Egy csapásra megváltozott a román hivatalos szervek retorikája: a januári választások után a kormányzati tisztségviselők, szakértők és publicisták sokszor egymásra licitálva írnak az alakuló Budapest-Bukarest tengelyről, a Magyarország és Románia közötti új stratégiai szövetségről.
A román változásokat figyelemmel kísérő külföldi elemzők a hangnemváltást aligha indokolhatják csupán a törvényhozási és végrehajtói hatalom megújulásával. A bukaresti politika alakítói előtt a magyar-román megbékélésen kívül más, talán még ennél is nagyobb ívű cél lebeg. Felismerték – s ebben a nemzetközi szervezetek képviselői is segítségükre voltak -, hogy magyar-román kiegyezés nélkül országuk számára mind a NATO-, mind az európai uniós tagság nagyon messze kerülhet. Márpedig a román politikának elsőrendű célja, hogy a vélt vagy valós orosz fenyegetés elől mielőbb a NATO-burokba meneküljön. A politikai és gazdasági stabilitást pedig hosszabb távon Romániának is az EU-tagság hozhatja meg. A centrum perifériáján lenni még mindig jobb, mint a periféria, tehát a balkáni térség mégoly centrális pozíciójában.
Románia két integrációs törekvése közül Moszkvával a NATO-tagságot lesz nehezebb elfogadtatni. Oroszország aligha megy bele abba, hogy két, stratégiailag fontos, lélekszámát és területét tekintve egyaránt nagy egykori szövetségese: Lengyelország és Románia az első körben, tehát 1999-ben tagja legyen a NATO-nak. Romániának tehát marad a második kör – ha lesz ilyen -, illetve a minden bizonnyal jócskán elhúzódó EU-belépő perspektívája.
A társult tagságot szerzett államoknak – a koppenhágai kritériumrendszernek megfelelően – működő piacgazdasági intézményrendszerrel és a feltételnek tekintett makrogazdasági egyensúllyal kell rendelkezniük. Ez utóbbit hivatott megvalósítani a román “Bokroscsomag”, a néhány hónapja hivatalban lévő Ciorbea miniszterelnök programja. Az egyensúly azonban – mint ez a közép- és kelet-európai tapasztalatokból jól ismert – a növekedés visszafogása árán érhető el; az utóbbi évek 4-5 százalékos növekedése után a program az idén 2 százalékos visszaeséssel számol. A makroegyensúly helyreállításának legfontosabb tényezője a veszteséges vállalatok felszámolása vagy erőteljes karcsúsítása. Ez annál is inkább indokolt, mert miközben a makromutatók egészen tavalyig nem mutattak nagyságrendileg rosszabb értékeket – mondjuk – a magyar adatoknál, az ipar lényegében állami kézben maradt; a szerkezetváltás csigalassúságú volt. Nem véletlen, ha az új kurzus egyik első gazdaságpolitikai döntése az volt, hogy felszámolásra kijelölte a 67 leginkább veszteséges nagyvállalatot.
A tőkehiánnyal küszködő román gazdaság szereplői a privatizációtól várják a válságból való kilábaláshoz szükséges pótlólagos erőforrásokat. A magánosítást persze nem az eddigi, a népi kapitalizmus eszméjével kipárnázott mederben folytatják majd, hanem tőkeerős külföldi beruházókat kívánnak megnyerni maguknak.
A magyar cégekre is számítanak – erősítették meg az utóbbi időben több hivatalos forrásból -, s várják, hogy a 22 millió dollárnyi ott befektetett magyar tőke tovább gyarapodjon. Néhány cég már korábban rámozdult a lehetőségekre, így a Mol, a Dunapack és a Dunaferr, és megszületett az első magyar tulajdonú romániai hitelintézet, a Pater Bank is. Ez utóbbi számára nagy lehetőségeket kínál majd a román-magyar kereskedelemnek a román CEFTA-belépő után várható bővülése. A magyar áruk ezentúl – a mezőgazdaságot kivéve – szabadon juthatnak a szomszédos országba, ezzel is csökkentve a növekvő import miatt vélhetően megugró magyar külkereskedelmi mérleghiányt.
A kétoldalú viszony delikát pontja a kisebbségi kérdés és a román integrációs törekvések közti összefüggés. A magyar kormányfő román kollégája látogatásakor egy újságírói kérdésre válaszolva úgy fogalmazott, hogy a román kormány kisebbségi erőfeszítéseit nekünk nem kell “megköszönnünk”, hiszen Bukarest nem csinál mást, mint betartja az európai normákat. Ennek nem mond ellent, hogy a budapesti diplomácia a nemzetközi fórumokon felemelheti a szavát a román integrációs törekvések mellett. A kérdés csak az, hogy a magyar hang mekkora visszhangra talál Brüsszelben. A dilemmát nem könnyíti, hogy amennyiben a magyar diplomácia – attól való félelmében, hogy Budapestnek “be kell várnia” Bukarestet – nem kapcsolja össze a kisebbségi érdekvédelem és a román integrációs ügy felkarolását, a kapcsolatok könnyen elmérgesedhetnek. A mai idilli helyzet után így a jövőben ismét (átmeneti) felhősödés következhet. A tág értelemben vett gazdasági együttműködés azonban sokszor a maga nyers, haszonelvű módján a politikai kapcsolatokat is kibillentheti a holtpontról.
