Féltem-e tőle még akkor is? Igen, de fel kellett szólalnom ellene. Azoknak a hangja akartam lenni, akik már nem lehetnek velünk
– nyilatkozta Osorio a BBC-nek.
Népirtás amerikai támogatással
Guatemalában zajlott le Latin-Amerika leghosszabb és egyik legvéresebb polgárháborúja. A harcok hivatalosan harminchat éven át (1960-1996) dúltak a kormányerők és a baloldali gerillaszervezetek között. Nagyjából kétszázezer ember halt meg és további negyvenötezer tűnt el: túlnyomó többségük a hadsereg, illetve a kormányhoz hű paramilitáris egységek áldozata. A lázadók elleni harcot, így a civilek, főleg vidéki őslakosok lemészárlását mindvégig kiképzéssel, pénzzel és fegyverekkel támogatta az Egyesült Államok.
A második világháborúban Guatemala az Egyesült Államok szövetségese volt. A közép-amerikai ország 1941-ben üzent hadat a tengelyhatalmaknak. Közben, már 1944-től, a demokratikusan megválasztott Juan Jose Arevalo elnök, majd utóda, a védelmi miniszterből lett elnök, Jacobo Arbenz Guzman ezredes vezetésével liberális reformok zajlottak az országban.
A két baloldali elnök egy erős szociális védőháló megalkotására törekedett, illetve földet osztott a nincstelen parasztok között, amivel sértette a magánkézben lévő nagyvállalatok, többek között az amerikai United Fruit Company érdekeit. A kezdődő hidegháborúban az Egyesült Államok komolyan tartott attól, hogy Guatemala szovjetbarát állammá válik, a CIA ezért 1954-ben a jobboldali Carlos Castillo Armas ezredes puccsa mögé állt, amelyik megdöntötte Guzman hatalmát.
Miután Armast 1958-ban egy merényletben megölték, az Egyesült Államokkal kiváló viszonyt ápoló Ydigoras Fuentes tábornok került hatalomra. A baloldali lázadás az ő uralma tört ki, 1960. november 13-án. A közvetlen kiváltó ok az volt, hogy Fuentes engedélyt adott az amerikaiaknak arra, hogy Guatemalában képezzenek ki Castro-ellenes kubaiakat a Disznó-öbölben tervezett invázióra. A tábornok-elnök a hadsereg vezetőinek megkérdezése nélkül döntött a kérdésről, és az amerikaiaktól kapott fizetséget sem szándékozott senkivel megosztani. Ez volt az utolsó csepp a pohárban a fiatal, alacsonyabb rangú tisztek egy csoportjának, akiket régóta dühített, hogy a velejéig korrupt rendszer miatt egy szűk elit mesésen gazdag, miközben milliók nincstelenek, illetve az, hogy a hadseregben nem a rátermettség, hanem elnökhöz fűződő lojalitás mértéke alapján lehet előre jutni. A forradalmat azonban hamar leverték, a lázadók bázisait a guatemalai hadsereg repülőgépeinek álcázott amerikai bombázók porig rombolták. A pusztítást túlélő felkelők az ország keleti felében magasodó hegyek közé menekültek, felvették a kapcsolatot Fidel Castro Kubájával, majd elkeseredett gerillaháborúba kezdtek.
A polgárháború alatt mindkét oldalon csak a vezetők cserélődtek néha, a lényeg azonban végig változatlan maradt. Míg a lázadók mindig katonai célpontokat támadtak, a kormányerők bárkit eltapostak, aki a gerillák támogatásának gyanújába keveredett. Ez azt jelentette, hogy a legszegényebb vidéki parasztok, de különösen a maják kerültek célkeresztbe. A legvéresebb kezű guatemalai diktátor, Efrain Rios Montt tábornok egy katonai puccs során jutott hatalomra, 1982-ben, rémuralma alatt az őslakosok elleni vérengzések elérték a népirtás szintjét.
Ramiro Osorio Cristales családjának faluját 1982. december 6-án hajnalban szállták meg a katonák. Nagyjából ötvenen lehettek, lázadóknak álcázták magukat, de mindannyian a Kaibiles nevű, amerikai zöldsapkások által kiképzett, gerillaellenes elitalakulat tagjai voltak. Néhány nappal azután érkeztek az ország északi részén, egy dzsungeltisztáson álló, eldugott településre, hogy a valódi lázadók a közelben megtámadták a hadsereg egyik konvoját és megöltek huszonegy katonát. A Kaibiles bosszút akart és információkat az akció végrehajtóiról.
