Amikor Ronald Reagan az Egyesült Államok elnöke lett, egy izlandi kisfiú magából kikelve kiabálta: „Nem lehet ő az elnök, ő egy férfi!” Ezzel az anekdotával kezdődik a BBC megemlékezése az izlandi nősztrájkról. 1980 novemberét írjuk ekkor – ennek az évnek a nyarán lett Vigdis Finnbogadottir Izland államfője, sőt, az első demokratikusan megválasztott női államfő Európában. 16 évig töltötte be ezt a pozíciót, sok gyermek úgy nőtt fel Izlandon, hogy a világ legtermészetesebb dolga, hogy egy nő irányítja az országot.
Ugyanakkor maga Finnbogadottir is úgy véli, hogy nem juthatott volna el idáig, ha kereken negyven éve, egy szép napon, 1975. november 24-én nem döntött volna úgy az izlandi nők 90 százaléka, hogy egy egynapos sztrájkkal mutatják meg, hogyan mennének a dolgok, ha ők nem lennének. Ahelyett, hogy bementek volna a munkahelyükre, megcsinálták volna a házimunkát vagy a gyerekekkel törődtek volna, az utcákra özönlöttek, hogy a férfiakkal azonos jogokért tüntessenek.
Tanácstalan apák
Ezt a napot Izlandon „A Nők Szabadnapjaként” emlegetik és a volt államfő szerint ez volt a vízválasztó. „Izlandon ez volt az első lépés a női emancipáció felé” – emlékezett vissza. „Teljesen megbénult az ország és sok férfi szeme felnyílt.” Bankok, gyárak, üzletek, sőt iskolák és bölcsődék zártak be. Sok apának nem volt más választása, mint magukkal vinni a gyerekeket a munkahelyükre. Az emberek úgy emlékeznek vissza, hogy a tanácstalan apák édességekkel, kifestőkkel felfegyverkezve igyekeztek lekötni az izgatott gyerekeket, a boltokból kifogytak a könnyen elkészíthető gyorsételek. Még a rádióban a hírek alatt is lehetett hallani a gyerekzsivajt, a nők pedig jólesően hallgatták, hogy most a férfiaknak kell megbirkózni minden feladattal.
A fővárosban, Reykjavíkban huszonötezer nő tódult az utcára, énekeltek, szónoklatokat hallgattak, tanácskoztak. Hatalmas részvételi arány volt ez az akkor mindössze 220 ezer lakosú országban. „Nagyszerű érzés volt érezni az összetartozást és az erőt” – mondta a volt államfő. Izland egyébként élen járt a nők szavazati jogának megadásában – épp száz éve, 1915 óta voksolhatnak a nők, csak Új-Zéland és Finnország járt előttük. Ugyanakkor a következő hatvan évben mindössze kilenc nő jutott be a parlamentbe. 1975-ben mindössze három nő volt a képviselők közt, ez öt százalékos arány, miközben más északi országokban 16-23 százalék volt az arány.
„Miért engeded ezt a feleségednek?”
A sztrájk ötlete egy „Vörös Harisnyák” nevű radikális nőjogi mozgalomtól származott, ami 1970-ben alakult, de sok nő idegenkedett tőle. A szervezet szembement a hagyományos nézetekkel, amelyek szerint a nő dolga, hogy tökéletes háziasszony és otthonteremtő legyen, ezzel különösen az idősebb korosztályok nem tudtak mit kezdeni. Ugyanakkor „A Nők Szabadnapja” mögé minden társadalmi és politikai réteget sikerült felsorakoztatni, a szakszervezetek is támogatták a megmozdulást. Az izlandi tüntetésen tűnt fel Adalheidur Bjarnfredsdottir, a takarítónők szakszervezetének vezetője, aki addig szinte soha nem szólalt fel közönség előtt, de olyan magával ragadó, erős beszédet tartott, amivel olyan hírnevet alapozott meg magának, hogy a parlamenti képviselőségig vitte.
A szervezők már a rendezvény előtt sikeresen tematizálták a közvéleményt, a rádió, a tévé, az országos lapok a nők alacsony keresetével, a nemi diszkrimináció kérdésével foglalkoztak. Finnbogadottir szerint a férfiak először viccesnek gondolták a szervezkedést, de nem emlékszik arra, hogy bármelyikük is felháborodott volna rajta. Szerinte azután a férfiak tudomásul vették, hogy ha ellenkeznek, abból csak rosszul jöhetnek ki. A visszaemlékezésekben persze lehet hallani ellenkező férfiakról is. Az egyik felszólaló nő férjét például megkérdezte egy munkatársa: „Miért engeded, hogy a feleséged így üvöltözzön a nyilvánosság előtt? Én sose engedném az asszonyomnak, hogy ilyet csináljon!” Mire a férj így válaszolt: „Ő nem is olyan nő, aki a magadfajtához feleségül ment volna.”
A lábnyomokat gyorsan elfedi a hó
Finnbogadottir szerint a tüntetés utáni napon a dolgok a rendes kerékvágásban folytatódtak, de már abban a tudatban, hogy a férfiak mellett a nők is egyformán a társadalom pillérjeit jelentik. Öt év múlva három férfi jelölttel szemben nyerte el az elnöki tisztséget és olyan népszerű volt, hogy a következő három megnyert választás közül kettőn ellenjelölt sem volt. Az 1983-as parlamenti választáson már női pártlisták bukkantak fel, a Nőszövetség pedig bejutott a parlamentbe. 2010-ig kellett várni az első női miniszterelnökre, Johanna Sigurdardottirra, aki egyben az első kormányfő a világon, aki nyíltan vállalta leszbikusságát.
A Világgazdasági Fórum gender programokért felelős igazgatója szerint Izland még nincs az út végén. A munkaerőpiacon még mindig van egyenlőtlenség, a nők alacsonyabb bért kapnak ugyanazért a munkáért, világszinten azonban így is élen jár Izland a női egyenjogúság tekintetében. A vállalati vezetők 40 százaléka nő, a parlamenti képviselőknek pedig 44 százaléka. „Van egy mondás Izlandon: a lábnyomokat gyorsan elfedi a hó, ez azt jelenti, hogy a történések gyorsan feledésbe merülnek. De arról a napról máig beszélünk, csodálatos volt” – mondta a volt államfő.
