Az egész úgy kezdődött, hogy írtam egy gombfocis anyagot. Ez volt az:
Valamiért azt gondoltam, hogy Magyarországon (a világon) rajtam kívül ez a téma körülbelül tíz embert hoz majd lázba, de rá kellett jönnöm, hogy tévedtem, mert csak úgy záporoztak az olvasói levelek a cikk után (na, jó, nem, de az öt-hat mail lokális zivatarnak azért elmegy).
A gombfociszakmai szempontból érdekes üzenetek közül kiemelkedett egy bizonyos Schuminszky Nándor levele: a hatvanas éveiben járó úr küldött fotókat a kiskorában pöckölt csapatáról, és – most kapaszkodjanak meg, de nagyon erősen – egy 1963-ból származó hangfelvételt, amelyen a kis Nándika hallható, ahogy kommentátorként közvetíti a barátjával vívott rangadót. Ahogy meghallgattam, tudtam, hogy ezt az archív kincset – természetesen az engedélyével – önöknek is megmutatom; és azt is, hogy ő lesz a következő riportalanyom.
Találkozásunk előtt küldött néhány fájlt, amelyeket végigböngészve tíz perc leforgása alatt többek között a következőket tudtam meg Nándorról:
- kétezer gombfocimeccset játszott le, ezeket egytől-egyig dokumentálta is,
- egyedi hokijátékot fejlesztett, amiből már rég milliárdos lehetne,
- nagyjából ötszáz asztronautikai témájú cikket írt,
- Közép-Európa legnagyobb asztronautikai gyűjteményével rendelkezik,
- „megtalált” egy szovjet fogságba esett Apollo űrkabint,
- az anyósa kertjéből származó föld járt a világűrben.
Találkoztunk, ám előbb még elkönyvelhettem egy brutális sikerélményt újságíróként: Schuminszky Nándor a cikkem nyomán a szigetszentmiklósi gombfocimúzeumnak ajándékozta csapatát. Hát, igen, oknyomozó kollégáim hétről-hétre százmilliós csalásokat lepleznek el, és most végre én is elmondhatom, hogy valamit elértem egy cikkel: bővült a gombfocimúzeum gyűjteménye!!!
Kétezer meccs az hány év?, tettem fel a nyitókérdést, és Schuminszky úr vad fejszámolásba kezdett, melynek csak a vége felé jöttem rá (nem vagyok jó matekból, úgy lett kettes az érettségim, hogy a legjobb barátom anyukája volt a tanárom), hogy rosszul kérdeztem. Ő közben már simán fejben átváltotta a 12 perces meccseket hetekre, én viszont csak azt akartam megtudni, hogy hány esztendőt szentelt életében a gombfocizásnak. Végül abban maradunk, hogy a hatvanas évek elejétől legalább 15 évet. Így kezdődött:
– Nem volt internet, nekünk tévénk sem volt, maradt a gombfoci. És persze a rendes futball; apu vitt a meccsekre. Na, melyik csapat összeállítását sorolom? Gulyás, Ombódi, Mátrai, Láng, Szabó, Dékány doktor, Kertész, Orosz, Albert, Vilezsál, Fenyvesi?
– A Mátrainál már sejtettem, az Albertnél tudtam, hogy Fradi.
– Így van. És ez? Alonso, Marquitos, Santamaria, Lesmes, Munoz, Zarraga, Kopa, Rial, DiStefano Puskás, Gento.
– Real Madrid?
– Igen, az 1958-as, amelyik 4:0-ra verte a Vasast. De emlékszem olyan nevekre is, hogy Szovják, Lahos, Dombai, Bíró, Deli. Ez egy tatabányai csatársor volt abból az időből, amikor 5:0-ra verték a Fradit. Aznap nem is vacsoráztam.
Már épp visszakérdeztem volna a koplalásos utalásra, de Nándor ráerősített:
Gyerekkoromban, amikor vereséget szenvedett a Fradi, sosem vacsoráztam
– mondja, és a hasára mutat:
Ma már látszik rajtam, hogy mostanában nem sűrűn kap ki a csapat.
Schuminszky úr a találkozásunk előtt átküldte a kétezer meccs statisztikáját, amit átböngészve kiderült, hogy csapata, a SNAFC (Schuminszky Nándor Alapította Football Club) a legtöbb mérkőzést egy bizonyos KGFC ellen vívta.
