Ha elfogynak az országok, nyugodtan kezdhetem elölről.
Az erős mondat elhangozhatott volna egy leigázásban utazó random ősi fejedelem szájából is, de Kisgyörgy Éva mondta, akiről a beszélgetésünk előtt egyetlen dolgot tudtunk – azt, ami az interjúnk apropóját is adta: az utazóblogger 125 országban járt már. És azóta valószínűleg már ez az adat sem stimmel, hiszen pár nappal ezelőtt találkoztunk, ő pedig ismét úton van, apró szigetországokat keres fel. 2011-ben megszűnt a pozíciója és ezzel a munkája is, azóta szinte folyamatosan utazik, élményeit, tippjeit ezrek olvassák a blogján és a közösségi oldalakon. A Travellina alkotóját, a Startlap Utazás állandó vendégszerzőjét csíptük el rövid magyarországi látogatásán.
* * *
Most épp honnan érkezett haza, és merre tart?
Pár napja jöttem haza Olaszországból, ahol egy bloggerkonferencián vettem részt, három nap múlva pedig indulok Ausztráliába.
Az Instagram-oldala tanulsága szerint csak augusztus vége óta járt már Németországban, Ausztriában, Franciaországban és Olaszországban. Az olasz út célját már tudjuk, a többi helyszín épp útba ejthető volt?
Szerencsésen alakult, mert mind a négy út meghívásos volt: az első kettőbe a helyi turisztikai hivatal, Franciaországba a nemzeti turisztikai ügynökség meghívására érkeztem.
Mit ad és mit kér ilyenkor a hivatal vagy az ügynökség?
Én raktam össze az útitervet, ők biztosítottak szállást és adtak idegenvezetőt, cserébe annyit kértek, hogy írjak és posztoljak is róla. Az ilyen cégekhez rengeteg megkeresés érkezik, főleg manapság, amikor már nem tudsz úgy eldobni egy követ, hogy ne találjon el egy influenszert. Lényeges viszont, hogy mennyire számít nekik az adott ország: egy osztrák ügynökségnek fontos a magyar piac, egy Visit Hawaii viszont nem hív meg engem.
Pontosan az ilyen külföldi megkeresések miatt van angol nyelvű tartalom is a weblapomon, és az Instagram-oldalamon is angol nyelvűek a bejegyzések.
Milyen szempontok alapján tűzi ki a következő úti célokat?
A túlzsúfolt városkák után, ahol egy idő után az ember már a háta közepére kívánja a turistákat, jó egy kicsit elmenni a világ végére, mondjuk az Azori-szigetekre, vagy körbeautózni Skóciát, ahol simán megeshet, hogy valaki napokig nem találkozik más turistával. Mivel az olvasóim büdzséje széles skálán mozog, fontos, hogy magyar, európai és távoli utakról is egyaránt írjak.
Ha az utazás munka, akkor mikor pihen?
Tavaly kivontam magam a forgalomból három hónapra, de közben is dolgoztam: utazás helyett a blogomat fejlesztettem. Sajnos így vagyok összedrótozva. Ráadásul az idő is sürget picit, sosem lehet tudni, meddig kap az ember meghívásokat: lehet, hogy azok a turisztikai hivatalok, akik ma bloggerekkel dolgoznak, pár év múlva már csak videósokat fognak hívni. Én viszont nem képzem át magam videóssá, csak azért, hogy hívjanak, mivel mindig azt szeretem csinálni, ami érdekel. Illetve most még el tudok menni olyan helyekre, amik fizikailag jobban igénybe vesznek, de például a síelésről már így is le kellett mondanom egy térdsérülés miatt.
Nálunk a családban az utazásszervezés úgy néz ki, hogy megnyitjuk a legismertebb utazós oldalt, választunk szálláshelyet, és utána mindent ahhoz igazítunk. Hogy csinálja a profi?
