Az 1883-ban alapított Budapesti Tisztviselők Házépítő Egyesülete célja egy olyan, kertes házakból álló lakótelep felépítése volt, ami egy nagy banki kölcsönből otthont adhat egy népes hivatalnokrétegnek, garantálva számukra azt, hogy havi törlesztőrészletük nem haladja majd meg az átlagos lakbérekét. Ugyanebben az évben akadtak rá az Orczy kerttől nyugatra lévő, kisrákosi kerteknek nevezett, a főváros tulajdonában lévő területre, amely a XIX. század második felében mezőgazdasági területként, illetve lóvásártérként és katonai gyakorlótérként szolgált.
A négyszögölenként mindössze egyetlen koronáért megvásárolt területeken – a Váci úti Duna-parton ennek az árnak harmincszorosát kérték volna – a következő évben megindult a parcellázás, 1886 nyarára pedig már az első ház is elkészült. Egy év alatt a 117 telek majdnem mindegyikén állt már egy ház, sőt, az 1890-es években újabb 95 telek csatlakozott a Tisztivselőtelepnek elnevezett városrészhez.
1894-re elkészült az egyemeletes, Rezső tér sarkán álló elemi iskola, tíz évvel később pedig emeletén alakították ki a középiskola termeit.
A diákok száma villámgyorsan nőtt, a második tanévre pedig már az elemisek termeit is elfoglalták, (őket egy Vajda Péter utcai barakkba száműzve) így halaszthatatlanná vált egy óriási gimnázium tervezése és megvalósítása. Ez azonban egyáltalán nem szerepelt a főváros 1906-os iskolaépítési programjában, így a terv sikere egyedül a mese- és ifjúsági regényíróként is maradandót alkotó iskolaigazgató, Gaál Mózes akaraterején múlt. A kitartó próbálkozásokat siker koronázta, a fővárostól ajándékba kapott, 2095 négyszögöl nagyságú telekre kerülő épület terveinek elkészítésére így felkérte Lechner Ödön egyik legügyesebb követőjét, a terézvárosi Kölcsey Ferenc Gimnáziummal (1906-1909) már iskolatervezői tehetségét is megcsillogtatott Kőrössy Albert Kálmánt. Kőrössy természetesen élt a lehetőséggel, sőt, a főváros pénzén az igazgatóval együtt egy európai tanulmányútra is elmehettek, melynek során testközelből vizsgálhatták meg a legmodernebb iskolák újításait.
1911-re, alig egy éves munkával el is készült a Tisztviselőtelepi Magyar Királyi Főgymnásium gyönyörű, kései magyar szecessziós jegyeket mutató épülete, amely leginkább Tündérpalotaként írta be magát a magyar építészettörténet lapjaira.
A Könyves Kálmán körútnak csúfolt városi autópályára, és az egykor boldog emberekkel teli, szupermenő szánkóvasúttal is rendelkező Népligetre néző óriási épület átadásakor az ország legmodernebb középiskolája volt, hiszen a tervező a térszervezés itthon korábban sosem látott fokát valósította meg az épületben, így szaktantermek, zeneterem, ötszáz fős díszterem is helyett kapott, sőt, az ablakokkal teli hátsó homlokzatnak köszönhetően rengeteg természetes fény jutott az épületbe.
A pénz azonban a tervek összes részletének megvalósítása előtt röviddel elfogyott, így az ipari tanulók képességeinek csiszolására szolgáló műhelyek és a tornaterem sem épülhetett meg, a ritkán lakott környék – egyik oldalról a Népliget, a másikról pedig kertes családi házak és pusztuló gyártelepek határolták – miatt pedig a diákok száma sem közelítette meg az elvártat.
A falfestményekkel és faragványokkal teletömött palota előnyeit azonban nem sokáig élvezhették az 1921-ben Széchenyi István Gimnáziummá átnevezett főgimnázium tanárai (köztük Babits Mihály) és tanulói, hiszen egy 1924 szeptemberében kelt minisztériumi rendelet miatt annak jókora része a Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Gyűjteményének tulajdonába került, hogy az raktárként, állandó és időszaki kiállítások helyszíneként és – a tervek szerint csak három évre, de a gimnázium végül sosem kapta vissza az egész házat –, ekkor pedig elérte azt a második világháború után tömegével áldozatokat szedő magyar végzet:
az ok, ami miatt a mai budapesti bérházak falai ma jórészt taszítóan rücskösek és koszosak.
