“Nem tudom, és nem is akarom magam függetleníteni a szövetkezetben szerzett élményeimtől. Kormányhivatalnokként viszont az agrárgazdaság általános érdekeit kell szem előtt tartanom.” Többek között ezeket mondta Benedek Fülöp, aki az új év elejével Szerdahelyi Pétert váltotta fel a Földművelésügyi Minisztérium (FM) közigazgatási államtitkári székében.
A 48 éves agrármérnök pályáját termelőszövetkezetben kezdte, majd csaknem másfél évtizedig a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Mezőgazdasági Termelők Érdekvédelmi Szövetségének (korábban Teszöv) volt a titkára. Új megbízatása következtében legalább fél tucatnyi más funkciójáról volt kénytelen lemondani. Az államtitkárt először arra kértük: készítsen egy rövid leltárt, mit hagyott ott, s mit vesz át.
– Működőképes érdekvédelmi szövetséget hagytam magam után, amely a 6-7 évvel ezelőtti 60 fővel szemben az idén legfeljebb 10 embert foglalkoztat, mégis képes megfelelni a tagszövetkezetek erélyes fellépést követelő érdekeinek. Itt titkári munkakört láttam el. A megyei agrárkamara elnökeként, az Országos Agrárkamaránál alelnökként, az egy évvel ezelőtt alakult köztestület alapítója, szervezője és tisztségviselője voltam. Lelkes, tettre kész csapatból válok ki. A 3 éve alakult Egészségbiztosítási Önkormányzat tagjaként a Vagyongazdálkodási Bizottság társelnöki funkcióját és ezzel összefüggő más tisztségeket is elláttam.
Az FM apparátusáról tudom, hogy képes eleget tenni a minisztériummal szembeni elvárásoknak. Vannak viszont olyan feladatok, amelyekre – megfelelő tájékozódás után – saját koncepciót kell kialakítani.
Ez utóbbiak eléggé talányosan hangzanak. Milyen államtitkár szükségeltetik az FM-be, ha elődje nem felelt meg a kívánalmaknak? Szerdahelyi István, mint a szűkszavú híradások fogalmaztak, 1995. december közepétől “közös megegyezéssel” távozott posztjáról.
– Elődöm rendkívül jól felkészült, a közéletet és az államigazgatást egyaránt kiválóan ismerő szakember. Más dolog az, amit tőlem várnak! Nevezetesen: vigyem közelebb a szakminisztérium irányításához az élelmiszer-gazdaság szereplőit, s rövidítsem le azt az utat, amelyen – olykor felesleges áttételekkel – az intézkedések eljutnak a címzettekhez. Úgy is fogalmazhatnék, hogy az agrártermelők, a feldolgozók és a kereskedők igényei a kormányprogrammal összhangban érvényesüljenek.
Akkor bizony nehéz dolga lesz! Soha nem volt még akkora egymásnak feszülés az élelmiszer-termelők, -feldolgozók és a kereskedők között, mint napjainkban. Szemléletesen mutatja ezt az a félinformációkon alapuló, olykor mesterségesen is gerjesztett szubvenciós számháború, amely az agrárágazatban az utóbbi időben dúl.
– Igazságot tenni csak úgy lehet, ha a tevékenységgel és a kockázatviseléssel arányos jövedelemosztozkodásra törekszünk. Ezt a konjunkturális hatások miatt olykor lehetetlen megvalósítani: tavaly például volt olyan termelő, aki tonnánként 7500 forintért, s akadt olyan is, aki ennek duplájáért adta el a búzáját. A példákat lehetne még sorolni, ám ehelyett azt mondom: 100 egység jövedelemből lehetőleg egyharmados arányban részesedjenek mind a termelők, mind a feldolgozók, mind pedig a kereskedők.
A magyar mezőgazdaság meglehetősen nagy “trükköt” mutat be a következő néhány esztendőben: alkalmassá kell válnia az Európai Unió tagságára. Ezen a téren az EU kifejezetten ellenérdekelt, ám hazai viszonyaink sem rózsásak: a szükségesnek csak töredéke például a tagságunkat menedzselő felkészült magyar szakember. A minél kedvezőbb pozíció miatt mihamarabb a szakmát, a nyelveket és az EU működését egyaránt ismerő fiatal szakemberekre van szükségünk.
Ehhez képest már csak “hab a tortán” a magyar szemszögből jócskán elrontott GATT-szerződés, amelyben a valóságot egyáltalán nem tükröző kötelezettségeket vállaltunk.
– Mivel a GATT-tal kapcsolatos, az 1986-90 közötti agrárkereskedelmi forgalmat tükröző számítási anyagba tárgyi tévedések sokasága került, most könnyedén a szemünkbe vághatják: miért nem figyeltünk oda akkor? De mindenképpen fel kellene oldani a szerződésben vállalt – például az export-szubvenciókkal kapcsolatos – irreális korlátokat, s helyettük a valós helyzetet tükröző számítási anyagot kell a nemzetközi kereskedelmi szervezetekkel elfogadtatni.
Az előbbi, nemzetközi vonatkozásokat is beszámítva, Ön sajátos helyzetbe került: úgy kell irányítania a végrehajtást, hogy a feltételek kidolgozásában nem vett részt.
– Államtitkárként valóban nem, de más tisztségeimből eredően ismerem a szabályozást. Fő feladatnak tekintem, hogy a pénz valóban oda kerüljön, ahová azt szánták. Ehhez az agráriumon belüli “kislobbyk” érdekérvényesítő képességét célszerű lesz úgy alakítani, hogy az elkerülhetetlen viták “házon belül” maradjanak.
Az eddig érintett feladatok is grandiózus munkát sejtetnek; hozzáértésen és kölcsönös bizalmon nyugvó légkört feltételeznek. Kimondva-kimondatlanul mindenki a saját csapatával szeret dolgozni: milyen személyi változtatásokat tervez, s mikor?
– A kérdésből olyan sugallat érzékelhető, mintha személycserék kész tervével érkeznék a Kossuth téri házba. Ilyesmiről szó sincs, arról viszont igen, hogy a feladat-meghatározás és a számonkérés az eddigieknél következetesebb lesz. Egy-két hónapon belül képes vagyok “bemérni” az embereket; a tisztességesen dolgozóknak nincs félnivalójuk.
Bizonyára az előéletén alapszik a sok helyütt hallható vélekedés: tovább erősödik az FM-ben a téesz-lobby.
– Ez a téma valamilyen okból rendre szerencsétlen felhangot kap. Megkérdezem: ha valaki az elmúlt 20-30 évben agráregyetemet végzett, annak hol nyílott leginkább tér a kibontakozásra? Nyilvánvalóan egy téeszben vagy állami gazdaságban, mert nem volt más, mert ilyenné vált a magyar mezőgazdaság üzemi szerkezete. Velem is ez történt az utóbbi negyedszázadban. Nem tudom, és nem is akarom magam függetleníteni a szövetkezetben szerzett élményeimtől. Kormányhivatalnokként viszont az agrárgazdaság általános érdekeit kell szem előtt tartanom.
