Az 1913-ban, budapesti értelmiségi zsidó családban Görög Etelka néven született fotós édesanyja, G. Beke Margit írónő, valamint a skandináv irodalom egyik legjelesebb fordítója, édesapja, a Horthy-rendszer beköszöntéig latin-magyar-történelem szakos tanárként dolgozó Görög Imre pedig Dosztojevszkij- és Tolsztoj-fordítóként kereste kenyerét, így nem volt kérdés, hogy gyermekük is a művészi pályát választja majd.
A lányról már gyerekként kiderült, hogy szívesen rajzol, így tizennégy évesen Jaschik Álmos rajziskolájába kezdett járni, majd az egyik legismertebb magyar modern grafikusnál, Bortnyik Sándornál tanult alkalmazott művészetet, ahol megismerkedett a Victor Vasarelyként világhírűvé vált Vásárhelyi Győzővel, valamint Kandó Kálmán unokaöccsével, a festő Kandó Gyulával, akivel 1931-ben pedig házasságot kötöttek.
Kisvártatva Párizsba költöztek, de komoly anyagi nehézségeik miatt 1935-ben visszatértek Budapestre. Ekkor érdeklődése a fotográfia felé fordult, ipaengedélyét Pécsi Józsefnél szerezte meg. 1938-ban újra a francia fővárosba indultak, ahol Haár Ferencnével fotóműtermet nyitottak a Louvre és a Garnier Opera közt húzódó Avenue de l’Operán. 1940-ben a németek bevonulása vetett véget az épp felívelő üzletnek. A Népszavának így mesélt erről:
Sok megbízásunk volt, de bejöttek a németek Párizsba és a műterem ment a fenébe. Ezután hazatoloncoltak minden külföldit, aki nem rendelkezett megfelelő papírokkal. Minket is.
Visszaköltöztek Magyarországra, ahol hamarosan szintén romlani kezdett a helyzet. A zsidó származású Atának azonban szerencséje volt, hiszen nem zsidó férje miatt családjával ellentétben biztonságosabban mozoghatott a városban. A lehetőségeit ki is használta, hiszen a világháború végéig lakásukban tizennégy zsidót bújtatott, férje pedig Kassán mentett meg százakat:
Férjem fantasztikus dolgokat művelt a nyilas éra alatt. Az általam hamisított SS-karszalaggal Kassára ment, ahol az Auschwitzba tartó vonatokból sok száz embert menekített ki.
1998-ban Jeruzsálemben ezért a Világ Igaza kitüntetést adományozták nekik, igaz, Gyula ezt már nem érhette meg.
A világháború után alig két évvel, 1947-ben újra Párizsban próbáltak szerencsét. Ata első dolga a Sorbonne pincéjében elrejtett fényképezőgépének megkeresése volt, de sajnos nem akadt a nyomára, így pedig képtelen volt újrakezdeni a munkát.
Szerencsére az épp Párizsban élő Robert Capa segített rajta:
Tényleg ellopták a Rollidat? Mit csinálsz most? Hogy fogod a gyereket eltartani? Fogd ezt a Rollit, remélem, ez segít rajtatok!
A milicista halálával és a nomandiai partraszállás során készített fotóival élő legendává vált Capa a gépen kívül fotólaboránsi állást is adott neki a néhány hónappal korábban általa alapított Magnum fotóügynökség laborjában, a Pictorial Service-ben, ahol 1952-ig dolgozott.
Az ott kapott fizetés azonban három gyerekkel és egy munkát nem találó férjjel egy háztartásban élve nem volt elég, így férje 1949-ben a hazatérés mellett döntött, remélve, hogy Magyarországon képes lesz megalapozni a család anyagi hátterét, Ata és gyermekei pedig akkor majd követik őt. A vasfüggöny közbeszólt, a pár nem találkozott többé, nemsokára pedig elváltak.
Néhány hónappal később a Magnumnál Ata megismerkedett a huszonöt éves holland fenegyerek fotóssal, Ed van der Elskennel, aki négyévi együttélés után feleségül vette, 1954-ben pedig Hollandiába költöztek.
A házasság nem tartott sokáig, a fotós pedig újabb idegen országban maradt egyedül a három gyermekével. Nem adta azonban fel, így hamarosan Álom az erdőben címmel gyermekeiről készített fotósorozatot, mely könyv formában, akkor tizennégy éves fia egyetlen hosszú mesévé összeálló szövegeivel együtt jelent meg.
Több holland bolt az állítólagos rejtett erotikus utalásokra, illetve a gyermekek túl rövid nadrágjaira hivatkozva nem akarta árulni a könyvet, noha óriási kereslet mutatkozott iránta. A fennmaradt első kiadású példányok ma a gyűjtők féltve őrzött kincsei.
