A kék, bársonyszerű takaró miatt olyan, mint egy reneszánsz festmény. A főúri ágy azonban mocskos kövezet, a párna pedig néhány ruhadarab, egy táska, vagyis az összes maradék vagyon. Lehetne a fotó akár paródia is, de kinek van lelke nevetni egy végletekig kiszolgáltatott páron? Az ember legfeljebb kínjában mosolyog és csodálja az alkalmazkodóképességet, amivel valaki úgy tud létezni egy budapesti aluljáróban, mint egy tágas, napfényes, polgári lakás hálószobájában.
Ezzel a képpel nyerte meg Giampiero Assumma a 37. Magyar Sajtófotó Pályázat Társadalomábrázolás, dokumentarista fotográfia (egyedi) kategóriáját. A mindig hosszú projektekben dolgozó olasz szabadúszó majd egy éve él Budapesten és fotózza a hajléktalanokat az utcákon és a menhelyeken. Vagyis több mint fél évvel az előtt talált rá a témára, hogy az Orbán-kormány rúgott egyet a földön fekvőkbe, büntethetővé tette az utcán élést, és ezzel reflektorfénybe állította az otthontalanokat.
Assumma korábban is elmerült már az emberi sorsok legmélyebb bugyraiban: a The Lower World (Az alsóbb világ) című projektjében közel tizenhárom éven át, 2001 és 2014 között fotózta Olaszország utolsó büntető-elmegyógyintézeteinek lakóit. Amikor a börtöntébolydákat végleg bezárták, Assumma elhagyta a szülővárosát, Nápolyt, hogy Európa kulturális központjaiban keressen inspirációt.
Assumma története
Sokféle vágy dolgozott bennem, melyeknek egy része a fotográfiával kapcsolatos, de leginkább mégis az hajtott, hogy más kultúrákat ismerhessek meg. Nápoly mindig az én városom marad, ott vannak a gyökereim, ott épült a személyiségem, minden újhoz, amit megismerek, referenciapontként szolgál. Ahhoz, hogy ezt az ember megtapasztalja, kevés egy nyaralás, hosszabb ideig kell az adott helyen élni. Először Párizsba költöztem, leginkább a történelme és a művészettörténetben betöltött szerepe miatt. Hét évig éltem ott, majd Berlinbe mentem, mert a német főváros a jelen legizgalmasabb, legpezsgőbb kulturális központja Európában. Hat év után azonban elkezdtem azt érezni, hogy a város kezd túlságosan trendivé válni, márpedig ha egy város trendivé válik, végtelenül unalmas lesz.
Már éreztem, hogy a Berlinben töltött időm a végéhez közeledik, amikor három napra Budapestre jöttem meglátogatni pár barátomat. Azalatt a néhány nap alatt több olyan epizód történt, amelyek nagyon megérintettek. Észrevettem, mennyire autentikus a város, amitől olyan idealisztikus érzelmek rohantak meg, amelyekről azt gondoltam, hogy már rég elveszítettem őket. Budapest a léptékében is sokkal közelebb áll hozzám, mint Párizs, vagy Berlin, mert kisebb, az élet ugyanakkor sokkal koncentráltabb, töményebb. Egy éve élek itt, és mindezt még ma is így látom.
Mielőtt először Budapestre jöttem, keveset tudtam a városról. Zsánerfotókat nézegettem róla, olyanokat, mint amilyenek a képeslapokon vannak, és hallottam néhány történetet a magyar barátaimtól. Mindabból, amit ezek alapján gondoltam, semmi sem volt igaz. Budapesttel szinte az első perctől kezdve barátok voltunk, úgy éreztem magam benne, mintha otthon lennék. A város folyton meglepetéseket okoz és váratlan helyzetekbe sodor. Minden pillanatban érzem, hogy részese vagyok a valóságnak, ami körbevesz.
Amikor belekezdek egy projektbe, sohasem tudom, hogy meddig tart majd, mert az nemcsak rajtam, hanem a témán is múlik. Néha rövid idő is elég hozzá, hogy befejezettnek érezzem, de előfordul, hogy újra és újra vissza kell térnem ugyanahhoz a szituációhoz, hogy más perspektívából, más lelkiállapotban is megvizsgálhassam. A budapesti hajléktalanokról szóló munka például szorosan összefügg az olasz börtönpszichiátriák projektjével.
Persze ha elég hosszú ideje vagyok benne egy projektben, nagyon nehéz bármikor azt mondani, hogy itt a vége. De olyan ez, mint egy emberi kapcsolat: amikor az ember belevág egy újba, rengeteg ajtó nyílik ki előtte, majd ahogy az idő halad és megváltoznak a körülmények, egyre több ajtó záródik be. Számomra mindig ez jelzi, hogy valaminek a vége felé közeledem.
Fotó: Giampiero Assumma
Párizsban, Berlinben, de még korábban, Nápolyban is a városi, utcai fotózás állt hozzám a legközelebb. Megragadni impressziókat, amiket a város teremt, és a róluk készült fotókkal mesélni a benne zajló életről. Budapesten is ezzel kezdtem el foglalkozni, de aztán egyrészt láttam a hajléktalan embereket az utcákon és az aluljárókban, másrészt pedig találkoztam az őket segítő emberekkel, akik sokat meséltek.
