Bödőcs Tibor azt írja rólad az ajánlóban, hogy te vagy „a Hunniába szakadt Tibet”. Mit takar ez pontosan?
Nem tudom. Szerintem arra gondol, hogy amikor vidéki fellépésekre tartunk, a Pista sofőrrel hallgatnak valamit a rádióban meg beszélgetnek, én meg ülök csendben hátul. A másik, amire gondolhat, hogy általában nem izgulom túl a dolgokat.
A könyvről pedig azt írja, „buddhista párpercesek korunk egyik legeredetibb gondolkodójától”.
Rendre előkerül, hogy néha jegyzetelni kellene, amit mondok. Valakinek nem jelentenek semmit a gondolataim, mások viszont találnak benne értéket. Litkai Gergővel gyakran túrázunk, ő már hozzászokott, hogy tíz kilométer után hirtelen elkezdek beszélni. El kell telnie egy kis időnek, hogy kilépjek a megszokottból.
A buddhizmus milyen szinten van jelen az életedben? Azon kívül, hogy egy ideig távoktatásban hallgatója voltál egy buddhista főiskolának.
Fél évig, de akkor még nem is volt akkreditált a képzés. Nagyon szimpatikus az életforma, ami ott elsajátítható, de én még messze állok ettől. Azért próbálok gyakorolni: például jelenben lenni, vagy azt, hogy ne címkézzek dolgokat. Nem könnyű.
Te is úgy látod, hogy a buddhizmus eléggé kompatibilis a humorral? Csak ami kapásból beugrik: a dalai láma humorérzéke, vagy, mondjuk, Laár András.
A humor és a buddhizmus is varázslat. A buddhista mesterek is képesek arra, amit az átlagember varázslatnak hív, és a megnevettetés is valami ilyesmi. És ahogy a varázslat sem mindig sikerül, úgy egy fellépés is besülhet.
Ezért van, hogy egy interjúkötetben a humort a cirkuszi kötéltánchoz hasonlítod? Azt írod, a nézők nemcsak a poénra kíváncsiak, hanem a kockázatra is: arra, hogy mikor kezd szenvedni a humorista, ha nem tudja megnevettetni a közönséget.
Ez olyan, mint a tőzsde: kockázatkezelés az egész. Ha nagy a tét, lehet, hogy hatalmas nevetés lesz utána, de az is előfordulhat, hogy síri csend. Én szeretem a rizikót.
A humorban mit jelent a kockáztatás? Politizálás, ami megosztja a közönséget? Vagy burkolt, intellektuális poén, amit nem biztos, hogy mindenki megért?
Nekem az, ha nem azzal a poénnal kezdek, amit elterveztem, hanem először reflektálok valamire, ami aznap, akár néhány órával korábban történt velem. De belefér, ha az első pár percben még nincs nevetés: ha azt látom, hogy csillognak a szemek, jól érzem magam. Az is kockázatos, ha az előadáson történik valami, mondjuk, áramszünet lesz. Nekem nincsenek az ilyen váratlan szituációkra fix poénjaim, és ha ilyenkor spontán reagálok, és nem nevetnek, az kellemetlen.
Van egy régi poénod a sütődről, ami évek óta használhatatlan, de nem zavar, mert teljesen jól működik rajta az óra – inkább attól félsz, hogy ha az is elromlik, hogyan viszed majd óráshoz. A stand-upban van egy gyermeki rácsodálkozás mindenre, de jól érzem, hogy ez nálad egy egészen fura látásmóddal is párosul?
Pont emiatt nem tartom magam klasszikus értelemben humoristának, mert eléggé hasonló az ember, aki most itt ül veled, és aki a színpadra lép. Az előadásomon elmondom, hogyan lépek bele mindig ugyanabba a pocsolyába, de közben az életem is ugyanerről szól.
Jelen esetben hogyan kell dekódolni a pocsolyahasonlatot?
Hogy nagyon nehezen változom. Tudatosan figyelem az általam bejárt utat, nevezhetjük karmának is, és ezen megyek körbe-körbe. De legalább tudom, hogy mi után mi következik.
