A magyar facebookozók körében nagy sikert aratott, majd nemzetközi karriert is befutott fényképéről beszélgetve derült ki, hogy Manek Attila fotós nemcsak képeivel mesél szenzációsan az elmúlt évtizedekről, hanem elképesztő sztorikollekció birtokosa is egyben. Évekig fotózta Kádárt (a pártfőtitkár temetését is megörökítette), dokumentálta Nagy Imre újratemetését és az első szabad választásokat. Ismert képein felbukkan Margaret Thatcher és Diana hercegné, Gorbacsov és Reagan, Grósz Károly és a Disneyland Mickey egere. Az MTI Fotószerkesztőség egykori vezetője, legendás fotók alkotója fogadott minket – még a járvány előtti időszámításunk utolsó napjaiban.
* * *
Az olvasóink és az internet-felhasználók széles tömegei beleszerettek az 1987-es fotójába. Azon túl, hogy van bennünk egy természetes nosztalgiaérzés a gyerek- és fiatalkorunk iránt, miért vagyunk ennyire rákattanva a ’80-as évekre?
Szerintem az emberek nehezen viselik ezt a mai zaklatott világot, amiben minden túl van hájpolva, és ahol a politika napi szinten avatkozik az életünkbe. A nosztalgia mellett talán sokan úgy emlékeznek arra a korszakra, hogy akkoriban jó dolgok történtek. Persze lehet, hogy nem így volt, de ha összekötjük a fiatalságunkkal, akkor inkább a kellemes emlékek jönnek elő. Tény, hogy a nyolcvanas években egyébként is sok olyan esemény történt, amire inkább pozitívan emlékezünk vissza.
Az ön életében is meghatározó időszak volt?
Abszolút. ’73-ban kerültem az MTI-hez, ami olyan munkahely, olyan intézmény, életminőséget adó hely lett nekem, hogy az egész életemet befolyásolta. Barátságok szövődtek, házasságok köttettek, gyerekek születtek. És ki tudtunk teljesedni a szakmánkban úgy, hogy közben azt érezhettük, a munkánk a hobbink is egyben.
Világosítóként kezdett, ez pontosan milyen munkakör volt?
Én voltam a samesz, aki viszi az idősebb fotósok cuccait. Kitaláltuk a középiskolában, hogy fényképészek akarunk lenni, egészen primitív módszerekkel dolgoztunk: tányérban hívtunk elő képeket, fürdőszobában csináltunk diafilmet, a legjobb barátom apja által Moszkvából hozott fényképezőgéptokkal víz alatti búvárfotókat készítettünk. Az unokabátyám, Manek Tóni az MTI-nél dolgozott, rangos fotós volt, sajnos már nem él, ötvenkét évesen meghalt, na, és ő mesélt annak idején, hogy mi mindent csinálnak, úgyhogy mi is ilyesmivel szerettünk volna foglalkozni. Jelentkeztem samesznak, de épp nem volt ilyen lehetőség, úgyhogy elmentem a Filmlaborba hívósnak. Sokáig nem dolgoztam ott, rabszolgamunka volt, többi között a mozi híradó anyagait hívtuk elő, nagyon macerás volt. Aztán ’73-ban lett egy hely az MTI-nél: felvettek a politikai rovatba világosítónak. Na, akkor a kamasz hülyegyereknek kinyílt a világ.
Milyen értelemben?
Hogy megismerhettem Keleti Évát, Friedmann Endrét, Petrovics Lászlót, Molnár Editet. Akkoriban még nem is tudtam, kik ezek az emberek. És akkor az lett a munkám például, hogy Keleti Évának vittem a cuccát: vakut, állványt, mindent.
A sameszkodás után mi a következő karrier-lépcsőfok?
Három évet eltöltöttem a szakmában, így szakmunkásvizsgát tehettem, közben pedig lehetőségem lett gyakornokjelöltként fotózgatni az MTI-nek. Egyszer csak észrevettem, hogy tudok fényképezni. Csak akkor meg elvittek katonának. Két évig voltam repülőgép-szerelő Pápán. Nem volt jó. Mire leszereltem, a korábbi világosítók már kaptak gyakornoki helyet, velem meg közölték a vezetők, hogy maradok világosító. Egy vezetőváltás után viszont jött egy gyakornoki lehetőség: bekerültem a gazdasági rovatba. Kaptam két megyét, Borsodba és Hevesbe kellett járnom – vonattal vittem a fényképezőgépet, a kétlámpás vakut, a töltőt, az állványt meg a saját cuccaimat, és dokumentáltam, hogy melyik gyárban hány százalékra teljesítették a tervet. Téeszeket fotóztam meg színházakat. Utána visszakerültem a politikarovatba, és jött egy generációváltás, egy fiatal csapat kezdett együtt dolgozni: Soós Lajos, Weber Lajos, Pólya Zoltán, Németh Ferenc, majd később Varga László és Kovács Attila – olyan emberekkel alkothattam együtt, akik utána meghatározták az egész életemet. Pálfai Gábor mentorunk, barátunk vezetésével elkezdtük a politikai fotográfiát megreformálni.