Az 1956-os magyar forradalom leverése után, november 10 és 20. között egy holland fotóriporternővel, Violette Corneliussal a magyar-osztrák határnál és Bécs környékén készített fotótörténeti jelentőségű fotókat a Nyugat felé özönlő magyar családokról és gyermekeikről.
Úgy gondoltuk, ha gyerekeket fotózunk és próbálunk semlegesek maradni és elkerülni a politizálást, akkor könnyebben kiadják könyvünket.
A cím nélküli Piros Könyvet, – amely nevét borítójának színéről kapta –, alig három hét alatt állították össze, hogy még karácsony előtt elkészülhessen, bevételét – akkori árfolyamon negyedmillió dollárt – pedig jótékony célra, a magyar menekültgyerekek segítésére adományozták.
Természetesen a tördelő, a nyomda és a fényképészek is ingyen dolgoztak, hogy ezzel is segíthessék az ügyet.
Éjjel-nappal talpon voltam, úgy éltem mint a menekültek, a lábamon a cipő két hétig nem száradt meg és csak a magammal vitt pálinka mentett meg a fagyhaláltól. Több száz felvételt készítettem, folyamatosan küldtem őket a nyomdába. A legdrámaibb találkozásom Sárika volt, akinek a szülei menekülés közben meghaltak, ő pedig sohasem nézett a lába elé, csak az égre, és azt mondogatta megállás nélkül: Mindjárt jön anyu és hoz nekem egy babát.
A könyv Magyarországon csak 1999-ben jelent meg Édes hazám, isten veled! címmel.
Az ötvenes évek végén neves francia és holland divatcégeknek készített fotókat, melyek egyikével 1959-ben, az év legszebb divatfotójának megtalálására kiírt pályázaton Ezüst Díjat nyert.
Ekkor már egy középiskolában tanított, de 1961-től már a holland Iparművészeti Akadémián és az Utrechti Grafikai Főiskolán is tartott órákat.
Divatfotós korszakában ismerkedett meg egy fotómodellel, Barbara Brändlivel, akit később egy venezuelai építész, Le Corbusier indián származású asszisztense vett feleségül. Barátságuk a házaspár Dél-Amerikába költözésével sem szakadt meg, sőt, 1961-ben Ata is Caracasba utazott, hogy barátnőjével a dzsungelben fényképezhessen.
De csak a dzsungel széléhez értünk, az őserdőbe természetesen mi így ketten nem tudtunk behatolni. S nem igaz, hogy a sors mit hoz: találkoztunk azzal az egyetlenegy emberrel, aki be tudott vinni minket a dzsungelbe. Ez a szóban forgó személy egy francia pap volt, aki a bennszülöttek segítségével egy kis repülőteret épített a dzsungel mélyén gyógyszer és egyéb fontos dolgok szállítására. Ez a pap évente egyszer járt azon a területen, ahol mi találkoztunk vele. A kis repülőgépen bevitt bennünket a dzsungel közepébe. Az itt talált indián asszonyok még soha nem láttak fehér nőt, merthogy ôk nem utazgatnak, úgyhogy bizony be kellett bizonyítanunk női mivoltunkat. Ezután gyönyörű hónapok következtek. Betekintettünk az indiánok életébe, s mindezt persze megörökítettem. Nagyon nagy benyomást tett rám, s tudtam, hogy ide hamarosan visszatérek.
Így történt, 1965-ben néhány hónapot újra az Amazonas mellett töltött, az törzsekről készített fotói közül néhány a National Geographic magazin hasábjaira került, mások pedig azóta is magángyűjtemények és múzeumok kincsei.
Második dél-amerikai útján a perui bálnavadászok egyik hajójára is felkérdezkedett azzal az indokkal, hogy az óceánt szeretné fotózni. Végül a könyörtelen bálnagyilkosságok felé irányította a fényképezőgépét, megörökítve annak szörnyűségét:
Végignéztem, ahogy embertelen körülmények között gyilkolják a bálnákat. Ágyúval bombázták, majd a hajóra vonszolták és széttrancsírozták őket, hogy a halakat etessék a húsukkal. Miközben fotóztam, valószínűleg egy kis darab bálnatetem kerülhetett a fülembe. Borzasztó fájdalommal járt, és maradandó károsodást okozott.
1980-ban a kaliforniai Sacramentóba, szociológiai és kriminológiai professzor fia közelébe költözött, majd 1999-ben a Wight-szigetre, tánccal foglalkozó lányai egyikéhez tette át a székhelyét. 2001-től újra Hollandiában él, az utóbbi éveket pedig egy bergeni idősek otthonában töltötte.
Ata máig tökéletesen beszél magyarul, bár gyermekeivel franciául, unokáival pedig angolul kommunikál.
