Kamaszként imádtam a Monty Pythont, a Star Treket. Az ilyen típusú műsorok hatottak rám leginkább; befolyásolni tudták az életemet, az erkölcsi kódexemet. Úgy értem, ezekben csak akkor gyilkoltak, ha feltétlenül muszáj volt. Ennek hatását veszem észre magamon, mikor meglátok otthon egy pókot: képtelen vagyok megölni, inkább megfogom, kitessékelem
– meséli magáról Seth MacFarlane rendező, színész, énekes, aki nem mellesleg az egyik legnépszerűbb amerikai rajzfilmsorozat, a Family Guy kitalálója. MacFarlane sajátos alakja a mai Hollywoodnak: bizonyos értelemben egy régi kor leszármazottja, nagy rajongója Frank Sinatrának és a hozzá szorosan köthető pop-dzsessz zenei műfajnak; a húszas-harmincas évek amerikai rajzfilmjeinek, miközben kitűnően érti, mitől működik 2023-ban az animációs műfaj – nem csoda, óvodás kora óta erre a pályára készült.
A polihisztor 50 éves lett október 26-án, és bár megítélését csorbították a rendező-forgatókönyvíróként jegyzett filmek (Ted 1-2, Hogyan rohanj a veszTEDbe) nem feltétlenül pozitív kritikái, MacFarlane még mindig az egyik legérdekesebb alakja az amerikai tévépiacnak.
A kerek évforduló pedig kiváló alkalom arra, hogy elmondjuk, miért van ez így.
Egy-két-há-je!
Seth MacFarlane egy connecticuti kisvárosban született 1973. október 26-án. New England-i gyökerei az 1600-as évekig nyúlnak vissza, a Mayflower egyik utasának, William Brewsternek a leszármazottja. Szülei – akik elmondása szerint hippik voltak – nem ösztökélték arra, hogy orvosi vagy könyvelői pályára álljon a jövőben, ahhoz mérten tanulva. Egy bentlakásos iskolába járt, ahol az anyja egyébként is tanított – sem az intézménytől, sem a connecticuti miliőtől nem volt elragadtatva a kis MacFarlane.
Előbbivel az volt a baja, hogy ingben, nyakkendőben kellett tanulni, a kisvárosi lét pedig olyan volt szerinte, mintha „a hely konkrétan az ötvenes években ragadt volna”. Mindezt azzal magyarázta, hogy senki nem tudott a városról mindaddig, míg tehetős New York-i emberek el nem kezdték felvásárolni az ottani házakat, hogy „az előkelő, ma ismert Connecticutot megteremtsék”.
Ekkoriban ismerkedett meg a kreativitás különféle formáival; a drámatagozattal kezdte, némi ellentmondásra is felfigyelt nagyon korán: noha az intézmény szabályai meglehetősen konzervatívak voltak, mégis liberális szemléletmódban oktattak a művészeti tanárok.
Kétéves korom óta rajzoltam, nyolcadikban már animációs filmet készítettem. Pontosan tudtam, mit akarok csinálni, de akkoriban még senki nem tudta igazán, hogyan működik a jó animáció. Az a vicces, hogy sokan ma sincsenek tisztában a folyamat működésével, hiába több a médium, a szakember
– emlékszik vissza fiatal éveire. Walter Crouton címmel képregényt jelentetett meg szülei segítségével, amiért heti öt dollárt fizetett neki egy helyi lap.
Középiskolában Disney-animátor akart lenni, akkorra már jobban átlátta, milyen lehetőségeket kínálhat ez a pálya. Az érettségihez közeledve egy bostoni egyetemben gondolkodott, ahol színházi színésznek képezték volna ki. Végül mégsem oda, hanem egy Rhode Island-i művészeti egyetemre került, ahol mesterdiplomát szerzett film-, videó- és animátor szakon. Vizsgafilmjét The Life of Larry címmel készítette, amit egyik oktatója később elküldött a legendás Hanna-Barbera animációs stúdió diákfilmes versenyére. MacFarlane tehetségében pedig senki nem kételkedett az első hely után:
„Azon kevesek egyike lettem, akiket az írás miatt vettek be a munkába. Ezt utólag elmondták. A diákfilmem nem volt annyira különleges, de a tartalma, a benne lévő viccek megnyerték a fejeseket. Fenomenális művészekkel dolgozhattam együtt, akiket tényleg a művészi tehetségük miatt alkalmaztak”– állítja. MacFarlane főként a Johnny Bravo (a főcímdalra bizonyosan sokan emlékeznek még, amihez a néhai Damu Roland adta a hangját) című rajzfilmen dolgozott, aminek az epizódjait írhatta. De munkálkodott a Dexter laboratóriuma és a Boci és Pipi című sorozatokon is, amik ugyancsak népszerűnek számítottak a kilencvenes évek Cartoon Networkjének felhozatalát nézve, ám az ott végzett munkáját nem érezte testhezállónak.