Érdekes kettősség uralkodott:
Volt olyan elvtárs, aki leszólt telefonon, hogy kiről vagy miről nem készülhet fotó?
Nem, ilyen inkább mostanában van. Amúgy lehet, hogy volt a mi időnkben is, de nem érzékeltük. Olyanra emlékszem, hogy az egyik kollégám összeveszett a főnökével, és megpróbálta hozzávágni a tintatartót. Nem találta el. Nekem egyetlen alkalommal szóltak egy képért: még gyakornokjelölt koromban a partizánszövetség bajtársi találkozóján egyszer lefényképeztem egy öreg bajuszos-szakállas partizánt, amint nyomta magába a debrecenit. Na, azért kaptam.
Ennyi? Egy politikai témában fotózó ember a szocializmusban azt fényképezhetett, amit akart?
Mondok egy érdekes példát: akkoriban még volt lehetőségünk testközelből fotózni bárkit a Parlamentben, nem úgy, mint most, amikor a sajtó munkatársai el vannak zárva a politikusoktól. A patkóban elkezdtünk lazább fotókat készíteni, és nagyon élveztük, hogy épp felülírjuk a szabályokat. Várjon, mutatom! Nézze csak, itt van ez a kép. A kollégákkal versenyeztünk, hogy ki tud furább képeket készíteni Aczélról.
De csak szigorúan magánhasználatra, ugye?
Igen, legfeljebb olykor beadtunk néhányat pályázatokra. De aztán összejött egy remek kollekció ezekből a közeli képekből, Weber pedig megmutatta a fotókat a rádiókabarés Marton Frigyesnek, aki kitalálta, hogy csináljunk belőle egy kiállítást a pártközpontban, a Fehér Házban. Valaki fentről rábólintott az ötletre, úgyhogy meg is valósítottuk. Sokaknak tetszettek ezek a vicces, olykor talán dehonesztáló képek, de persze akadtak olyan merev faszkalapok is, akik utálták a fotóinkat, viszont nekik is jó pofát kellett vágniuk a kiállításhoz, merthogy rámondták az áment az Aczélék.
Ilyen laza volt Aczél?
Hát, róla ugye sok szörnyűséget el lehet mondani, viszont ebben a tekintetben érdekes volt a hozzáállása. Hihetetlen rossz volt a testtartása, gyakran fura pózokat vett fel, és egyszer szóltunk is neki, amikor fogadott valakit a Parlamentben, és a találkozó alatt hülyén elterült a heverőn. Azt mondta erre, hogy az egyik lánya már jelezte neki, hogy le kéne tolnia a fotósokat, hogy milyen fényképeket készítenek róla. Ő meg erre azt válaszolta: „Nem ők tehetnek róla, ha egyszer így nézek ki”.
Mi lett a fura kiállítás sorsa?
Akkora sikere lett, hogy utána átvitték a Parlamentbe is. A szakma krémjéhez tartozó fotósok addig lenéztek minket, jattművésznek csúfoltak, amiért díjátadásokat és hasonló eseményeket fotózunk futószalagon a Parlamentben, onnantól kezdve viszont ők is ráálltak erre a vonalra, és elkezdtek emberközeli fotókat készíteni a politikusokról.
Jellemző volt akkoriban a képek hamisítása?
Az ötvenes években biztos, hogy volt retusálás a szovjet hagyományok alapján, de nálunk már nem volt divat. Olyanra emlékszem, hogy kiment egy magyar delegáció Moszkvába, ott a Pravda csinált egy csoportképet, középen állt a két első titkár, mellettük a többiek. Na, és a többiek közül volt, akit a fotón kicseréltek egymással. Szintén Moszkvában hallottam, hogy Hruscsov várt egy díszvendéget a reptéren, és levette a kalapját, amikor a vendége jött le a lépcsőn, a vendég viszont a fején hagyta a fövegét. A szerkesztőségben nézték a képet, tanakodtak, úgy döntöttek, így nem maradhat, úgyhogy varázsoltak rá egy kalapot.
Mármint Hruscsovra?
Igen. Ráretusáltak egyet. Elmeséltem egyszer Moldovának, aki utána meg is írta, persze afrikai környezetbe helyezve a sztorit.
Dolgozott protokollfotósként is. Ez pontosan mit takart abban az időben?
Volt ugye a három vezetés – a párté, a kormányé (vagy ahogy akkor hívták, minisztertanácsé) és az elnöki tanácsé. Ezeket az embereket mindig kísérte valaki, itthon és külföldön is. Le volt osztva, hogy épp ki utazik Kádárral, ki Lázár Györggyel és ki Losonczi Pállal. Minden protokolláris eseményt lefotóztunk itthon és külföldön. Nézze csak!
* * *
(Innentől kezdve az interjú elképesztő sztorifolyamba ment át. A fotós asztala szép lassan megtelt fényképekkel, és szinte mindegyikhez tartozott egy történet. Úgyhogy elnézést kérünk, de a formai határokat átlépve mostantól vége a párbeszédnek – átadjuk a szót Manek Attilának.)
