2017-ben találkoztunk utoljára, akkor járt Songoro Fatime először Tanzániában, ahová azért utazott, hogy élőben is találkozzon az ott élő családtagjaival, és hogy helyi zenéket gyűjtsön. Egy friss Facebook-posztból derült ki számomra, hogy ismét az afrikai országban van, ráadásul zenét tanít egy középiskolában. Újra felvettük a kapcsolatot, és azt is megígérte, megmutatja, hogy hangzik tanzániai gyerekek előadásában a Tavaszi szél vizet áraszt. Ilyet beszélgettünk:
* * *
Amikor 2017-ben elbúcsúztunk, nem volt szó arról, hogy visszatérsz Tanzániába, arról meg végképp nem, hogy életvitelszerűen tartózkodsz majd ott. Hogyhogy mégis ott kötöttél ki?
2020-ban, amikor elkezdődött a pandémia, Hollandiában éltem. A Kanári-szigetekről költöztem oda, és…
Bocs, akkor viszont kezdjük korábbról! 2017-et írunk.
Amikor az akkori barátommal, Gergővel visszajöttünk Magyarországra, furcsán kezdtem érezni magam. Előtte azt gondoltam, hogy itthon itthon vagyok, és minden biztos, de amikor hazatértem, ez az egész megingott. Instabil lett minden. Azt már éreztem, hogy tovább kell állnom, de még nem tudtam, hogy merre. Elkezdtünk utazgatni: utcazenéltünk Svájcban, Ausztriában, meglátogattuk a külföldön élő ismerőseinket. Elkezdtem olyan szemmel nézegetni a városokat, hogy el tudnám-e képzelni itt vagy ott az életemet. Követtük a napsütést, és végül a Kanári-szigeteken kötöttünk ki. Hazajöttünk, de onnantól kezdve visszajártunk minden télen. És aztán az egyik alkalommal, amikor kint voltam, megvalósítottam egy régebbi vágyam, és megnéztem magamnak Hollandiát. Hamar kiderült, hogy nem is annyira az én világom, betett a sok szürkeség, és pechemre jött a koronavírus is, elfogyott az összes tartalékom. Visszajöttem Magyarországra apukámhoz, aki látta rajtam, hogy nem lesz jó, ha ebben az állapotomban maradok, és megkérdezte, nem akarok-e kimenni Tanzániába.
És te ki akartál.
Hogyne akartam volna. Apukám hálistennek jó helyzetben van, támogatta az utam. 2020 decemberében kiutaztam.
Milyenek voltak az első benyomások?
Tanzániában nem voltak lezárások: megpróbálták, de kiderült, hogy nem fenntartható. Úgyhogy nagyban mentek a koncertek, rögtön bele is csöppentem egy fesztiválba, azonnal lettek fellépéseim. Turistaként nem kereshettem pénzt, szóval nem a megélhetés miatt volt érdekes, inkább amiatt, hogy a pandémia alatt is lehetett emberek között lenni, táncolni, zenélni – ezek nagyon sokat számítottak akkor.
Ekkor dőlt el, hogy maradsz?
Igen. A turistavízum miatt visszajöttem következő évben, de már nem adtam fel az ottani albérletet. Nyolcvan méterre lakom az óceántól Bagamoyóban. Azóta úgy élem az életem, hogy amikor itt vagyok Európában, akkor itt pénzt kell csinálnom, tehát utcazenélek, amikor pedig kint vagyok, megtehetem azt, hogy ne a pénzen agyaljak, hanem olyan ügyeken, amik nekem fontosak.
Van segítséged odakint?
Igen, a nagybátyám. Már 2020 decemberében egész konkrétan leírtam neki, hogy Bagamoyóban melyik környéken szeretnék lakni, és ő megtalálta az ideális albérletet. Másképp nagyon nehéz lenne: európaiként minden háromszoros, tízszeres meg tizennyolcszoros áron van.
Mármint a helyieknek biztosított árakhoz képest?
Így van. Például drágábban adnak ki albérletet; vagy ha, mondjuk komppal át akarsz menni Zanzibárra, akkor is hivatalosan van egy tourist price, azaz turista ár.
Te turistának számítasz ezek szerint?