Mint bárki más, csak egy kicsit alaposabban, és nagyobb rutinnal. Mindig felveszem a kapcsolatot a helyi hivatalokkal, hogy miben tudnak segíteni. Az utazásaim jelentős része szponzorált, amire azért van szükség, mert a blogolással nem keresek pénzt, nem vagyok az a fajta influenszer, akit felkér egy biztosító, hogy írjak százezer forintért egy biztosításról, ilyesmit nem vállalok el. És mivel pénzt nem igazán keresek, ellenben sok tartalmat gyártok, úgy vagyok vele, hogy jó, ha egy utazás bizonyos részeiért nem kell fizetni, és így több helyre el tudok jutni. Nyilván soha nincs száz százalékig ingyen egy utazás, de így legalább azt csinálom, amit én szeretek.
Így meg a saját álmaimat követem.
Tehát ha muszájból kellene valahova utazni, akkor hiába fizetik ki a költségeket, az megölné a feelinget, jól értem?
Jól. Csak olyan helyre érdemes elmennem, ami illik hozzám és a bloghoz. Néha érkezik megkeresés wellness hotelektől, ahová magamtól az életben nem mennék, mert nem illik hozzám, nem én vagyok. Ilyenkor nem érdemes igent mondanom, mert az olvasóimat sem érdekelné a hely, hiszen általában azok a dolgok izgatják őket, amik engem. Halál erőltetett lenne.
A hazai gasztrohelyes ajánlások fizetett hirdetések?
Nem. Mindössze annyi van az egész mögött, hogy nem tudok főzni, és ha nem járnék éttermekbe, éhen halnék. Mivel sokkal több vendéglátóhelyre járok, mint az átlagember, valószínűleg több kínai, több mexikói éttermet, több reggeliző helyet ismerek, mint az átlag. A barátaim mindig tőlem kérdezték, hogy hol a legjobb a kakaós csiga vagy a pho leves, és mivel így is kvázi tudakozó lettem, gondoltam, akkor már megírom. Elég bátor dolog volt, mert nem vagyok gasztro szakember, de az olvasóim szeretik ezt az amatőr hozzáállást. Nem elemzem ki az ételek textúráját, cserébe megírom, hogy jófej-e a pincér, tiszta-e a hely.
Amik valószínűleg a legfontosabb információk egy átlagembernek.
Pontosan. De még egyetlen étterem sem fizetett nekem.
És ha más, utazáshoz kapcsolódó cég keresi meg?
Mondok erre is egy példát: megkeres egy bőröndöket gyártó cég, hogy írjak a termékükről. De ha én azt a bőröndöt életemben nem láttam előtte, fogalmam sincs, milyen gyorsan törik le a kereke, romlik el a cipzárja. Tehát nem fogadom el az ajánlatot, mert ha utána mégsem jó a táska, akkor tök kínos nem megírni.
Vagy ha az első olvasó megírja, hogy az ajánlás miatt megvette – és jól megszívta.
Így van. Nem szeretnék egyetlen követőt sem olyan helyzetbe hozni, hogy miattam vesz meg valamit, ami aztán nem válik be. Persze így is előfordulhat, hogy nekem bejön valami, ami másnak nem. De az az elvem, hogy ha ajánlok valamit, akkor abban ezer százalékig legyek biztos, hogy nekem az nagyon jó.
Ön is hallgat mások véleményére? Megnézi, milyen értékelést ír be egy mezei kommentelő egy szálloda weboldalára? Olvas más bloggereket?
Olvasok másokat, és szerencsére már van is annyi tapasztalatom, hogy ha látok egy blogbejegyzést, akkor azonnal kiderül számomra, hogy miért írták meg. Amikor Japánba készültem, elolvastam nagyjából ezer blogbejegyzést, abból 995-ről lerítt, hogy vagy keresőszóra optimalizálták, vagy tele volt reklámokra, jutalékos eladásokra vezető linkekkel. Az is azonnal látszik, hogy az illető járt-e egyáltalán az adott helyen. Aztán a 995 vacak mellett az ember talál öt jó blogbejegyzést, azokért viszont megérte feltúrni az internetet.
És akkor fel is keresi az ajánlott helyeket?
Igen, ha úgy érzem, hogy a szerző őszinte, ért hozzá, akkor hallgatok is rá. És természetesen ha egy blogger tanácsai beváltak, akkor a következő utazás előtt már célzottan az illetőre keresek.