„Fotóztunk például csúcstalálkozót Moszkvában, Gorbacsov fogadta Reagant. Az amerikai elnök ugyebár azt hangoztatta, hogy Szovjetunió a „gonosz birodalma”, úgyhogy az orosz fotósok direkt a Lenin-szobor tövében fotózták. Egy másik alkalommal kimentünk egy delegációval Moszkvába, az épületben volt egy iroda, benézek, jé, kit látok! Gorbacsov épp pakolássza a cuccait.”
„Gyűjteni kezdtem néhány fotótémát. Kádárnak például volt egy ilyen heppje, hogy állandóan az óráját nézte – úgyhogy ráálltam, hogy elkapom ezeket a pillanatokat.”
„A sok gyárlátogatás közül az egyiken készült ez a híres kép, Sütő Enikő a Habselyem Kötöttárugyár termékeit mutatja be Kádár Jánosnak. Már rengeteget írtak róla, elemzések is készültek. Ez a három leghíresebb képem egyike, a másik a Thatcher a vásárcsarnokban, illetve a most felkapott zöldségesnél készült fotó.”
„Sokat fotóztam Kádárékat, de semmilyen viszony nem alakult ki köztünk, sosem beszéltünk. Illetve egyszer volt, hogy ránk szólt: itt volt Kim Ir Szen, akinek a nyakán volt egy marha nagy daganat. Megvolt a koreográfia, hogy Kádár jön ki a szobájából, a vendég meg a másik irányból. Mi szólni mertünk, hogy Kim forduljon meg. Nem kellett volna. Kádár azt mondta a Népszabadság fotósának: »Álljanak oda, az Isten rakja magukat valahová!«.”
„Az is vicces volt, amikor egyszer a belga király fogadta Kádárt. A Népszabadság fotósa is ott volt az eseményen, állunk a kastély fogadó részében, kijön egy faszi, kezet fog Kádárral, és elmennek. A népszabis kolléga megkérdi tőlem: »A király mikor jön?« Mondom neki, ez volt a király. »Ez volt a király? Bassza meg, ezért küldtek ki, hogy lefotózzam.« Valószínűleg egy koronás-palástos emberre számított.
Volt olyan, hogy a május elsejei felvonuláson feltévedt a dísztribünre valaki. Nagy gáz volt, mert ugye Moszkvában is láthatták ezt a közvetítést. Elől álltak a tribünön a Politikai Bizottság tagjai, plusz ez az ismeretlen ember, és mindenki találgatott, hogy ki lehet. Egy új PB-tag?! Odajött hozzám egy kormányőr, hogy kérdezzem már meg én, hogy ki ő, és mit keres ott. Valami „lutzgizi” volt. Eltévedt. Ja, a dísztribün mögött meg volt egy WC. Ez a vécés néni kétszeres kiváló dolgozó.
„Na, akkor beszéljünk Thatcherről! A külügyben kitalálta valaki, mutassuk meg a brit miniszterelnöknek, hogy van itt vásárlóerő meg árubőség, úgyhogy bevitték a Vásárcsarnokba. Csak arra nem számított senki, hogy ebből ekkora kavarodás lesz: az egész csarnok rámozdult a Vasladyre, a kormányőrök meg be voltak szarva, hogy mit csináljanak. Két híres kép született: Fejér Gáboré, amelyiken a látogatók kezet csókolnak Thatchernek, a másik az enyém, amelyiken paprikát vásárol.”
„Ez pedig már a rendszerváltás előtt történt. Grósz elment Amerikába, bejártuk vele az egész országot, Chicagótól Los Angelesig, találkozott egy csomó üzletemberrel, még Sorossal is. Fogadta őt Reagan, elnöki helikopterrel is utaztunk. Grósz meglátogatta a nagynénikéjét, majd elmentünk Disneylandbe. A delegáció tagjai is felszálltak mindenféle játékra, csináltunk egy csomó képet, elmentünk a helyi AP-irodához, lehívtuk a filmet, nagyítás, hazaküldtük. Az MTI-ben a főszerkesztő várta az anyagot, ott ült vele egy ember az agitproptól (a MSZMP KB agitációs és propagandaosztálya – a szerk.), és amikor meglátták, hogy Grósz Mickey egér mellett áll, kétségbe estek. Fel is hívott minket a főszerkesztő, hogy »Itt van velem XY az agit proptól, és hogy tényleg csak olyan képetek van, amin Grósz elvtárs a Mickey egérrel áll?«. Mondtuk neki, hogy nem, van olyan is, amin hullámvasúton ül. Maradt a Mickey egér.
* * *
Van kedvenc fotója?
Szeretem a Thatcher-képet. De talán ez a búváros a kedvencem.
Jut eszembe a búvárkodásról: milyen a szabadúszó fotós lét?
Kiszámíthatatlan. De ma már leginkább azért csinálom ezt az egészet, mert szeretek örömöt szerezni egy-egy portréval vagy esküvői fotóval.
Kiemelt kép: Mohos Márton/24.hu
