Mivel játszottunk a rendszerváltozás környékén? Én leginkább a Commodore 64 típusú személyi számítógépemmel (erről még lesz szó), a bámulatos gombfoci-kollekciómmal (erről meg már volt), és mivel mi még a szabad levegőn is jól elvoltunk, bezzeg a mai gyerekek, úttörőtáborban számháborúztunk – sajnos rögtön az első párharcnál a saját játékostársam számát kiabáltam be, ezért a többiek megkértek, hogy kapituláljak.
És hogy mivel játszottak még kortársaim, a ’89 környékén leszerelt úttörő pajtások? Ezzel kapcsolatban ki mást kérdezhettünk volna, mint Szántó Sándor retrógyűjtőt, aki korábban már villantott nekünk kvarcjátékgyűjteményt, és megmutatta a ’80-as éveket vitrinbe záró őrületes kollekcióját is.
Úúú, ilyenünk volt nekünk is. A széleken a két defibrillátorszerű kábeles izé volt a kontroller, ugye?
Igen, a potméterekkel irányítottuk a teniszezőt.
Emlékszem, grafikailag nem bonyolították túl a játékost: egy darab vonal volt.
Pontosan. Ezt a Videoton tévéjátékot többféle házzal gyártották – ugyanazok a játékok voltak benne, csak különböző dobozban. Akkoriban ez eszméletlen nagy dolognak számított, rengetegen vágytak ilyesmire, csak hát nem minden család engedhette meg magának. Volt egy ismerősöm, aki valakitől kapott egy ilyet – csak nekik meg nem volt tévéjük. Gyerekként is sajnáltam őt: milyen szar lehet, hogy van egy menő játékod, de nem tudod mibe bedugni. Szerencsére később kiderült, hogy a mellettük lakóknál volt tévé, úgyhogy a szomszéd bácsi megengedte, hogy a gyerekek összedugják. Akkoriban valahogy sokkal természetesebb volt, hogy összejártunk játszani.
* * *
De cuki! Ez egy mosógép?
Igen, ráadásul PIKO. Az volt az érdekessége, hogy fölül azok a kis kártyák különböző programokat csináltak.
Be lehetett kapcsolni?!
Persze, ez egy működőképes mosógép volt. Volt hozzá gumiból lefolyócső, a gyerek bele tudta adagolni a mosószert, bedobálta a babájának a ruháit, aztán ment is a mosás vagy akár a centrifugázás. Góliátelemmel működött. Én sosem babáztam, de egy ilyen mosógépet iszonyatosan akartam, csak a szüleim sehonnan nem tudtak keríteni. Felnőttként jöttem rá, hogy miért vágytam erre: amikor az ember műszerésznek, híradástechnikusnak készül, és én már gyerekként tudtam, hogy az akarok lenni, minden játékban az is érdekli, hogy mitől működik, milyen motor van benne. Valószínűleg ez izgatott a mosógépben is.
* * *
A PIKO-ról talán inkább a vonat jut eszünkbe, meg persze most már a polgármester. Bár nem láttam vonatkozó KSH-statisztikát, de gyanítom, valamilyen villanyvasút szinte minden magyar háztartásban volt.
Jellemzően két méret volt: a TT, a kisebb, és a H0. Amit itt látsz, az a junior, aminél nagyon figyeltek arra, hogy érintésvédelmileg biztonságban legyen a gyerek: a narancssárga dobozt nem hálózatba kellett dugni, hanem telerakni elemekkel, így a legkisebbek is bátran játszhattak vele. Az elem hátránya az volt, hogy akkoriban tartós, meg szupertartós verzió nem létezett, ezért a játékélmény… hát… nem volt túl hosszú. Például a kisautókban a világítás még nem LED-es volt, hanem 3,5 voltos izzó, a lapos telep 4,5 volttal működött, úgyhogy játszottál egy órácskát a kocsival, aztán annyi volt. A walkmanek idejében jöttek be a tartós elemek, és így nem az utolsó számnál kezdett el belassulni a zene, hanem akár kétszer-háromszor végig lehetett hallgatni egy kazettát.
* * *
Akkor nézzünk is egy walkmant! Hoppá, hangfalas verzió?