Bizony, és annak is fogok számítani, ameddig fel nem ismeri Tanzánia, hogy az országnak is jó lenne, ha elismernék a kettős állampolgárságot.
Hogy kerültél kapcsolatba az iskolával?
Ez egy kicsit hosszabb történet.
Nem baj.
Egy olyan telken lakom, ahol van több ház. Imádok gyerekekkel foglalkozni, és néha kölcsönkapom a szomszédomban élő kissrácokat és lányokat – átjönnek hozzám, rajzolgatunk, játszunk. Volt egyetlen furulyám, az egyik szomszéd kisfiút elkezdtem tanítani játszani, egészen tehetséges. Majd belelkesedtem, kiposztoltam a Facebookra, hogy esetleg lenne-e kedvük az ismerőseimnek összegyűjteni pár furulyát. Ebből az lett, hogy egy kicsit túlburjánzott a dolog, túl sok felajánlás érkezett, úgyhogy intézményes keretek közé kellett az egészet terelni.
Azaz: iskolában tanítani?
Próbálkoztam eleinte felnőttekkel beszélni, hogy hozzák el a gyerekeket, mert szívesen tanítanám őket, de váratlanul ők kértek pénzt ezért. Nem igazán értettem a logikát, de mint kiderült, azt gondolták, biztos áll mögöttem egy szervezet, ami engem pénzel, és csak ezért fontos, hogy legyenek tanítványaim. Amikor közvetlenül a gyerekekkel egyeztettem, ők lelkesnek tűntek, csak annak is volt egy hátránya: például valakivel délután kettőre beszéltük meg az órát, és másnap este hétkor állított be. Végül egész furcsa módon jutottam el az iskolai tanításhoz. Egy srác rám írt a Facebookon, hogy ő is Bagamoyóban él, énekel, gitározik, épp szeretne pár számot felvenni a stúdióban, és örülne neki, ha szaxofonoznék a dalokban. Találkoztunk, és amikor arról mesélt, hogy ő egyébként középiskolában tanít, megkérdeztem tőle, lenne-e esély, hogy bekerüljek hozzájuk. Mint kiderült, gyakran járnak hozzájuk európai önkéntesek, szóval várnak szeretettel.
Hány gyereket kaptál?
Nem tudtam elképzelni, hogy egyszerre hatnál több gyerekkel tudnék foglalkozni, úgyhogy először kisebb csoportok jöttek. Aztán kiderült, hogy lennének még páran: egy-egy alkalommal legalább harmincan szeretnének jönni. Igent mondtam, és kiderült, hogy egész sok gyereket tudok egyszerre tanítani furulyázni. Tehát úgy indult, hogy szívesen játszom a szomszéd gyerekekkel, és a végén az lett belőle, hogy imádok tanítani. Mondjuk, jó is ez a korosztály: tizenegy-tizennégy évesek, szivacsként szívják magukba a tudást, hihetetlen gyorsan megtanultak kézről olvasva szolmizálni.
Egy Facebook-posztban arról írsz, hogy nem muszáj részt venni az órákon, és ez több, mint ideális – ezt kifejtenéd?
Nem kötelező óra, tehát csak az jön, akit ez tényleg érdekel; nem kell fegyelmeznem, hogy „ne rendetlenkedj, ne edd meg a furulyát”. Pár gyerek lemorzsolódott, aki viszont ott van az órákon, végig figyel, és engem is motivál, hogy mindenkit érdekeljen, ami elhangzik. Persze van bennem egy olyan gondolat is, hogy hátha valaki itt jön rá, hogy szívesen lenne zenetanár. Vagy zenész – ahhoz ez nagyon jó alapozó. Vagy csak hogy tudjon majd énekelni a saját gyerekének, amikor eljön az ideje.
Erről jut eszembe, a videókban feltűnt, hogy csak lányok vannak az órákon. Fiúk nem is járnak az iskolába?
De, eleinte még jött egy-két fiú, de ebben a korosztályban ők még szégyenlősebbek, így aztán kikoptak. Az a tapasztalatom, hogy kicsit lassabban is tanultak, tehát esetleg úgy tudnám elképzelni, hogy külön csoportban foglalkozom velük.
