1819-et írunk. Meghalt az akkor még csak 14 éves John Walker apja, aki után alig maradt pénz, ezért eladták a farmjukat, és vettek egy csemegeboltot a skóciai Kilmarnockban. A fiatal Walker ügyes üzletembernek bizonyult, boltjában szerte a világból olyan termékek (főleg teák) is megtalálhatók voltak, ami a konkurenciánál nem.
És még egy különleges terméke volt: a whisky. A boltokban sokféle whiskyt lehetett már ekkor is kapni (annyira, hogy Skóciában a legkorábbi feljegyzést „az élet vízének” párlásáról a 15. századra datálják), de a minőségük, ízük szinte minden palackban eltérő volt.
A jelenlegi törvények szerint a skót whiskynek Skóciában történik a lepárlása, legalább három évig tölgyfahordóban érlelik, és minimum 40 fokos. Ma így van ez, Walker színre lépésekor azonban még nem egészen így volt: a whiskykre kirótt hatalmas adó miatt rengeteg lepárló működött illegálisan. Az 1820-as években is még évente 14 ezer törvénytelen lepárlót foglaltak le, a legyártott whiskynek több mint fele az adót elkerülve került a gyomrokba.
A 19. században a boltosok elkezdték felvásárolni a whiskyket, a tárolásukra pedig hordókat használtak, olyanokat, amilyenek épp a kezük ügyébe kerültek: borost, portóist, sherryst, brandyst. Ezek színt adtak az italnak, na meg ízt, gyümölcsösséget, édességet, ami kifejezetten a javára vált.
Na de visszatérve – a több forrás szerint is absztinens – Walkerre: az ő idejében nagyon különböző lehetett egy-egy üveg single malt, azaz házasítatlan (nem kevert) malátawhisky minősége, ezért úgy döntött – részben a jogi és adózási könnyítéseknek köszönhetően is –, hogy a whiskyjeit összekeveri, ezzel pedig folyamatosan tartani tudja a minőséget. Ez nagyon kifizetődő döntésnek bizonyult.
Második generáció
Az 1850-től a boltban árusított Walker’s Kilmarnock Whisky előbb helyi szinten, majd messzebb is híressé vált, azonban soha nem lett volna világhírű John fia, Alexander nélkül, aki jól menő üzletet örökölt apjától. John Walker 1857-ben hunyt el, egy évvel a halála előtt vette rá a fia, hogy – miután 1852-ben egy pusztító árvízben elveszítették az árukészletüket – inkább whisky-nagykereskedéssel foglalkozzanak. Eleinte még nem csak a sajátjukkal, hanem sok márkával egyszerre.
Az ipari forradalom idejében vagyunk, ekkortájt érkezett meg a vasút is Kilmarnockba, így sokkal könnyebben elérhetők lettek az ország más városai (a skót településen a London-Glasgow vasútvonal haladt át), valamint kikötői – így tulajdonképpen a világ összes többi része is.
A következő fontos évszám 1860: ettől kezdve lehetett a maláta- és gabonawhiskyket keverni, ezzel eljött a mai kevert whisky, azaz a blended scotch ideje, amely könnyedebb és édesebb karakterével világszerte komoly népszerűségre tett szert.
A whisky népszerűségének terjedése Viktória királynőnek is köszönhető. Uralkodása jelentős idejét a balmorali kastélyában töltötte (II. Erzsébetnek is kedvence volt a királyi család nyári rezidenciája, utolsó napjait is ott töltötte), Skócia ezért a jómódú angolok turistacélpontja lett, és ha már ott voltak, megkóstolták a helyi ínyencségeket is. Ekkor ívelt fel a whisky népszerűsége Skócián kívül.
John fia, Alexander 1865-ben megalkotta az Old Highland Whisky-t, két év múlva be is jegyeztette az italt, amely így a világ egyik első jogvédett márkája lett. Ez az ital volt a mai Black Label elődje. Alexander Walker taktikus húzással hajók kapitányait kérte fel ügynökeinek, így az ital eljuthatott rengeteg kikötőbe; a hajósok a fedélzeten árusították a whiskyt.