A két minihangfal nagyjából kilencvenhét másodperc alatt fektette meg a lapos elemeket. A hangfal a méretei miatt mélyeket nem játszott le, úgyhogy kellemes középmagas tartományban tudott visítani – arra tökéletes volt, hogy a körülötted állókat idegesíthetted olyan zenékkel, amiket nem szerettek. Az első walkmanemet az Ausztráliában élő nagybátyámtól kaptam. Az is piros SANYO volt, mint ez, de sokkal menőbb: rádiós, három equalizeres. Az annyira komoly cucc volt, hogy amikor megkaptam, és nem látott senki, egy kicsit azért bebőgtem. Hozott hozzá három műsoros válogatás kazit is.
* * *
1987 táján felvetettem a szüleimnek, hogy ha már eddig nem lettem megkeresztelve, épp itt az ideje, és rögtön kereshetnénk is egy gazdag ismerőst keresztapának, aki venne nekem egy Commodore-64-et. Ott van például Pista bácsi, javasoltam, ők Bécsben élnek, biztos beleférne nekik. De hát Pista bácsi zsidó, ő nem lehet a keresztapád, hervasztottak le a szüleim. Rögtön jeleztem, hogy egy Commodore-ért bármilyen vallást kész vagyok felvenni, de sajnos nem vették komolyan a hirtelen támadt spirituális érdeklődésemet. Aztán karácsonyra kaptam egyet. Neked volt Commodore-od?
Nem, én az iskolában számtechszakkörön találkoztam vele, de ott is nehéz volt hozzájutni: öt gép volt a suliban és három monitor. Körbeültük páran, és aki épp odafért, az volt a király. Nagy álmom volt, hogy legyen otthon is, de apám hallani sem akart arról, hogy a tévére, amit ő néz, rákössek mindenféle készülékeket. Az Enterprise-okkal meg az volt az első élményem, hogy a kispesti Centrum Áruházban a műszaki emeleten ki volt téve egy készülék egy monitorral, és lehetett rajta játszani. Nekem sosem sikerült, mert a finommotorikus és koordinációs nehézségekkel megáldott gyerekek állandóan letörték a joystickot, amikor meg épp jó volt, akkor mindig a helyi vagány csávók ültek a gépnél. A legelső saját számítógépem egy Videoton TVC volt. Borzasztó volt.
* * *
Elképesztő kvarcjátékgyűjteményed van. Ki tudsz emelni néhány kedvencet?
Donkey Kong, Western bar. Ha akkoriban valakinek két ilyen játéka volt, azzal úgy lehetett csajozni…
Már gyerekként kvarcjátékmogul voltál?
Nem, akkor még alig volt, szerintem ezért is kezdtem el felnőttként gyűjteni. Ez az én kapuzárási pánikom.
És ez itt micsoda? Számológép és…?
És hegyező. És óra.
Gyakorlatilag a menedzserkalkulátor elődje.
Ha egy ilyen ott állt az íróasztalodon, nagyon raj voltál. Átjött az osztálytársnőd, úgy tudtál villogni vele, mintha azt mondtad volna: esetleg berakjak egy Neoton kazit? Nekünk amúgy nem volt pénzünk poplemezekre, csak Záray-Vámosi, meg hasonlók voltak itthon. Nagyon tiszteltem őket is, de azért nyolc-tíz éves srácként ilyen lemezzel csajozni… amikor ülsz egy osztálytársnőddel, és a háttérben az szól, hogy „Nekünk találkozni kellett”…
* * *
Nálunk hétfőnként, a tévészünet idején ment a diázás. De még a kilencvenes évek elején a gimiben is előszedtük a vetítőt, igaz, már akkor is kicsit retrónak hatott. Valamiért pont a diszlexiás osztálytársunk izgult rá a felolvasó szerepkörre, így történhetett, hogy valamelyik diafilmben a „Dobjátok a vízbe azt a kontárt” mondat úgy hangzott el, hogy „Dobjátok a vízbe azt a kántort”.