A Johnny Bravóhoz hétperces forgatókönyveket írtunk. Érdekes projekt volt, mert egy átlag történet ennél jóval hosszabb, és ilyen rövid időbe belesűríteni kihívás volt.
A mindent vivő műsor, amiben nincsenek határok
Habár jó munkát végzett a Hanna-Barberánál, MacFarlane kihívásra vágyott, egy főműsoridős animációra, mert azt érezte, nem tudja saját ötleteit megvalósítani. Noha korábbi vizsgafilmje, a már említett The Life of Larry folytatást is kapott Larry and Steve címmel (ennek főszereplője egy középkorú férfi és a kutyája voltak), MacFarlane nem tudott kreatívan kiteljesedni ott. A Hanna-Barbera egyik vezetőjén keresztül ismerkedett meg két emberrel, akik a vígjátékokért feleltek a Foxnál. Beszélt velük, felvázolta a koncepciót, rajzokat mutatott egy Family Guy című sorozatötletéről, amely egyaránt építkezett két korábbi rajzfilmjéből. Majd egy évig nem hallott a Fox munkatársai felől, így MacFarlane megeresztett egy telefont, hogy mégis mi történt, miért nem voltak kíváncsiak az ötletére. Behívták a stúdióhoz, és kerekperec közölték vele:
Ekkor 21 éves volt – ne feledjük, Matt Stone és Trey Parker a húszas éveik közepén szerződtek le a South Parkkal az amerikai Comedy Centralhoz. A Fox munkatársai és a tesztvetítésen ülők rajongtak a Family Guyért, pár hétre azonban megint elnémultak a telefonhívások a stúdió és MacFarlane közt. Egy reggel az anyja hívta, hogy gratuláljon neki, mert olvasta a The Hollywood Reporterben, hogy 13 epizódot berendelt a Fox a friss rajzfilmsorozatból.
Úgy fest, néhány történet tényleg hamarabb megjelenik az újságban
– emlékszik vissza MacFarlane.
A Fox karakterrajzolói átvették ötleteit, hogy elkezdjék tévére igazítani: sok dolog nem változott ahhoz képest, amilyen a pilotepizód volt, inkább csak szövegkönyvet érintő módosításokat eszközöltek. Majdnem minden karakter szinkronját az alkotó vállalta magára. Alább látható és hallható is, hogyan szólaltatja meg a sorozat főbb szereplőit, Peter Griffint, annak kutyáját, Briant, a szexmániás Quagmire-t vagy a brit akcentussal beszélő babaszereplőt, Stewie-t.
Gyerekkorom óta ezt csináltam: játszom a hangommal. Sok esetben a hangok megelőzték a karakterrajzokat, például Stewie hangja már megvolt a fejemben, de hogy ő maga külsőleg hogyan néz ki, azt csak utána skicceltem fel.
A poénok nem minden esetben mentek át a Fox rostáján, de többnyire igen. David Zuckerman producer arról beszélt a New York Times-nak a sorozat indulását követő időkben, hogy inkább A Simpson családra akartak hajazni viccekben, mintsem a szókimondó, sokszor trágár South Parkra. A vadabb viccek átengedésén túl az is meglepő lehetett MacFarlane-éknek, hogy hetente engedte ki a Fox a Family Guy-epizódokat, ugyanis a hálózat fejesei felismerték a lehetőséget a rajzfilmben, hogy a tinédzser korosztályt is megszólítsák.
