléséről szól. Az IBS maga eszerint nem kapott semmiféle engedélyt, illetve hivatalos elismerést – ezzel szemben az “anyaintézmény”, a fent említett Oxford Books University (mely szerződést kötött az IBS-szel) kapott papírt arról, hogy az általa kibocsátott diplomát elfogadják felsőfokú végzettség gyanánt – annál is inkább, mert az IBS, lévén nem felsőoktatási intézmény, nem is adhat diplomát. Mindez nem valamiféle, az IBS-szel szembeni diszkrimináció: ők egyébként is szeretnének magyar felsőoktatási intézménnyé válni, s amennyiben elnyerik az akkreditációt, elhárulnak az akadályok a közvetlen diploma-kibocsátás elől.
Nyilatkozónk szerint immáron nem sokan kérik az akkreditálást, hiszen a követelmények szigorúak. A szigorúság mellett érveket szolgáltathat néhány szomszédos ország gyakorlata is: Romániában például, kihasználva az engedékeny szabályozás adta lehetőségeket, rövid idő alatt több mint kétszáz (!) magánegyetem alakult, úgyhogy végül a kormánynak kellett közbelépnie. Nálunk a kormányzat semmiképpen sem akarja az oktatás szabadságát korlátozni, de végeredményként értéket szeretne kapni.
Érdekes kérdés az akkreditált, illetve külföldi, a (minisztérium által is) elismert diplomát kibocsátó egyetem filiáléjaként működő intézmények anyagi támogatásának ügye. Ez utóbbiak – hangsúlyozza Nagy Tibor Gyula – természetesen nem részesülnek a törvény által előírt költségvetési hozzájárulásból. Úgynevezett hallgatói normatívát viszont mindenki kaphat, aki magyar felsőoktatási intézményben tanul – így azt megkaphatják a jövőben akkreditálandó üzleti iskolák (például az IBS) diákjai is. Mindenképpen örülni kellene annak, ha minél több felsőoktatási intézmény jönne létre ezen kondíciók mellett, hiszen akkor a hallgatói létszámot relatíve kedvező állami költségfeltételekkel lehetne növelni. Ezen felül a magán felsőoktatási intézmények kaphatnak – országgyűlési döntés nyomán – működésükhöz támogatást: ez azonban egyéni döntések, s sikeres lobbyzás eredménye lehet.
Nagy Tibor Gyula véleménye szerint a nálunk is sorra alakuló üzleti iskolák még korántsem képesek teljesen kielégíteni az igényeket. Ezt alátámasztja az a tény is, hogy a gazdaság és az oktatás kapcsolatára vonatkozó PHARE-projekt keretében meghirdetett pályázatra számtalan olyan távoktatási és post-secondary képzést kínáló ajánlat érkezett, melyek benyújtói az adott intézményeken belül szeretnének üzleti- és menedzsment-jellegű ismereteket átadni. A magyar társadalom ezen készségek terén még mindig nagyon alacsony szinten áll, másrészt még mindig igen jelentős mobilitás mutatkozik a vállalatoknál, nem alakult ki egy stabil menedzsment. Harmadrészt pedig a közgazdasági egyetemek még mindig inkább makró jellegű ismereteket adnak, arra viszont, hogy a vállalati mikrokörnyezetben való konkrét menedzsment-tevékenység hogyan történjen, viszonylag kevés fény vetődik. Úgy is mondhatnánk, hogy ennek a kultúrája még nem igazán terjedt el hazánkban. Az igények változásából adódó folytonos lépéskényszer nem csupán honi jelenség: Nyugaton is folytonosan megújuló igényeket elégítenek ki ezek az iskolák, s többek között így jött létre az MBA-fokozatot nyújtó képzési forma is. A piac a keresletet és a kínálatot tekintve nálunk még messze nem telített, s tíz éven belül nem is lesz az. Úgy tűnik, továbbra is több lesz a képzést szomjazó “eszkimó”, mint a üzleti tudást nyújtó “fóka”.