De akkor ez összességében nem feltétlenül rossz.
Se nem rossz, se nem jó, próbálom nem címkézni. De mi volt az eredeti kérdés?
Hogy mennyiben tér el a látásmódod a többi humoristáétól. De akkor már tovább is fűzöm: a sakktudás, a közgazdászkodás, azaz a matekos agy is közrejátszhat abban, hogy ilyen a humorod? Nevezzük intellektuálisnak.
A sakk meghatározó volt az életemben, tizenkét évesen sakk-világbajnokságon vettem részt, teljesen más volt a gyerekkorom, mint egy átlagos gyereknek. És igen, a pénzügyi főiskola, Salgótarján is fontos. Az egy külön világ volt. Mármint külön világ volt a PSZF, Salgótarján és én is. Kialakult egy ilyen energia-háromszög, amiben senki nem értett semmit: a PSZF nem értette, hogy én mit keresek ott, én meg nem értettem, hogy mit keresek Salgótarjánban.
De arra nem válaszoltál, hogy vajon a matekos agy számít-e a humorban. Meg az intelligencia.
Abszolút. Épp nemrég töltöttem ki valaki más helyett egy munkahelyi IQ-tesztet, egész jól sikerült. A szöveges feladatokat imádtam mindig, és a keresztrejtvényeket is, bár máshogy oldom meg, mint az átlag: a hatalmas lexikális tudású nővérem kitölti az egészet, majd beírja a feladott mondatot, én meg egyből a poénon, azaz a kitalálandó mondaton kezdek agyalni, és azon kívül nem írok bele egy betűt sem – végül ugyanannyi idő alatt végzünk. Más úton jutunk el ugyanoda. De a humor is néha olyan, mint egy matekfeladat.
Még nem olvastam végig a könyved, csak pár novellát, de…
Nem baj, én sem.
Szóval, az eddigiek közül azokat a sztorikat éreztem a legerősebbnek, amikben nemhogy feszültség nincs, de konkrétan semmi nem történik. Például a Sarazós bácsit, amiben azon rágódsz, hogy feltakarítsd-e a lépcsőházban a sarat, de végül nem teszed meg. És megállapítod, hogy talán laknak feletted a házban, de nem biztos. Volt egy olyan érzésem, hogy ez a néhány oldalnyi szöveg nagyszerűen szimbolizálja a karantén-létformánkat. Ilyen volt az életed az elmúlt egy évben?
Pontosan. A házunk pedig azóta is ilyen. Háromemeletes házban lakom, és nemrég a barátnőm kulcsát vittem le éjjel egykor kutyasétáltatáshoz, visszafele nem tudtam bemenni. Őt nem mertem hívni, mert gyereke van, ezért felcsengettem az összes harmadik emeleti lakásba, ahol tudtam, hogy nincsenek gyerekek, de vagy nem voltak otthon, vagy nem merték felvenni, vagy ennyire jól aludtak. Úgyhogy reggel ötig csöveztünk a kutyámmal. Annyira nem volt jó. Azóta már nincs barátnőm.
De nem a csövezés miatt, ugye?
Nem.
„Otthon kellett maradnom, így megírtam ezt a könyvet” – írod a kötet ajánlójában. Tényleg így történt? Nem volt mit csinálni, úgyhogy írtál egy könyvet?
Ez volt az egyik oka, igen. Mikor máskor írjon az ember, ha nem világjárvány idején?! A másik mozgatórugó az volt, hogy Király Levente (író, költő, a Corvina kiadó igazgatója – a szerk.) írt egy levelet, hogy lenne-e kedvem ilyesmihez. Egy ilyen külső nyomás mindig jó az íráshoz, és persze az önbizalmamnak is jót tett a felkérés.
Mennyi valóságalapja van a könyvben leírtaknak? Tényleg voltál magasugró?
Nem, de általánosban részt vettem magasugróversenyen, dobogós lettem.
És tényleg részt vettél olyan szertartáson, ahol egy sámán hallucinogén főzetet készített?