„Az animáció igazi szépsége abban rejlik, hogy nincsenek határok az elmesélhető történetek típusai között, és nincsenek szabályok sem az elmesélésük módjára” – véli Sandy Grushow, a 20th Century Fox Television egykori elnöke. A sorozat már a 23. évadánál tart, ennyi idő alatt jutott bőven balhékra is, leginkább a sorozat kevésbé píszí humora miatt. MacFarlane ezek közül egynél érezte azt, hogy talán túlmentek egy határon:
Voltak olyan viccek, amelyeket jobb lett volna, ha nem csináltunk volna. A kennedys Pez-adagolót valószínűleg már nem csinálnám meg
– utalt a jelenetre, amiben azt látjuk, egy gyerek kirohan a boltból egy PEZ-cukorka adagolóval, ami John F. Kennedy elnök fejével lett ellátva. Az adagoló fejét viszont azonnal lelövi egy rendőr mesterlövész, mintha csak arra utalna a készítő, az amerikai kormánynak, kiváltképp a CIA-nek köze lett volna az elnök meggyilkolásához.
Egy másik epizódban Adrien Brodyn élcelődtek: a jelenetben azt láthatjuk, a moziban ülők jegyet vettek az „Adrien Brody felüléseket végez, 3D-ben” vetítésre, a vászonból pedig többször előbújik a színész karakteres orra. MacFarlane ezt is bánja, merthogy Brody egy alkalommal kérdőre vonta a vicc miatt: „Szörnyen éreztem magam, hisz ő egy rendkívüli tehetség. Ha valakinek oda akarsz bökni egy picit, nem elég aljasnak lenned, a vicc a fontos – vagy akkor tényleg érdemelje meg a fricskát”.
Mindezek ellenére elvitathatatlan, hogy MacFarlane és sorozatai – operáljanak bármilyen humorral – sikeresek. Az sem véletlen, hogy MacFarlane-t kérték fel a 2013-as, 85. Oscar-gála házigazdájának. Több vicce is problémás volt, az egyik például így szólt: „Sok vita esett itt az n-betűs szó használatáról a Django elszabadulban. Állítólag a forgatókönyv simán csak Mel Gibson hangposta üzenetein alapszik” – utalt a korábban rasszista ügyekbe keveredett színészre. A másik sem volt épp visszafogott:
A Django elszabadul egy olyan férfi története, aki azért küzd, hogy visszaszerezze asszonyát, aki mérhetetlen erőszakkal szembesül addig. Vagy ahogy Chris Brown és Rihanna ezt nevezik: egy átlagos filmezős este
– emlegette fel Brown bántalmazós sztorijait.
MacFarlane kimondatlan állítása, hogy mindennel szabad viccelni, kiváltképp egy rajzfilmben, hiszen ha egy vicc átlépi a határt, netán túl durva, az arról árulkodik, az írói szobában nem dolgoztak elég keményen, és ilyenkor a poén az olvasópróbát sem éli meg.
„Nincs határ. Úgy érezzük, az a feladatunk, hogy minél többször hangosan nevettessük az embereket abban a fél órában. Nem minden vígjáték vicces. Senki sem néz sitcomokat a nagyszerű történetek miatt, a viccekre figyelnek. Ezért pakolunk bele annyi poént, amennyit csak tudunk, mint ahogy A Simpson család is teszi. Középiskolás koromban az nyűgözött le, hogy mennyi viccet beletettek abba a 22 percbe. Emlékszem, arra gondoltam, apám, ezek az írók tényleg odateszik magukat.”
Majdnem úgy alakult MacFarlane sorsa, hogy a Family Guy sikerét – balhékkal együtt – nem élvezhette két évnél tovább: 2001 szeptemberében régi főiskolájára várták, hogy tartson egy beszédet. Eleget tett ennek, ám a tizedikére szervezett parti olyan jól sikerült, hogy 11-én borzasztó másnaposan ébredt. De még így is volt esélye, hogy elérje az American Airlines 11-es járatát, amire szólt a jegye: reggel 7:45 helyett azonban 8:15-ös indulási időt küldött neki az asszisztense, és
MacFarlane azt mondja, sajátos módon élte meg ezt a történést, mert nem tud úgy gondolkodni róla, hogy „majdnem meghalt”. „Csak azután lett tudomásom a közvetlen életveszélyről, hogy megtörtént a tragédia. Utána persze döbbenetes volt belegondolni, de számos ilyen majdnem pillanat van az életünkben: átmész a zebrán és majdnem elcsap egy autó. Egy ilyen élmény nem keretezheti az egész életemet, vígjátékokat írok, rendbe kellett tegyem fejben ezt az egészet”.
