Tekintsünk most el attól, hogy egyelőre nem ismeretes, mekkora összegről is van szó! A privatizátorok többnyire bruttó számokat közölnek, amiből például 1995 első háromnegyed évében a kincstár egy petákot se látott.
Persze, ha a növekedés fölgyorsítása pusztán az állami költekezés, az ezáltal gerjesztett beruházás kérdése, akkor nincs semmi baj. Csakhogy ez nem így van: sem elméletileg, sem gyakorlatilag, a mai magyar viszonyok között. Aligha véletlen, hogy a nemzetközi állampénzügyi számvitel, a GFS a privatizációból befolyó összeget nem is tekinti költségvetési bevételnek. Ez ugyanis vagyontárgy értékesítéséből származó egyszeri tétel, amit a folyó bevételek közt feltüntetni számviteli és koncepcionális tévedés egyszerre. 1996-tól már a magyar költségvetés sem teszi ezt, a kormányzat azonban, úgy tűnik, még nem tudatosította magában ezt az – elvileg őt is kötő – játékszabály-változást. Márpedig akár 455, akár 270 milliárd forintról van szó, a biztos csak az, hogy erre nem lehet folyó kiadásokat, még kevésbé több évre szóló elígérkezést – például közalkalmazotti béremelést – alapozni.
De nem lenne-e szükség infrastrukturális fejlesztésekre? – hallható a csúcsvezetésben. Akik elmélettörténetben tanultak a keynesianizmusról, fölidézhetik azt, hogy bizonyos szigorú – nálunk jellemzően nem érvényes – modellfeltevések mellett az ilyen természetű állami költekezés nem inflációs hatású, viszont élénkíti a konjunktúrát.
Nos, a mai magyar viszonyok között csak az egészen biztos, hogy minden állami kiadás, így az infrastruktúra-fejlesztés is keresletet gerjeszt. Ez még a kamatkiadásra is igaz, hacsak a befolyó kamatot meg nem takarítják – ezt pedig az elmúlt években kizárólag a lakosság tette, más jövedelemtulajdonos nem. A kereslet fölszítása csak akkor nem inflatorikus, ha nagy tömegben ugrásra készen állnak versenyképes kapacitások. Ez – minden empirikus ismeret szerint – hazánkban nem így van. Érvényesül viszont a költséginfláció számos, önmagában is igen erős tényezője. Ezt két energiaár-emelés; az előre bejelentett csúszó-leértékelés; a közüzemi díjtételek emelése, a szolgáltatások piacosítása, sőt az éven belüli hiteleknél 3,5, az éven túliaknál átlag 5 százalékponttal megnőtt kamatszint is jelzi (utóbbi kis mértékben gerjeszti is). Erre rakódna rá a keresleti inflációs hatás, amit a teljesítménnyel meg nem alapozott, pusztán a bérharc eredményezte jövedelem-kiáramlás már amúgy is gerjeszt. A magas infláció, magas kamatok, állandósuló magas inflációs várakozások önerősítő sorozata mindig káros, az előre bejelentett csúszóárfolyam-rendszer mellett pedig egyenesen öngyilkos lépés.
Tekintettel arra, hogy az államháztartás hiányát, valamint a magas szinten tartósult kamatszintet több mint egynegyedrészt a költségvetés adósságszolgálata okozza, a cselekvés iránya kézenfekvőnek tűnik. Az egyszeri talált pénzt a hibás kört leginkább gerjesztő, rövid lejáratú, de magas kamatozású állampapír-állomány kiiktatására kellene fordítani. Csak ez a megoldás van összhangban az infláció leszorítását és az árfolyamrendszer megőrzését, később stabilizálását célul tűző, az EU-konformitás felé haladó gazdaságpolitikával.
Mivel Magyarországon a növekedést nem megindítani, hanem fönntartani szükséges, ennek legbiztosabb eszköze az inflációcsökkentés. Ha a kormány januárban költekezés mellett döntene, ésszerűvé tenné azt a várakozást, hogy a költségvetési hiány és az infláció ügyében továbbra is engedékeny marad. Ez pedig a tíz hónapja bevezetett árfolyamrendszer mellett már korántsem ugyanolyan minőségű hitelességi kérdés, mint a választási ígéreteké: a szavahihetőség hiányáért az árfolyamrendszer összeomlásával és a külföld várható elmarasztaló reakcióival kell fizetni. Az utóbbi a pénzpiacok mellett az integrációérettséget mérlegelő EU kormányközi értekezlet döntéseiben is meg fog jelenni.