Két másik, a márka mai napig fennmaradt különlegességét is Alexander Walker vezette be: ő kezdte el használni a márka jellegzetes szögletes palackjait, így kisebb volt az esélye, hogy azok út közben eltörnek, másrészt ez a forma a lehető legtöbb üveg szállítását tette lehetővé. Szintén a második generációs Walker döntése volt, hogy a címkéket 24 fokkal megdöntötte (esetleg 20-szal, még a márka oldalain is olvasni ezt az információt), így a palackjaik felismerhetőbbé váltak, könnyebb lett azokat megkülönböztetni a többitől – ami már csak azért is fontos, mert ekkor ugyebár még nem voltak reklámok –, de ennek köszönhető az is, hogy az üvegek nagyobbnak tűnnek a valós méretüknél.
Ekkoriban virágzott a Brit Birodalom, „az ország, ahol a nap soha nem nyugszik le”, és virágzott a whiskypiac is: ez az alkohol olcsóbb volt más röviditalokhoz képest – és brit volt. Ausztrália lett a fő exportpiaca Walkerék termékének, a részesedésüket azonban elkezdték veszélyeztetni az olcsóbb termékek. Ezt fel is hozta egy ügynöke Alexander Walkernek egy levélben, mire az így válaszolt:
Talán más márkák is megjelennek a piacon, de ami minket illet, olyan minőségű John Walker and Sonst készítünk, amit más whisky nem tud megelőzni
– olvasható Johnnie Walker jelenlegi tulajdonosának, a Diageónak az elképesztő méretű archívumában őrzött levélben.
Míg John Walker idején a whiskyeladások a teljes vállalkozás bevételeinek 8 százalékát tették ki, fia alatt már a 90-95 százalékát.
Harmadik generáció
Alexander 1889-ben hunyt el, a vállalatot két fiára, Alexander II-re és George-ra hagyta, előbbi volt a párlatmester, utóbbi üzletemberként volt kiemelkedő. Bár a harmadik fiú, John kapta meg az ausztrál piac felügyeletét, ő annyira sikertelen volt e pozícióban, hogy gyorsan kiírta magát a cég történetéből.
1893-ban felvásárolták a Cardhu lepárlóüzemet, hogy megvédjék a Walker keverékeinek egyik kulcsfontosságú malátawhiskyjét, ami a mai napig a Red és a Black Label szíve. A Cardhu története is érdekesebb, már csak az alapító Cumming család miatt is, csak címszavakban: két nőnek, egy korábbi szeszcsempész feleségének és menyének köszönhetően létezik még ma is a márka, olyannyira, hogy a Cummingok tovább voltak jelen a Johnnie Walker & Sons és az utódcégek vezetésében, mint Walkerék.
A Walker-testvérpár arra lett figyelmes, hogy a vásárlók az akkor (1906-tól) forgalomban levő három különböző whiskyjüket a címkéjük, pontosabban azok színei, nem pedig a nevük – az ötéves Old Highland, a kilencéves Special Old Highland és a 12 éves Extra Special Old Highland – alapján kérik a boltokban, ezért egy merész váltás következett, és a címkék alapján nevezték el az italokat. Ekkor, egészen pontosan 1909-ben született meg a hatéves White Label (azóta megszűnt), a tízéves Red Label és a 12 éves Black Label elnevezés.
Az ő vezetésük alatt fogant meg a palackok több másik jellegzetessége is. 1908-ban az akkori ügyvezető igazgatóval, James Stevensonnal és George Walkerrel ebédelt egyszer az ismert illusztrátor Tom Browne, aki először egy étlap hátuljára vázolta fel a máig használt logót. Ez a Striding Man, azaz Sétáló Ember, és ehhez találta ki Stevenson a sokáig használatban maradt „Born 1820 – Still Going Strong”, azaz „1820-ban született, töretlenül halad tovább” szlogent.
Ekkor vált a Viktória-korabeli csemegeboltosból Edvárd-korabeli dandy Johnnie Walker. Pár ráncfelvarráson persze azóta átesett; az ‘90-es évek „Keep Moving” kampányakor pedig megfordult, mert felismerték: a whiskymárka is előre megy, nem hátra.
Az első világháború alatt Alexander Walker és az említett Stevenson felügyelte a brit lőszergyártást, emiatt később lovaggá is ütötték őket. Ekkorra a márka már olyan népszerűségre tett szert, hogy részben ezért kénytelenek voltak beszüntetni a White Labelt (részben pedig, mert bíróságra kellett járniuk a század elején, mivel azzal vádolták őket és más blended whisky gyártókat, hogy az italuk szinte csak az olcsó gabonawhiskyből áll), és közben további lepárlókat (Coleburn, Clynelish, Dailuaine-Talisker) vásároltak fel.