Mint kiderül, a név Komporday Gábor FC-jét takarja, akivel általános iskola óta barátok. És tettestársak:
Ma már kicsit szégyellem, de elmondom, hogy egyszer Gáborral loptunk gombfoci-játékosokat. Akkoriban trafikokban árulták, öt helyre mentünk el, és az volt a módszerünk, hogy nézegettük a gombokat, majd pedig leejtettük őket a földre, és amikor, mondjuk, hármat ejtettünk le, akkor csak kettőt adtunk vissza, a harmadikat meg hazavittük. Így öt helyről öt játékost loptunk. Csak hazafelé útközben vettük észre, hogy mind az öt egyforma volt, így lett öt darab Sipos Ferink. A guta megütött minket.
A gombról észrevétlenül áttérünk a hagyományos focira; Nándor ötéves kora óta fradista („apu fejbe is vert volna, ha nem”), ontja a személyes élményeit a legendás Ferencvárosról,
Budán, ahol később a Skála épült, ma meg az Allee van, gyerekkoromban még a BEAC pályája állt, a Fradi ott játszott előkészületi mérkőzést. A bemelegítésnél szem- és fültanúja voltam, hogy Varga Zoliék fogadtak, ki hányszor találja el a tizenhatos külső köréről a kapufa középső támasztórúdját. Varga tízből tízszer eltalálta.
Nem túl meglepő, hogy Nándor kedvenc gombfocicsapata is a Fradi volt, melybe azért olykor beválogatott egy-egy általa kedvelt focistát, teljesen mindegy, hogy az épp argentin volt vagy diósgyőri – vagy ő maga.
Bizony, a SNAFC egyik csatárát Schuminszky Nándornak hívták, aki remekül megértette magát a pályán Nyilasival és Ebedlivel.
Az első csapata azonban még igazi kabátgombból készült. Óriási verés lett belőle, és nem a gombfutballpályán:
Hatalmas verést kaptam aputól, mert azok az ő kabátgombjai voltak. Nagy, kemény, erős gombok, nagyon jó játékosok. Aztán, amikor jött egy váratlan havazás, és apám észrevette, hogy nincs a télikabátján gomb, akkor… dájng!
Egy másik alkalommal pedig Nándor helyett a csapata szerzett komoly sérüléseket az apukától:
A manchesteri focisták légikatasztrófájához hasonlóan egyszer a SNAFC tagjaival is tragédia történt. Lógtam a suliból, és a szobafogság mellett az volt a büntetésem, hogy apu adott a bakancsával a gomboknak.
Nándor és barátai őrült komolyan vették a gombfoci-bajnokságokat: készítettek szabálykönyvet (KÉP), és minden meccsen volt játékvezető is. A bíráskodást a viták elkerülése érdekében vezették be, de néha így is hetekig nem szóltak egymáshoz egy-egy vitatott szituáció után. És olyan is előfordult, hogy a bíró – aki mindig a bajnokság egyik épp nem játszó játékosa volt – próbálta úgy alakítani az általa vezetett derbit, hogy a saját csapatának kedvező döntéseket hozott.
A meccseket kellő alapossággal dokumentálták: egy füzetben vezették a bajnokságok mérkőzéseit, gólszerzőit („amikor már az űrhajózással kezdtem foglalkozni, kénytelen voltam venni egy táskaírógépet, és azzal írtam a meccseket is”), erről eszembe jut, milyen csodálatosan látszik ezen a dokumentációs folyamaton a korok és a technológiák változása: a kis Nándor még tollal vagy cerkával véste fel a meccsek eredményeit, majd a statisztikákat írógéppel rögzítette, amik végül hozzám már emailben, beszkennelve jutottak el. Hasonlóan leképezi a korszakváltásokat az, ahogy a fenti meccsközvetítést közkinccsé tehettük:
Gábor szülei elég jól el voltak akkoriban eresztve, volt egy Mambó orsós magnójuk, azzal rögzítettük. Az én hangom hallható rajta; akkor sajnos pont kikaptam 4:3-ra. Persze több meccs közvetítését is felvettük, de ez a disznó pont ezt a felvételt hagyta meg, a többit törölte.
Nándorék nemcsak a saját szabályaikat alakították át annak idején, hanem kapusposztra is unortodox megoldást találtak ki: nem gombot használtak, hanem egy – szigorúan egyszer körbeszigszalagozott – gyufás skatulyát, mely a leghosszabb oldalára állítva ácsorgott a kapuban; Schuminszky úr elmondása szerint azért, mert így elég nagy helyet elfoglalt a kapuban, ezáltal jóval több helyzet maradt ki, és így a valós labdarúgáshoz sokkal jobban hasonlító eredmények születtek.
Amúgy végig erre törekedtek barátaival az évek során: minél inkább a rendes focit szimuláló körülményeket teremteni. Épp ezért nem túl meglepő, hogy amikor a labdarúgásban változtattak a lesszabályon, azt ők már nem tudták lekövetni a gombokkal, és ez hozzá is járult ahhoz, hogy a fiatalok 1979-ben egyszer és mindenkorra abbahagyják a gombfocizást.