Szolfézs, furulya, éneklés a repertoár?
Igen, és az éneklés talán a legfontosabb, hogy minél több dalt ismerjenek, és mindig legyen egy dal, amihez fordulhatnak, ha netán szomorúak, vagy amikor nagyon boldogok. Vagy ha épp együtt akarnak énekelni valamit kánonban. Fantasztikus egyébként, hogy milyen ereje van a kánonnak, hogy rögtön több szólamban mennyire egyszerűen lehet együtt zenélni.
Mennyit tudsz arról, hogy tehetősebb vagy nehezebb sorsú családok gyerekei járnak az iskolába?
Semennyit. Egyenruhában kell lenniük, ez olyan szempontból jó megoldás, hogy senkinek nem kell irigykednie a másik ruhájára. Felül meg majdnem mindenkin pontosan ugyanolyan kék Adidas-felső van. Nekem csak az a fontos, hogy motiválni tudjam őket – van például egy lány, aki eleinte mindig bealudt az órán, abszolút nem tudott figyelni, de miután kiderült, hogy jó a ritmusérzéke, és ügyesen tartja is a tempót, megkértem, hogy mindig ő tapsoljon, és azóta úgy érzi, fontos feladata van a csoportban, és nagyon lelkes.
Tudják a lányok, miről szólnak a magyar dalok, amiket énekelnek?
A Tavaszi szelet összefoglaltam nekik, de inkább az a jellemző, hogy szolmizálva tanuljuk a dalokat. Ez azért nagyon fontos, mert így megértik a struktúrát, hogyan épül fel egy dallam, és mi a viszonyuk a hangoknak egymáshoz. Ha egyszer összeáll nekik, hogy kell szolmizálni, utána ez az egész automatikussá válik, és nem is tudnak hibázni, nem is felejtik el a dallamot. Ráadásul ha valaki jól szolmizál, akkor utána tud kreálni is, ami igazi szupererő.
Többször is írsz a posztokban a hangfürdőről. Hogy kell egy ilyen iskolai foglalkozást elképzelni?
Ez egy olyan csoportos együttlét, ahol nem az éneklés a lényeg, hanem az emberi hang – úgy szoktuk mondani, hogy megfürdetjük magunkat a hangokban. Mindenki becsukja a szemét, ezek után átmozgatom őket, tehát nem tudják, hol vannak, és hangulattól függ, hogy éppen hogyan irányítom őket: énekeljenek kitartott hosszú hangokat vagy bármi mást, lényeg, hogy hangokat, zajokat adjanak ki. Nem tapsolva, csak énekhanggal. Fantasztikus érzés, felszabadító ereje van. Sokszor csak annyit kérek, hogy olyan hangot adjon ki, ami természetesen jön belőle, tőlem akár kutyaugatás is lehet. Onnantól kezdve, hogy ő nem lát másokat, és őt sem látják, felszabadulnak a gátlások az emberben, és kiad magából olyan hangokat, amiket nyitott szemmel esetleg szégyellene kiadni. Aztán a végén, amikor kinyitják a szemüket, és újra együtt vannak, lehet érezni, hogy valami történt a csoportban: van egy közös élményünk, átléptünk valahova, aminek következtében jobban együtt vagyunk.
És a hangokkal elszáll sok kisebb-nagyobb frusztráció is akár?
Akár. De már a zenei élmény miatt is megéri csinálni: a nagyobbakkal előfordult, hogy kitartott hangokat kezdtek el énekelni, és olyan hangzás alakult ki, mintha egy középkori templomban lennénk, gyönyörű szoprán hangon énekeltek. Közben léptették a hangjukat, de harmóniában maradtak, mert mindenki érezte, hogy melyik hang illik bele az együttszólásba. Erre is lehet mondani, hogy megfürdették magukat egy zenei élményben.
Az órák angolul zajlanak?
Igen.
Boldogulsz a szuahélival?
Nem nagyon. Ha el kell menni a piacra, el tudom mondani, mit akarok. És nagyjából tudom a számokat.
Önkéntes tanítóként definiáltad magad – ez az jelenti, hogy ingyen tanítasz?
Igen.
Ha akarnál, sem tudnál pénzért dolgozni?