A Sinatra-hangú Grammy-jelölt
MacFarlane kiváló szinkronszínész, az animációs sorozataiban erről minden alkalommal megbizonyosodhatunk. Ám amennyire jól játszik a beszédhangjával, legalább olyan kivételes az énekhangja is: a Family Guy – miképp annak két spin-offja, az Amerikai fater és A Cleveland-show – is bővelkedik zenei betétekben, melyeknél MacFarlane bizonyítja, nem véletlenül gyűjtött be Grammy-jelöléseket énekesi kvalitásai miatt.
A hollywoodi polihisztor gyerekkorában kezdett énekelni egy egyházi kórusban. De igazán egy Woody Allen-film hozta el a zene iránti rajongását:
Amikor megjelent A rádió aranykora 1987-ben, megvettem a filmzenei albumot, hogy minden dalt megismerjek. Az a film tele volt kiváló, régi dalokkal a negyvenes évekből. Elmentem nagyapámhoz, kértem tőle egy rakás albumot, így ismerkedtem meg a legendás Tommy Dorsey-val, Glenn Millerrel és azzal a zenei korszakkal.
A kilencvenes években készített Disney-musicalek is hatással voltak rá zenei értelemben: MacFarlane a Muppet showt és a Szezám utcát tartja etalonnak ebben az értelemben, azokon belül is Joe Raposo munkásságát, aki jazz-zeneszerzőként dolgozott évtizedekig a szakmában – természetesen Frank Sinatrával is.
Azóta hét stúdióalbumot készített, öt Grammy-jelöléssel jutalmazták – hangját gyakran hasonlítják Sinatráéhoz. És a hasonlóság azért is helytálló, mert MacFarlane tíz évig tanult éneket a legendás pop-dzsesszénekes mestereitől, Lee és Sally Sweetlandtől.
Megtanultam a régi típusú éneklést, amikor még nem volt az énekeseknek elektronikus segítségük a tökéletes hangzáshoz. Elmagyarázták, hogy a fogaimat mindig villantsam ki: ha megnézel egy régi felvételt Sinatráról, miközben énekel, látod, hogy kilátszik az összes foga. Lee Sweetland minden nap ezt mondta: hadd lássa a fogaimat.
Debütáló stúdióalbuma (A Music Is Better Than Words) ráadásul nemcsak MacFarlane hangja miatt sinatrás: a lemezt a Capital Records stúdió azon szobájában rögzítették, ahol maga Sinatra is dolgozott, sőt, még a mikrofon is ugyanaz volt, amit évtizedekkel korábban használt. Az 50 éves MacFarlane zenei képzettsége jelentős: zongoraművészként tartják számon, adott már koncertet a legendás Carnegie Hall és a Royal Albert Hall épületeiben is. Nem titkolja: a klasszikus pop-dzsessz műfaj vonzza leginkább, szerinte az ötvenes évek hangszerelési technikái jelentik a zenei minőség csúcsát.
2023 novemberében karácsonyi lemeze jelenik meg Liz Gillies-zel (neki a Family Guyban is volt apróbb szerepe), amelyen klasszikus amerikai slágereket énekeltek fel – hasonlóan Michael Bublé ünnepi lemezéhez, ami ugyancsak az egyik legsikeresebb karácsonyi lemez világszinten.
Mit csinál most? És mit akar a Csupasz pisztoly-filmektől?
MacFarlane ma már inkább csak hangban van jelen a Family Guyban, 2020-ban 200 millió dollárért szerződött át a Fox konkurenséhez, az NBC Universalhoz, hogy sorozatokat készítsen nekik. 2021-ben arról kezdtek pletykálni, hogy MacFarlane fogja a Leslie Nielsen-féle Csupasz pisztoly-filmeket rebootolni. Sokáig pletykaszinten emlegették, hogy Frank Drebin hadnagy szerepében Liam Neeson lehet a nyerőember, és ezt az ír színész is megerősítette egy évvel később: végül MacFarlane csak produceri megbízatást kapott, Neeson szerint a forgatókönyv jelenleg is készül.
2023-ban, a hollywoodi írósztrájk közepette otthagyta a Family Guyt, és addig nem is tért vissza többekkel egyetemben, míg nem született megállapodás az Amerikai Írószövetség és a stúdiója között. Addig egyébként 5 millió dollárral támogatta a sztrájkolókat.
Legújabb projektje pedig a Ted című filmjének sorozatadaptációja lesz.