Persze. Illetve nem is én voltam, külföldön történt, és amúgy is már rég elévült. Mindig is érdekelt, milyen egy ilyen utazás. Körben ülünk egy szőnyegen, mindenki kap egy kis tálkát, abba lehet hányni, és van egy oltár, ahova bárki kipakolhat személyes cuccokat. Van, aki fél az ilyen varázsszertől, de igazából azt hozza fel, ami benned van.
Itt most nem a hányásra utalsz, ugye?
Nem, hanem hogy ez egy találkozás önmagaddal. Az meg mindig jól jön, főleg egy olyan világban, ahol minden azt diktálja, hogy mindig kifele figyelj. Ezért is volt érdekes a koronavírus, mert többször figyelhettünk magunkra, pedig már kezdtük elfelejteni, hogy kik is vagyunk valójában.
És tényleg mókusos pizsamában mentél a szeánszra?
Persze.
Azért a Meztelen masszázs Ottóval lett a kötet címe, mert az a legbulvárosabb című novella?
Figyelemfelkeltő címe van – három szó, mind a három érdekes. És persze érdekes a borító is az uborkával. Amúgy van nálam uborka, szólj, ha kérsz.
Hú, most nem, köszönöm. Az interjúra jövet vásároltad?
Nem, otthonról hoztam. Mindig van nálam.
Ez olyan, mint a Galaxis útikalauzban a törölköző? Mindig jó, ha a kezünk ügyében van?
Pontosan. Mivel az uborka nagy része víz, arra is jó, hogy ha edzeni mész, de nincs nálad kulacs, akkor csak bedobsz a táskába egy uborkát, biztosan nem fog kifolyni. Imádom az uborkát, nagyon egészséges, persze nem szabad ezt sem túlzásba vinni. Maximum egy uborka per nap az adagom, be szoktam osztani: vagy egy jó ubisalit csinálok, vagy ráteszem szendvicsre. A Facebookon rengeteg uborkás receptet küldenek nekem: muffin, leves, ilyesmi.
Az uborka iránti rajongásod egy agyonlájkolt poszt nyomán derült ki a nagyközönség számára, azóta rendszeresen utalsz erre, nagyjából napi szinten tájékoztatod a közönséged az aktuális uborkaárakról. Előtte is ennyire foglalkoztatott ez a dolog?
Fél éve foglalkozom a témával, akkor kezdtem, amikor rettentő drága volt a kígyóuborka, öt-hatszáz forint. Olyan sokba került, hogy egy átlagfizetésből élőnek már meg kellett gondolnia, vesz-e minden nap egy uborkát.
Persze nem is biztos, hogy van igény rá.
De mi van, ha igen?
Jogos. Meddig lehet vicces ez a mém, nem félsz, hogy beköszönt az uborkaszezon?
Nem tudom. Mindenesetre a rajongók folyamatosan küldik az ezzel kapcsolatos információkat, és uborkaszörpöt is kaptam már, nagyon finom volt. Amíg őszintén szeretem az uborkát, nehezen tudom kihagyni az életemből. Az ára is nagyon érdekes, jó, nem egy bitcoin, de azért ingadozik.
Kanyarodjunk vissza a könyvhöz. Furcsa empátia jelenik meg a novellákban: nemcsak más emberek helyzetébe képzeled bele magad, de azt is átérzed, milyen lehet garzonlakásnak lenni vagy egy néni szatyrának. Gyakran szoktál ilyeneken gondolkodni?
Igen. Például, hogy milyen lehet porszívónak lenni. Azt gondolom, hogy a tárgyaknak is van energiájuk, rezgésük, és minden hat mindenre. Épp ezért nem is szeretem, ha túl sok tárgyam van otthon. Már csak azért sem, mert így rendrakáskor kevesebb tárgyat kell elpakolni.
A tárgyak energiájához kapcsolódik az a könyvben kifejtett elméleted is, miszerint a karácsonyfadíszek szándékosan elbújnak egy nappal karácsony előtt?
Igen, és nálunk ez Szentesen minden évben megtörtént: a fadíszítés előtt mindig az volt a program, hogy az egész család kereste a díszeket. Tényleg el tudnak bújni.