Influenszer influenszernek influenszere.
Bizony. Jó, ha kiépül egy ilyen bizalmi viszony. Ha viszont egyszer csalódik az ember, onnantól vége.
Influenszernek tartja magát?
Sokan idegenkednek ettől a szótól, de ha megnézzük az eredeti jelentését, akkor felvállalom. Nemrég jártam Provence-ban, még haza sem értem, már írt az egyik olvasóm, hogy annyira tetszettek neki a nizzai képeim, hogy meg is vette a barátnőivel a repjegyet. Ez nálam napi élmény: az olvasók arra a helyre utaznak, amit ajánlok, és azért mennek oda, mert tetszenek nekik a képek vagy bíznak az írásomban. Ha ez az influenszerség, akkor igen, influenszer vagyok.
A lájkokon és kommenteken kívül meghálálják ezt az olvasók?
Amikor megírtam, hogy Japánba készülök, egy olvasóm írt, hogy milyen jó, hogy megyek, mert neki van egy vendégháza Kiotóban, és ő már annyi hasznos ötletet kapott a blogomon, hogy örülne, ha egy hétre megszállnék a házában. Ilyen típusú visszajelzésből is rengeteg van.
Van rálátása a magyar influenszer-világra?
Jó lenne, ha lenne több olyan blogger, aki azért ír, mert szereti ezt csinálni. Kicsit elmentünk abba az irányba, hogy sokan csak azért blogolnak, hogy ingyen utazhassanak vagy hozzájuthassanak bizonyos termékekhez, szolgáltatásokhoz. Az Instagramon pedig azt látom, hogy egyesek azért utaznak el helyekre, hogy ott minél jobb képeket készítsenek magukról.
Érdekes íve van a karrierjének, ha belegondolunk, hogy a kilencvenes években még Zalában egy téesz melléküzemágában készített jelentést egy cég válltömő-gyártó kapacitásáról, ma meg főállású világutazó. Volt egy konkrét pillanat, amikor kijelentette, hogy mostantól csak az utazásnak akar élni?
2011-ben a Telekom kivonult a New York-i tőzsdéről, és mivel én voltam, aki addig a tőzsdei jelentéseket készítette, megszűnt a munkaköröm. Mivel eléggé sztahanovista családból jövök, eleinte fel sem merült bennem, hogy ezek után ne legyen bejelentett munkahelyem: én mindig úgy láttam magam, mint akinek megmutatják, hol kell bekapcsolni a számítógépet, és akkor onnantól kezdve egész nap robotol.
Először úgy terveztem, egy ideig pihenek, és közben minél több időt töltök a beteg apukámmal. Azt hittem, pár hónapig tart majd ez az állapot, de három év lett belőle. Viszont ennyi idő alatt rájöttem, hogy fent tudom tartani magam állandó munkahely nélkül is, hiszen volt egy kislakásom, amit kiadtam, elkezdtem újságoknak írni, és még megtakarításom is volt. A másik, hogy addigra annyira elidegenedtem a multivilágtól, hogy amikor elmentem egy-két interjúra, és beléptem egy irodaházba, rosszul lettem a légkörtől, meg a tűsarkúban tipegő emberektől. Rájöttem, hogy én ezt nem akarom. Az egész nem egy pillanat vagy egy nap műve volt, hanem egy hosszú folyamat.
Akkor hiába is kérdezném meg, hogy mit csinálna, ha nem utazással foglalkozna.
Hiába. Egyszerűen hihetetlen, amikor egyik héten még a norvég fjordokat bámulom, a másikon pedig az iráni emberek vendégszeretetétől olvadok el.
Egy korábbi interjúalanyom, a Földet körbebicikliző Illés Adorján is pont Iránt emelte ki Kolumbia mellett. Mit adtak nekünk a perzsák?