A legbrutálisabb mészárlás
Osorio, a szülei és hat testvére még aludtak, amikor a katonák dörömbölni kezdtek a kunyhók ajtóin, és mindenkit kiparancsoltak. A kisfiú végignézte, ahogy a katonák gúzsba kötik a halálra rémült apját, majd a kötél egyik végét az anyja nyakára hurkolják. Mindenkit a falu főterére tereltek, majd a nőket és a kisebb gyerekeket a templomba, a férfiakat és az idősebb fiúkat pedig az iskolába zárták. A katonák a kivégzett falusiak testét egyesével a kútba dobálták. Amikor a férfiakkal mind egy szálig végeztek, a nők és a gyerekek felé fordultak. Osorio anyját két katona a hajánál fogva rángatta ki a templomból. A kisfiú és a testvérei kétségbeesetten kapaszkodtak a nő lábaiba, miközben visítottak, a nő pedig könyörgött a fegyveresnek, hogy tegyenek bármit, csak a gyerekeit ne bántsák. Az egyik katona ekkor fogta Osorio még kisbaba húgát, és a bokáinál fogva egy fa törzséhez csapta a gyereket, hogy végre befejezze a sírást.
Az eszetlen mészárlás három napon át tartott. A katonák közel kétszáz embert, köztük gyerekeket kínoztak és gyilkoltak meg. Osorio nem tudja, mit történt az anyjával és testvéreivel, mert egy idő után annyira kimerítette a zokogás, hogy elveszítette az eszméletét. Amikor magához tért, két falusi kisgyerek volt mellette. Nem sokkal később, amikor a katonák elmentek, magukkal vitték az ötéves Osoriot, és egy hároméves, Oscar nevű kisfiút.
Amikor elmentünk, láttuk a fákról lógó holttesteket. Embereket, akiknek levágták a fejét és a végtagjait. Az egyikben felismertem apámat
– emlékezett vissza a bíróságon Osorio a borzalmakra, majd azonosította a vádlottak padján ülő Lópezt, mint az egyik katonát, aki kirángatta az anyját a templomból. A férfit a tárgyalás során végig egy pszichológus segítette.
Efrain Rios Montt tábornok rémuralma másfél évig sem tartott. Hatalmát egy újabb puccs söpörte el 1983 augusztusában, neki azonban sikerült elmenekülnie. Elnöklése tizenhét hónapja alatt a hadsereg a legóvatosabb becslések szerint is legalább 1700 maja őslakost irtott ki. Az Osorio szülőfalujában, Dos Erresben elkövetett vérengzés volt a hatvan éves polgárború legkegyetlenebb akciója.
Második élet
Miközben visszafelé tartottak a Kaibiles bázisára, néhány katona különös érdeklődést mutatott a két foglyul ejtett kisfiú iránt, Santos López a saját fejadagjából táplálta Osoriót tejjel és babkonzervvel. A fiúk apró, terepszínű egyenruhát kaptak és egy darabig afféle kabalaként tartották őket az egységnél. Aztán egy napon López azt mondta Osoriónak, hogy hazaviszi őt a saját családjához. A kisfiú eleinte örült, hogy újra lesz családja, de nagyon hamar csalódnia kellett.
Nevelőapja rengeteget dolgoztatta a gyereket, iskolába mindig reggeli nélkül engedte, és azonnal ütött, ha a gyerek panaszkodni mert valamiért. Azt mondogatta neki, a szökés eszébe se jusson, mert bárhová is menne, ő megtalálná és megölné. Osorio maradt, és bár sohasem felejtette el igazi szüleit, nem beszélt róluk, mert tudta, hogy nem szabad. Végül 22 éves korában kapta meg az esélyt, hogy elhagyhassa a nevelőapját. Ehhez azonban be kellett lépnie a seregbe, vagyis abba a szervezetbe, amelyik kiirtotta a családját:
Elveszett ember voltam, azt sem tudtam pontosan ki vagyok. Nehéz döntés volt, de meg kellett szabadulnom, mert nagyon kemény volt az élet mellettük.