Azóta ott pihentek a csapatok a szekrény tetején, és immár a múzeumban laknak.
A gombfocicipő szögre akasztása után (ennél rosszabb képzavart elképzelni sem tudunk) Nándor nem kispályázott: nekiállt saját játékot fejleszteni. Kitalálta az asztali hokit, amivel az akkori újságokba is bekerült, ugyanis találmánya egyre több helyre eljutott.
Két dobókockával kellett játszani, az egyiken az adott meccset játszó csapatok színei voltak, a másik pedig hagyományos dobókocka volt, aminek a számai egy-egy játékosnak feleltek meg. Nézze csak, itt van a szabálykönyv, és ebben a füzetben vezettük a meccseket. Itt vannak a góllövők, a kiállítások. Szabadság hegy – Erzsébet 5:6, ilyen meccsek voltak.
Az asztali jégkorong után jött egy másik, még komolyabb saját fejlesztés, a Kockahoki.
Épp próbálom egy cégnek eladni, mert ha ezt megcsinálnák telefonon, élhetném a milliárdosok szürke életét. Amilyen egyszerű a játék, olyan könnyen megvalósítható. A programozáshoz nem értek, de Excelben megcsináltam
– mondja Nándor, és meg is mutatja.
Igen, kipróbálhattam egy játékot, ami egyszer talán világhírű lesz!
A Kockahoki kulcseleme a ma ismert sportokban alkalmazott pontozástól eltérő pontszámítási rendszer, méghozzá azért, mert (a feltaláló véleménye szerint) a közönségszórakoztató játékot nem premizálják megfelelően a fociban, hokiban, az ő fejlesztésében viszont maximálisan.
Schuminszky úr illusztrálja a gépén a játék menetét egy rögtönzött bajnoksággal, én meg – aki a szöveg félkövérre változtatásán kívül túl sok Excel-parancsot nem ismerek – lenyűgözve figyelem a nevem alapján legyártott BTFC eredményeinek alakulását Kanadával, a Volánnal, Csíkszeredával és a többi ellenféllel szemben. Természetesen a SNAFC is részt vett a küzdelmekben.
Nem fogják elhinni, milyen rém egyszerű a hokis játékról áttérni az űrkutatás témájára, én magam sem gondoltam volna, de mindössze két kattintás kellett: kockahoki Excel becsuk, asztronautikai regiszter megnyit.
Schuminszky Nándor ugyanis egy adatbázisba táplálta az összes orbitális indítást 1957-től kezdve.
Látja, itt van a Starttáblában, hogy 1957-ben az első indítás október 4-én világidőben 19 óra 28 perc 34 másodperckor történt, Szputnyik-1 volt a hordozórakéta típusa, számozása, itt látható, hogy ki volt a felbocsátó, honnan indították és hogy sikeres volt-e a kilövés. Itt vannak a rakétákhoz tartozó űreszközök pályaadatai, hogy milyen hajlásszöget zár be az Egyenlítővel, milyen távol volt a Földtől, mi történt vele. Évekre lebontva. Ezek csak az űreszközök, de ugyanez megvan a pilótákkal felbocsátott űrhajókkal is, születési és halálozási adatokkal, startadattal, űrsétákkal.
Ezekből a mondatokból természetesen alig értettem valamit, de azt felfogtam, hogy ez az úriember az összes releváns asztronautikai adatot betáplálta egyetlen rendszerbe.
Schuminszky Nándor ezen a ponton elmeséli, hogy egy MTI-fotó elemzése, rengeteg kutatómunka és egy szakmai weboldal kommentelőinek segítsége nyomán rájött egy amerikai Apollo űrkabin szovjet elfogásának részleteire, és közben hozzáteszi, hogy
És, csak úgy mellékesen, megjegyzi, hogy annak idején magyar földet küldött föl az űrbe, méghozzá az anyósa kertjéből származó földdarabkát, valamint elárulta azt is, hogy a szintén az űrt megjárt paradicsommagokból élő növényt termesztene.
Tökre nem ide tartozik, de pár perc múlva már azt is tudtam, hogy Schuminszky Nándor annak idején Illés-rajongó telefonműszerészként egy régi postás trükkel – a kábelrendező segítségével – elérte, hogy Bródy János lakásán ő javíthassa meg a telefont. De ezen a ponton elköszönünk: a lassacskán a hetvenedik évéhez közeledő Schuminszky úr hazasiet, rengeteg a tennivalója. Napi tizenkét órát dolgozik.