Iránban a vendég az isten: a perzsák a szívüket-lelküket kiteszik, de annyira, hogy ez néha egészen szürreális jelenetekhez vezet. Volt egy hosszú buszos utam, ahová nem vittem ebédet, mert benne volt a programban, hogy közben majd megállunk enni. Igen ám, de ezt ők úgy értették, hogy egy üres étteremben az otthonról hozott kaját fogyaszthatjuk. Ez rajtam kívül mindenki számára nyilvánvaló volt, és a többiek hozták is dobozokban az elemózsiát. Amikor kiderült, hogy nálam nincs étel, a busz közönsége eufóriában volt, hogy ők etethetnek: hordták elém az ételeket, mindenki másból adott, így messze nekem lett a legjobb ebédem. De egyébként is igaz az országra, hogy ott nem tudsz úgy leülni egy padra, hogy ne kínáljon meg valaki azonnal egy gránátalmával, vagy akár csak egy pár szem dióval.
Mi volt a legnagyobb kultúrsokk, ami az útjai során érte? Fel tud készülni a látványosságok és a gasztro-tudnivalók mellett a helyi szokásokból is?
Érdemes utánanézni, hogy hogyan öltözzön fel az ember, vagy, hogy mi az, amivel esetleg akaratlanul is megbánthatja a háziakat– elég, ha csak azt említem, egyes országokban nem szabad megsimogatni a gyerekek fejét.
Hallottam már, ahogy magyar turista panaszkodott az idegenvezetőnek, hogy a kínaiak csak kézzel intézik ezt, erre kiderült, hogy ők meg azt furcsállják, hogy mi zsebre tesszük, amit kifújtunk az orrunkból. Emellett kíváncsiság is szükséges, és hogy el tudjuk fogadni, hogy ha máshol másképp vannak a dolgok, az nem jobb vagy nem rosszabb, hanem csak más. Ha ezekkel nem vagy tisztában, akkor az egész utad frusztrációból áll majd. A legnagyobb kultúrsokk pedig talán Laoszban ért, ahol egy helyi idegenvezetővel összebarátkoztam, és meghívott a családjához vacsorázni. Egy kunyhóban ültünk a fapadlón, és egy közös lábasból ettünk, aminek a széléről kikandikáltak a békák. Közösen kellett kanalazni a békalevesből. Nem volt egyszerű.
Fel sem merült lehetőségként a visszautasítás?
Nem nagyon, mivel megtiszteltetés volt, hogy meghívtak magukhoz. Próbáltam nem a békák szemébe nézni, és csak a léből szedtem.
Van olyan ország, ahol le is telepedne, vagy igazából tök mindegy, hol él, ha amúgy is folyton úton van?
Én azért mindig haza akarok jönni. Itt élnek a barátaim.
Nyáron azt nyilatkozta, hogy a 659. repülőútnál jár. Van egy táblázata, ahol vezeti a hasonló adatokat?
Abszolút. Könyvelő voltam, mindenről van. Amikor felújítottam a lakást, volt egy táblázatom arról, hol lehet villanykapcsolókat, mosdókagylókat vásárolni. A barátaim mindig röhögnek, hogy mindent feljegyzek, de persze suttyomban azért írogatnak Messengeren, hogy nincs-e véletlenül listám a jó kínai éttermekről. Természetesen van – arról is.
Gyakran hallani olyat, hogy valakinek élete legszebb pillanata volt, amikor meglátta a tengert vagy a Grand Canyont. Százhuszonöt ország után is van olyan egy-egy momentum, amit ki lehet emelni?
Ha nem állatkertben, hanem az eredeti, természetes lakóhelyükön látok állatokat, az mindig katartikus pillanat. Például amikor Ruandában először találkoztam hegyi gorillával. Ahogy ott állsz szemben egy kétszáz kilós gorillával, vagy Alaszkában a medvékkel, az azért meghatározó élmény.
Hol nem volt még, ahova nagyon menne?
Antarktisz. Nemrég már majdnem összejött, négy év szorgos munkájába telt, hogy rábeszéljek egy céget, vigyenek el. Három hajójuk volt, ebből kettőt az oroszoktól lízingeltek, és az utolsó pillanatban az oroszok visszakérték, úgyhogy kútba esett az utazásom. De most úgy tűnik, márciusban összejöhet. Ha Antarktisz megvalósul, akkor az északi sark kerül az első helyre, ugyanis nagyon szeretnék jegesmedvét látni.