Érdekes módon Walkerék az amerikai szesztilalomból is jól jöttek ki. Előtte az amerikaiak a saját és az ír whiskeyket részesítették előnyben, de utóbbi minden módú importját megnehezítette a ‘20-as évek ír polgárháborúja, az alkoholos italok tiltását kimondó alkotmánymódosítás pedig az amerikai whiskey-ket lehetetlenítette el.
Az ifjabb Alexander Walkernek nem okozott erkölcsi dilemmát a szesztilalom kijátszása: hatalmas Johnnie Walker-szállítmányokat juttattak a kanadai partok melletti elhagyatott szigetekre, hogy azokról könnyen tovább lehessen szállítani az Egyesült Államokba. Persze közben az amerikaiak is előnyben részesítették a skót italt a mindenféle whiskyszerű pancsoknál, így mire 1933-ban eltörölték a szesztilalmat, az amerikaiak már le voltak kenyerezve.
A második világháború már nem az a része a Walkerek történetének, amit feltétlen lelkesedéssel mutogatnak. A Harmadik Birodalom külügyminisztere, Joachim von Ribbentrop politikai karrierje előtt egy, az apósa tulajdonában álló bor- és szeszesital-forgalmazó céget vezetett, így lett az ifjabb Alexander Walker ügynöke, majd barátja. Ribbentrop már az ország brit nagyköveteként repülőjével a Walker-birtok füvén szállt le, amikor ellátogatott hozzájuk. Miután 1946-ban háborús bűncselekmények elkövetéséért felakasztották a politikust, a Walker család részvétét nyilvánította az özvegynek egy németországi látogatás során.
1934. január 1-jén a John Walker & Sons királyi parancsot kapott V. György királytól, hogy whiskyt szállítson a királyi háznak. Persze díjazás ellenében, ami az üzlet helyett inkább hatalmas presztízst jelentett.
Negyedik generáció
A háború idején a legtöbb skót whiskyt az Egyesült Államokba exportálták, és ekkor kezdődött az ifjabb Alexander legnagyobb találmányának, a Red Labelnek a felemelkedése is: míg a Black Label az apja nevéhez köthető, addig a Red Label ekkor lett divatos ital, a középkorúak, a whiskyt szódával ivók elsőszámú kedvence. Ismert például az az Ernest Hemingwayt ábrázoló fotó, amelyen ilyen italt iszik Kubában. A Red Label eladása 1945 és 1958 között egymillióról ötmillió darabra nőtt.
1940-ben nyugdíjba vonult az ifjabb Alexander Walker; még az ő idejében vált részvénytársasággá a vállalat, amely Walker távozásakor már csatlakozott a Distillers Companyhez is. Alexander után a Johnnie Walker kikerült a család vezetése alól (a cardhus Cummingok viszont a ‘80-as évekig a cégvezetésben maradnak). A Distillers Company-t 1986-ban felvásárolta a Guinness, amely később egyesült a Grand Metropolitannel, hogy 1997-ben megalakuljon a Diageo, ami a mai napig az anyacége a John Walker & Sonsnak.
A Diageo ma a világ egyik legnagyobb, alkoholtartalmú italokkal foglalkozó vállalata, olyan cégek tartoznak a portfóliójába a Guinnessen kívül, mint a Baileys, a Tanqueray és a Smirnoff. A Johnnie Walker whiskyket egyébként évek óta nem is Kilmarnockban keverik, de a márkának ettől nem lett vége: 2022. június 30-ig bezárólag 34 százalékkal nőtt a Johnnie Walker eladása az előző évhez viszonyítva, 21 millió kilencliteres ládával adtak el belőle, soha ennyit korábban. Ez a világ legszélesebb körben elterjedt blended whisky márkája, amit szinte minden országban értékesítenek.
A Johnnie Walker ma a világ legnagyobb whiskymárkája, a Red és a Black Label mellett kiegészülve az olyan italokkal, mint a Blue Label, a Gold Label Reserve és a Walker Platinum Label, valamint legújabban a Johnnie Blonde.