Amikor 1998-ban Osorio bevonult, a polgárháború már véget ért. A korábbi lázadók politikai pártot alapítottak, az országnak pedig civil kormánya volt, bár a hadseregnek még mindig jelentős hatalma volt. A fiatal férfi néha eljátszott a gondolattal, hogy segítséget kér valakitől a seregben és megpróbál az igazi családja nyomára bukkanni, de túlságosan félt ahhoz, hogy konkrét lépéseket tegyen. Azonban még ugyanabban az évben megtudta, hogy egy emberi jogi szervezet és az államügyész hivatalának emberei keresték őt Lópezéknél. A polgárháború idején elkövetett atrocitások ügyében nyomoztak, és egy Oscar nevű fiatal férfitól megtudták, hogy a Dos Erres-i vérengzésnek rajta kívül még volt legalább egy túlélője.
Kiderült, hogy a mészárlás idején hároméves Oscart is egy katona, egy tiszt vette magához. Neki azonban egészen máshogy alakult a sorsa. A nevelőszüleivel az Egyesült Államokba emigráltak, ahol Oscar boldogan nőtt fel, miközben semmire sem emlékezett abból, ami az igazi családjával történt. Amikor már felnőttként utolérte a guatemalai államügyész levele, derengeni kezdett neki néhány rég eltemetett emlék. A levélben az állt, hogy az ember, akit az apjának hisz, valójában az elrablója, aki részt vett az igazi családja meggyilkolásában.
Felemás felelősségre vonás
Amikor megtudta, hogy miért keresik, Osorio rájött, hogy az élete veszélyben van. A polgárháború kiegyezéssel ért véget, ami után a vérengzésekért felelős emberek közül csak néhány, jellemzően alacsonyabb rangú katonát vontak felelősségre, vagyis sokan voltak olyanok, akiknek alapos félnivalójuk volt a fiatal férfi tanúvallomásától. Osorio megszökött a hadseregből, kapcsolatba lépett az emberekkel, akik keresték, a segítségükkel Kanadába menekült, ahol megpróbálta a semmiből újjáépíteni az életét.
Osorio azt mondja, a mai napig érez valami hálaféleséget López iránt. Még Kanadából is írt levelet a férfinak, de aztán ráeszmélt, hogy a verések és a fenyegetések mellett az egykori katona elpusztította a gyökereit, az egész identitását. Osorio mégis sokat tépelődött, amikor megkérték, hogy tanúskodjon a nevelőapja ellen a bíróságon.
Santos Lópezt 2016-ban, az Egyesült Államokban fogták el, ahol illegálisan élt, miután érezve, hogy egyre szorul a nyaka körül az igazságszolgáltatás hurka, elmenekült a hazájából. Osorio ezzel zárta a vallomását:
Itt az ideje, hogy igazságot szolgáltassanak azoknak, akik már nem lehetnek itt, azoknak, akiknek a fényét kioltották. Egyetlen halvány fénysugár maradt csak, az pedig én vagyok. Én pedig arra kérem önöket, hogy mindazokat, akik ezt a bűncselekményt elkövették, küldjék a sötétségbe.
Santos Lópezt 2018 novemberében jelképesen több mint ötezer évnyi börtönbüntetésre ítélték. A volt katonát a Dos Erres-i vérengzés 171 áldozatának halálában találták bűnösnek és minden emberéletért harminc évet kapott. További harminc évet pedig egy lány haláláért, akit elraboltak a faluból, majd később megöltek.
A vérengzéseket elrendelő Rios Montt elnököt ugyancsak bíróság elé állították, és 2012-ben bűnösnek mondták ki népirtás vádjában, ám egy formai hiba miatt az egész eljárást hatályon kívül helyezték. Montt tárgyalását 2016 januárjában újrakezdték, de a bíróság már akkor eldöntötte, hogy ha el is ítélik, a volt diktátornak az egészségi állapota miatt nem kell majd börtönbe vonulnia. Montt 2018. április 1-én, 91 évesen, szívrohamban halt meg.
A történetet a BBC tárta fel cikkében.
Kiemelt kép: Robert Nickelsberg/Getty Images