Üzleti vízummal lehetne, aminek a kiváltása fél évre több ezer dollárba kerülne, ami irreális: oké, kiváltom, de miből keresem meg utána ezt az összeget? Illetve ennél többet, hogy meg is érje?!
A következő lépés, hogy – ismét turistaként – visszatérsz Tanzániába?
Igen, de előbb jön egy kis ausztriai utcazenélés. Ott gyűjtöm össze a tartalékaimat a következő fél évemre, szerintem ez a legtisztább módja a pénzkeresésnek: senki nem fizet többet, mint amennyit szeretett volna, ha valakit nem érint meg a dolog, akkor tovább sétál, azaz nem távozik senki csalódottan. Miközben kint zenélek, az ismerőseim jóvoltából gyarapodik a tanzániai iskola hangszerparkja: ismét posztoltam a Facebookra, hogy szeretnék gyűjteni hangszereket, kottákat. Ezeket eddig fénymásoltam, de a gépek nincsenek a legjobb állapotban kint, és amúgy is szeretném, ha a gyerekek nem sajtpapírokkal mászkálnának, hanem szép kottafüzetekkel.
Már érkeztek is hangszerek, úgy látom.
Bizony, kaptam ukulelét, csörgő hangszereket és még sok minden mást. Azt gondolom, így erősebb lesz a dolog, ha nemcsak én adok, hanem egy csoport adományoz egy másik csoportnak. Hatékonyabb is, meg hosszabb életű is lenne. És több jó energia van az egész történetben: oké, hogy én kimegyek, és jól érzem magam Tanzániában, de miért lesz ez jó másoknak? Így viszont sokan segítenek abban, hogy magokat ültessünk el. Legyen jó minél több embernek, és akkor érzem én is, hogy van értelme.
Mennyit változott Tanzánia az első látogatásod óta? Akkor még úgy jellemeztétek az országot, hogy egy kilencszemélyes Toyotába huszonegyen férnek be, olyan erős a szolidaritás, hogy ők tényleg senkit nem hagynak az út szélén.
Nem is az ország változott meg, inkább az én fejemben néhány dolog: már máshogy látok sok mindent, hiszen ott élek. 2017-ben kicsit túlaggódtuk a látogatást, műholdas telefonnal érkeztünk, ehhez képest tavaly már butamobillal jöttem vissza, mert elajándékoztam az okostelefonomat, és egy darabig tök jól elvoltam a gombossal is. Most már van rálátásom az itteni korrupcióra, érzékelem, hogy itt sem fenékig tejfel az élet.
Mégis hamarosan ismét visszatérsz Tanzániába. Aztán három hónap múlva megint aggódhatsz a vízum miatt?
Nincs más lehetőségem. Elég idegesítő, hogy tőlem, akinek van kint családja, megkérdezik, „minek jöttél ide”, én elmondom, hogy félig tanzániai vagyok, mire ők: „És…?!” Szóval októbertől ott leszek három hónapot, aztán elmegyek Dél-Afrikába, és utána vissza. Az egész probléma akkor derült ki, amikor tavaly Belgiumból mentem vissza Tanzániába. Tagja vagyok egy európai uniós, afrikai uniós, tizenkét fős zenekarnak, és meghívtak minket az Afrika-hétre Brüsszelbe, ahol a két kontinensről érkezett minisztereknek játszottunk. Utána visszamentem Tanzániába, és akkor közölték velem először, hogy létezik egy szabály, miszerint ha turistaként érkezel, már fel kell mutatnod a repülőjegyet, amivel majd elhagyod az országot. Nem akartak beengedni, felraktak egy gépre, hogy menjek vissza Európába, végül a nagybátyám segített ki a pácból, aki politikus Tanzániában. Akkor találtam ki, hogy ebből is kihozom a lehető legjobbat, és majd háromhavonta megnézek más afrikai országokat is. Szóval januárban elmegyek Dél-Afrikába egy hónapra, és utána megint vissza Tanzániába. Akkor is fel kell majd mutatnom egy repülőjegyet, de az már Európába szól majd. Az már május lesz, akkor már jönnek a gólyák, úgyhogy akkor én is jöhetek.