Volt család, ahol naponta nézték, nálunk leginkább hétvégén került elő, mert szegény anyu hét közben rengeteget dolgozott, este már nem fért bele a vetítés. Minden lakásban megvoltak a klasszikusok: Öreg néne őzikéje, Egri csillagok. Több típusú készülék is létezett, szerintem ez lett a legszebb. Kicsit az Alien fejére emlékeztet.
Most már mindig ez fog eszembe jutni róla.
Még egy sztorira emlékszem. Gyerekkorunkban a lakásokban többnyire meszelt fehér falak voltak, viszont egy haveromnak szobafestő volt az apja, gumihengerekkel dolgozott, ordenáré csúnya mintákkal, na, náluk minden helyiség be volt festve. Szegény haver mindig panaszkodott, hogy neki a festett falra vetítettek, ezért minden egyes filmet ugyanazon a béna sormintán nézett meg.
* * *
Láttad, hogy E.T.-t visszahozták egy reklámfilm erejéig?
Láttam, de kicsit csalódás volt. Talán, mert Spielbergnél még tényleg bábozás volt, most meg már CGI az egész. Megnéztem az új kisfilmet, és ötletes, hogy Elliott már 85 éves, és még mindig a hazatelefonáláson pörögnek, de szegény E.T. olyan élettelen lett. A Csillagok háborúja is eleinte attól volt jó, hogy R2D2-t is ember mozgatta, életet adott neki. Amióta minden ki van számolva, nekem már nem jön be.
* * *
Nagyon sajnálom, és tényleg tök kellemetlen, de erről a kis lényről nekem már soha nem a nyolcvanas évek fog eszembe jutni, hanem a Moncsicsi-Jézus, a spanyol néni által végzetesen félrerestaurált freskó. Neked mi ugrik be elsőre?
A városi legenda, miszerint a moncsicsi Magyarországon eredetileg egy eltévedt szállítmány volt. Az a sztori terjedt, hogy a vámon megfogtak egy óriási rakományt, és már nem volt gazdaságos visszaküldeni, ezért itt maradt. Aztán persze kitalálták, hogy kellene velük valamit kezdeni, végül Ullmann Mónikával sikerült eladni a babákat. Nekem ezeken kívül van otthon is egy nagy francia moncsicsim, ér vagy húsz-harmincezret, de tök csúnya.
* * *
Ez a kosárjáték nagyon emlékeztet valamire.
Hát persze, hiszen ez a szegény ember flipperje: ugyanazon az elven működik, ugyanúgy golyóval megy.
Két labda van benne gyárilag?
Nem, van itt több is, csak nem látszanak. Ennek ellenére életemben nem tudtam belőni egyet sem. Amúgy sem játszottam vele sokat, mert nagyon hangos, tákk-tákk-tákk, rettentő hangja van, és anyut idegesítette, ezért napi tíz percben határozta meg a kosárjátékra fordítható időmet. Tartottam is magam ehhez. Ekkor voltam hatéves, nem sokkal később jött a lakásba az első dobkészletem.
* * *
Én erre az orvosi szettre nem emlékszem, de gondolom, ezzel játszották a ’80-as évek gyerekei a bugyilehúzásra kihegyezett dokis szerepjátékokat.
Szerintem minden óvodában volt ilyen. Inkább a lányok játszottak vele, bár én is szerettem. De arra nem emlékszem, hogy az oviban olyan mondatok hangzottak volna el, hogy „Hajoljon előre! Prosztata hogy van?”.
* * *
Azt a barnát nem tudom, hogy hívták, de bírtam. Valaki megtanított, hogy kell kutyát kirakni, és szerintem a mai napig sikerülne. A kockát viszont szívből gyűlöltem, mert egy oldal mindig megvolt, de kettő már soha nem jött össze.
Én se tudtam soha kirakni, és akkor még nem volt YouTube sem, hogy megtanuljuk. Mi úgy raktuk ki, hogy átragasztottuk a matricákat, persze utána úgy nézett ki a kocka, mint a hányás, mert minden matrica tök csálén állt, ráadásul többségük fel is kunkorodott. Illetve volt egy haverom, aki szét tudta pattintani apró kockákra, és utána simán összerakta. Abban viszont az volt a jó, hogy láttuk a játék működési mechanizmusát. Szóval azért Rubik Ernőt áldja meg az Isten – olyan mérnöki agya van a csávónak, hogy a játékainak elvei alapján ma komoly készülékek működnek.