Amikor tavaly ősszel életbe lépett a hajléktalantörvény, próbáltam figyelmen kívül hagyni, megmaradni külső szemlélőnek. Engem elsősorban emberi történetek érdekelnek, nem érzem feladatomnak, hogy politizáljak. Azt éreztem, mint amikor a vihar előtt feltámad a szél. Aztán a szél kisöpörte az utcákról és az aluljárókból a hajléktalan emberek többségét, én pedig elkezdtem a projektem második fázisán, a menhelyeken dolgozni.
A hajléktalanság az emberek kiszolgáltatottsága miatt nagyon érzékeny téma, ezért volt nagyon fontos, hogy az első pillanattól kezdve a hajléktalanokat segítő szervezetekkel együttműködésben zajlik a munka, így hamar megtaláltuk azokat a határokat, amelyeket semmi esetre sem szabad átlépni.
De legyen szó akár egy portréról, akár egy utcafotóról, a téma megközelítése mindig érzékeny folyamat. Azonnal kialakul a kapcsolat a másik emberrel, ösztönösen, mint ahogy az állatok között. Ilyenkor érezni kell, hogy mi az, ami belefér ebbe a pillanatnyi viszonyba. Ugyanakkor igyekszem éreztetni, megértetni az alanyaimmal azt is, hogy az elkészült fotóknak nem az a céljuk, hogy az én személyes igényeimet kielégítsék, hanem a társadalomnak szeretném velük elmesélni az ő történeteiket.
A helyzet mindig nagyon törékeny, különösen a szállókon. Nehéz elkerülni, hogy én is csak egy zavaró körülmény legyek. Előfordul, hogy ellenségesen viszonyulnak hozzám, de máskor barátságos gesztusokat kapok. Mindig tiszteletteljesen közelítek, de ez nem feltétlenül elég. Egy kellemetlen élmény mindig alkalmat ad arra, hogy az ember magába nézzen, megpróbálja megérteni, hogyan került abba a helyzetbe, és ezáltal fejlődjön. Sokan kifejezetten örülnek neki, hogy fotózzák őket. A legtöbben elveszítették mindenüket, így nincsenek fotóik még önmagukról sem. A projekthez tartozó fotókat azonban szeretem úgy elkészíteni, hogy ha lehet, az alanyok ne is tudjanak róla. Amikor az emberek kamerát látnak, önkéntelenül is megváltozik a viselkedésük, ami torzítja a valóságot. A dilemma, hogy egy képen tényleg a valóságot látjuk-e, vagy egy olyan szituációt, amit a kamera jelenléte teremtett, a fotográfiával egyidős.
Fotó: Giampiero Assumma
Többek között ezért használok kicsi, tükör nélküli, zoom-objektíves fényképezőgépet. A nagy, professzionális kamerák magukra irányítják a figyelmet, tiszteletet parancsolnak. Egy kisebb géppel sokkal könnyebb a háttérbe húzódni, megmaradni megfigyelőnek. Megvannak persze a praktikus okok is: nem mindegy, mekkora a fotós felszerelése, ha hozzám hasonlóan állandóan magánál akarja tartani. Mindig kis kamerát használtam, de korábban még analóg technológiát, egy Leica M6-ot. Aztán amikor azt a gépemet ellopták Berlinben, úgy éreztem, ez egy jel volt arra, hogy digitális fényképezőre váltsak. Korábban is kísérleteztem már a modern technológiával, de kellett ez a lökés, hogy teljesen átadjam magam neki. A digitális technika egészen más megközelítése a fotográfiának, mint az analóg, és ez jóval túlmutat azon, hogy mennyivel több lehetőséget biztosítanak a fotósnak a memóriakártyák, mint a filmtekercsek. Teljesen más világ, amit eddig még nem sikerült teljesen feltérképeznem.
Nagyon megfogott, ahogy az éjjeli világítás fénye megcsillant a takarón, és persze az ellentmondás, hogy egy pár olyan tökéletes nyugalomban tud pihenni egy utcán, ahol a körülmények a lehető legtávolabb állnak a nyugalomtól. Úgy éreztem magam, mintha egy álomban lennék.
Ez a projekt is hosszú lesz, de egyelőre nem tudom, mennyire. Bele kell látnom a személyes történetek mélységeibe, megismerni az apró részleteket, amelyekből a rendszer felépül, ugyanakkor átlátni és megérteni az egész működését.
Fotó: Giampiero Assumma
Egy nagy történetről gyakran apró, pillanatnyi nüánszok árulják el legtöbbet, ahhoz pedig rengeteg idő kell, hogy minél nagyobb esélyem legyen jelen lenni, amikor egy ilyen, a teljes képet új megvilágításba helyező apróság megtörténik. Úgyhogy egyelőre nem tervezem, hogy máshová költözzek. Jól érzem magam Budapesten, és a városhoz fűződő viszonyomat még szorosabbra fűzte ez a díj. Az elismerés azért fontos, mert így tudom, hogy van értelme annak, amit csinálok, odafigyelnek rá az emberek.
Kiemelt kép: Marjai János / 24.hu