Van a meglátogatott országok esetében kritikus tömeg, ami után az ember már nem biztos benne, járt-e, mondjuk, Togóban vagy sem.
Országgal még nem fordult elő ilyesmi, de világörökségi helyszíneknél néha azért elbizonytalanodom. Ha van egy sűrű olasz körút, aztán tíz év múlva visszamegyek az országba, nem biztos, hogy fel tudom idézni, megfordultam-e már egy-egy helyen. Ezért se lesz probléma, hogy ha egyszer csak elfogynak az országok: ha a végére érek, nyugodtan kezdhetem elölről, addigra már sok mindent el fogok felejteni. Ráadásul az első utak nincsenek is megfelelően dokumentálva, akkor még egy utazásra jutott egy filmtekercs, azaz harminchat kocka. Aztán egy napra egy tekercs. És azok a felvételek már csak elsárgult előhívott képeken vannak meg.
Mennyire előre tervez? Tudja, mit tesz jövő nyáron?
Az említett antarktiszi útra már elvileg van egy tavaszi időpontom, a köré még szervezek néhány programot, már csak azért is, mert fenntarthatósági okokból nem szeretek rövid utazások kedvéért sokat repülni: ha már messzire megyek, igyekszem sokáig maradni. Mivel az Antarktisz önmagában csak tíz nap, így szervezek mellé Argentínába és Chilébe is programokat. Nyárra pedig azt tervezem, hogy a négy európai országból, ahol még nem jártam, kipipálok legalább kettőt-hármat. Mert az azért elég kínos, hogy már voltam Pápua Új-Guineában, de Cipruson még nem.
Ahol az összes magyar turista már legalább kétszer megfordult.
Bizony. Egyrészt engem is érdekel, meg nyilván az olvasóim is gyakrabban keresnének rá Ciprusra, mint Pápua Új-Guineára.
És Cipruson kívül mi a másik három kihagyott desztináció?
Fehéroroszország, Albánia és Moldova.
Európában kirabolták a metrón, Tanzániában kórházba került, Írországban betörő mászott a szobájába. Soha nem érezte úgy, hogy na jó, ez volt az utolsó?
Inkább az a jellemző, hogy minden utazás során eljön egy pillanat, amikor az ember leáll, és megkérdezi magától, hogy vajon normális-e. Rajtad kívül mindenki ott van az all-inclusive szállodában a tengerparton, te pedig valahol épp szétázol és csupa sár vagy, és felmerül benned, hogy mit keresel itt, ilyen körülmények közt.
Mi a helyzet a katasztrófaturizmussal? Csernobil most nagyon népszerű.
Engem nem izgat. Egyáltalán nem.
Jól gondolom, hogy a családos léttel összeegyeztethetetlen ez az életforma?
Igen.
Ezen kívül még miről kell lemondania az utazás kedvéért?
Van néhány dolog, amit nagyon szeretnék csinálni, de csak akkor tudnám megtenni, ha több időt töltenék itthon. Mondjuk, hogy elmenjek egy tánctanfolyamra, vagy hogy rendszeresen tudjak tornázni. És az is sokszor eszembe jutott, hogy ha majd öreg nénike leszek, milyen jó lenne bridzsklubba járni. Be is iratkoztam egy tanfolyamra, de ugye egy ilyen kurzus legalább fél év, én meg kimaradtam egy csomó óráról az utazások miatt.
Régen, ha külföldön megtudták, hogy magyar vagy, azt mondták, Puskás Öcsi. Ma tényleg az az első reakció, hogy Orbán Viktor, kerítés, rasszizmus? Milyennek látják most Magyarországot külföldön?
Nem túl jó a megítélésünk sajnos. Ráadásul míg tíz-tizenöt éve még alig tudtak rólunk valamit, ma a legeldugottabb helyen élők is meglepően képben vannak, és nincsenek jó véleménnyel rólunk. Nekem pedig ilyenkor mindig magyarázkodnom kell. Elég hülye helyzet.
Kiemelt kép: Mohos Márton / 24.hu