A sgraffito díszek így eltűntek a szem elől, a Budapest ostroma során elszenvedett károk pedig ezen a helyzeten csak tovább rontottak. A korábban a Nemzeti Múzeum által használt szárnyat a világháborús károk részleges helyreállítását követően, egészen 1972-ig az önállóvá vált Néprajzi Múzeum használta, majd a Természettudományi Múzeum raktára költözött a falak közé.
A gimnázium – aminek padjait az ötvenes évek derekán többek közt Hofi Géza is koptatta – 1975-ben nyomdaipari szakközépiskolává, majd Radnai Béla nevét viselő gép- és gyorsíróiskolává változott, végül pedig jogutód nélkül megszűnt.
1977-ben az épületet műemlékké nyilvánították, de teljes felújítása ennek hatására sem kezdődött meg, állapota pedig – a Lőrincze Zsuzsa tervei szerint, Seres András restaurátor közreműködésével helyrehozott szakasz kivételével – évről egyre elszomorítóbbá vált. 1996-1998 között a Természettudományi Múzeum Növénytára, a Magyar Nemzeti Múzeum teljes restaurátorképzése és tanműhelyei, valamint az Országos Pedagógiai Könytár és Múzeum költözött az egyre romló állapotú épület különböző részeibe, akik máig használják azt.
A belső felújítás az elmúlt évek folyamán apró lépésekben jórészt végbement, a külső munkálatok megkezdésére viszont 2013-ig kellett várni, mikor az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet (OFI) 512 millió forintot nyert az épület energiahatékonyságának javítására – ekkor korszerűsítették a nyílászárókat, modernizálták a világítási és fűtési rendszert, a helyreállított vakolatra helyezett néhány milliméteres, szupermenőnek hangzó (de persze óriási átverés) nanokerámia-réteggel kialakították az utólagos külső hőszigetelést, valamint napelemeket is elhelyeztek az energiafogyasztás (a tervek szerint 61 százalékkal való – ez éves szinten közel 23 millió forintos megtakarítást is jelenthet) csökkentése érdekében.
A felújítás alig egy hónappal ezelőtt lett készen, így a tavasz érkeztével újra régi fényében csodálhatjuk meg a napfényben szikrázóan fehér épületet, noha néhány épületrestaurátori munka, a téglakerítés hátralévő részének helyreállítása, valamint a park eredetihez közelebbi formába való visszaállítása még várat magára.
A felújítás előtti állapot, háttérben a Tisztviselőtelep családi házaival és a Rezső téri katolikus templommal
Az Elnök, illetve a Győrffy István utca felőli oldalhomlokzatokon a tanuló diák alakja látható
A főbejárat előtti kertből pedig ezek – egyelőre még nem felújított – párja is látható
A szimmetrikus, elnyújtott H-alakú épület teteje pártázatos kiképzésű, gerincén mázatlan, félcsillag alakú idomcserepek futnak.
A Könyves Kálmán körút felé néző apró tornyok egyike
Még a csapadék elvezetésének megoldása is művészi
A kaput sajnos nem újították fel, helyette inkább ráfestettek a rozsdára – a talajszintnél lévő hiányok így még szembetűnőbbek
A kerítés viszont – melynek csúcsdísze az épületéit másolja – immár tökéletes állapotú
Geometrikus minták a főbejáratnál
Kettő a földszinti ablakok közt felbukkanó sgraffitókból
Az Elnök, illetve Villám utcákból a kerítés felett átpillantva az épület teljesen más arcát mutatja
Erről az oldalról kettő is látszik a rejtett kémények közül, egyikük pedig még szépen füstölög is
Kedden délelőtt megpróbáltunk bejutni az épületbe, és meglátogatni a Pedagógiai Múzeumot, de az a honlapjukon meghirdetett nyitvatartási idő ellenére még néhány hétig zárva tart, így a portáról nem jutottunk tovább, fotók készítésére pedig ott sem kaptunk lehetőséget. Néhány hét múlva visszatérünk, hogy a múzeumban és a lépcsőházban is körülnézhessünk. Egy dolog azonban biztos: az épület gyönyörű példája annak, hogy egy, az utca embere számára reménytelennek tűnő épületet is meg lehet menteni.