* * *
Na, ez az összecsukló kutya olyan, mintha valami neurológiai betegséget demonstráló bábu lenne, nekem sosem jött be.
Ebből a szamár terjedt el nagyon, de volt belőle zsiráf is. Ez amúgy tök eredeti, nem utángyártott vagy ilyesmi, itthoni szövetkezetekben gyártották. Tudod, mi a fura? Hogy mennyit el tudtunk ezzel játszani. Ment valami tévéműsor, az ember közben nyomkodta, próbálgatta, hogy csak külön a feje vagy csak külön a farka mozogjon. Azzal játszottunk. Nem volt más.
Az utolsó három mondatod többértelmű lett.
Igen, közben rájöttem én is.
* * *
A fényképezőgép mit tud?
Vízipisztoly.
Na, erre nem gondoltam volna. Viszont a nyakba akasztható strandpénztárcában az a legdurvább, hogy a mai napig létezik. És minden évben röhögünk Balatonon, hogy még mindig jönnek be vele az emberek a vízbe.
Ugyanis a mai napig nincs jobb ötlet a pénz megőrzésére. Ráadásul már olyat is árulnak, amibe az iratok is beleférnek. Persze a legbiztonságosabb értékmegőrzős megoldás még mindig az, ha az ember a vízparton letakarja az értéktárgyait egy törölközővel. Az mindig beválik.
* * *
Ó, a tilitoli! Ezt 2020-ban is napi szinten emlegetjük a családunkban, ugyanis ha vendégek jönnek, az előszobánkból csak akkor tud bejutni egy ember a babakocsi mellett a nappaliba, ha előtte kimegy három másik a bejárati ajtón. Ez a tipikus real life tilitoli. Amúgy mit lehet tudni ezekről a játékokról?
Itt áll rajta, hogy valamilyen György gyártotta. Lumumba utca.
A kék különösen ízléses grafikát kapott. De legalább egyszerűbb volt kirakni, mint a Rubik-kockát.
* * *
Ezek mik?
Hegyezők. Azon gondolkodom, milyen lehetett az a brainstorming, amikor kitalálták, hogy milyen formatervezett vicces hegyezőket kellene gyártani a gyerekeknek. Mert oké, a fényképezőgép még elmegy, de…
A másik mi? Konvektor?
Szerintem rádió. Csehszlovák gyártmány. De még ezt is megértem. De könyörgöm: turmixgép?!
* * *
Na EZT imádtam. Órákig el lehetett vele játszani.
Valamilyen rajztábla volt a neve. Sajnos már kicsit ereszt. Két finommotorikus mozgást kell összehangolni, hogy egy kört tudj rajzolni. Egyszerűen zseniális.
* * *
A gombfociról ezúttal nem beszélgettünk, mert arról már annyi szó esett korábban. Viszont ez itt az első Fradi, amiért rajongtam: Józsa – Simon, Pintér, Limperger, Keller – Topor, Bánki, Kincses – Fischer, Dzurják, Dukon. Sajnos a képek utángyártottak (én nyomtattam őket), de a játékosokon talán látszik, hogy több száz – kizárólag győztes – csatát megvívtak. Merthogy az ellenfél csapatát is én irányítottam.
* * *
Az ugróbéka emlékeim szerint a vasárnapi családi ebédek első számú szórakoztató kelléke és humorforrása volt (egészen a fingópárnák magyarországi megjelenéséig). Mennyi gyanútlan rokonnak okoztunk átmeneti szívritmuszavart, amikor a grízgombóc leves kanalazgatása közben valahonnan mindig felpattant a kis zöld mókamester!
Most már leginkább utángyártott verzióban lehet kapni, kilencszáz és ezerkettő között mozog az áruk. Csomó régi játék öntőformáját megvették a kínaiak, és most ők gyártják – persze csak a forma ugyanaz, a minőség sokkal rosszabb: nem tapad a tappancs, három használat után elgörbül a rugó. A régi békák a mai napig tapadnak, ezeket az újakat meg köpdösni kell, hogy ne ugorjanak fel azonnal.
