Ezen a héten Robin Williams öngyilkosságának kapcsán kérdeztük meg a világvallások képviselőit az öngyilkosságról alkotott véleményükről?
A konkrét kérdésünk így hangzott:
Mi a véleménye az ön vallásának az öngyilkosságról, az öngyilkosokról?
(Válaszok a válaszadók nevének betűrendje szerint.)
Cser Zoltán
Buddhista tanító
A buddhizmusban létezik egy formula, az úgynevezett Négy Pecsét, mely tulajdonképpen a buddhista Tan azon jellegzetességeit foglalja össze, melyek megkülönböztetik ezt a hagyományt más vallásoktól, spirituális utaktól. A Négy Pecsét első mondata úgy hangzik, hogy: “Minden múlandó, ami összetett és keletkezett”. Nagyon mély filozófiai rendszerek épülnek ezen kijelentésre, például ha egy élményt nézünk, egy jelenést, vagy álmunkban tapasztalunk valamit, akkor rögtön elemezhetjük azt a keletkezettség és az összetettség szempontjából. Ez azt jelenti, hogyha valami részekből áll, vagy volt egy kezdete, akkor nem lehet a legvégső állapot, melyet keresünk. Más szempontból, alulról megközelítve pedig azt jelenti, hogy minden olyan jelenség, melynek volt kezdete, születése, összeállt különféle elemekből, annak vége is lesz, szétesése, halála. Ebből következik, ha megszülettünk, akkor az is természetes, hogy meg is fogunk halni, és lényünk, személyiségünk, testünk elemekre bomlik. A kérdés tehát nem a halál elkerülése, hanem hogy hogyan haljunk meg jól. Mai korunkban alig találunk arról tanítást, hogy hogyan lehet felkészülni a távozásra, hogyan lehet felhasználni a halál élményét a szellemi ösvényen. Érdekes ellentmondás, hogy pont az olyan tanításban, mint a buddhizmus, ahol a visszaszületések, a reinkarnáció tana természetes, ahol tulajdonképpen nem kellene tartanunk a haláltól, éppen ebben a tanításban találunk számtalan gyakorlatot a halálra. Ezen gyakorlatok célja, hogy a halál folyamatában meg tudjuk tartani az éberségünket, és egy önzetlen szeretetteli állapotban legyünk képesek távozni. Ez azt jelenti, hogy feloldva a múlt iránt érzett haragot és keserűséget, a jövő felé irányuló vágyakat és félelmeket, valamint a jelenben a kábaságot, tompaságot. Az öngyilkosság esetén a buddhizmus szemszögéből két kérdés merül fel, tapad-e ártás az öngyilkosság cselekményéhez, valamint képes volt-e a távozó a fent említett tiszta, éber, szeretetteli tudatban távozni. Ha ez nem teljesül, azaz zavart, keserű, indulatokkal, félelemmel teli állapotban történt a kapun való átlépés, vagy ártás tapad a cselekményhez, önmagának, vagy másnak fájdalmat okozott, akkor a cselekmény negatívnak minősül.
Fotó: Thinkstock
Fodor Kata
Vaisnava (Krisna-hívő) teológus
A Krisna-tudat tanításai szerint az öngyilkosság komoly vétek önmagunk és a lélek ellen. Világunkban 8 400 000 különféle életforma található meg, kezdve a növényektől, az állatokon át az emberig, és attól függ, milyen testet kapunk, hogy milyen tetteket követtünk el korábban. A különböző létformák nem egyformán kedvezőek. Bár az emberi test is megöregszik, megbetegszik és számos más kínt elszenved, mégis egyedülálló lehetőséget ad arra, hogy szolgáljuk az Istenség Legfelsőbb Személyiségét – ezért óriási vétek eldobni. Amikor valaki egy látszólag ledönthetetlen akadályhoz érkezik, akkor valójában nem az elmeneküléssel, hanem valódi lelki önmagunk megismerésével, Istennek tetsző tettekkel pl. a Haré Krisna mantra éneklésével, imával, az Úr odaadó szolgálatával és más jámbor és vallásos cselekedetek végzésével állíthat létrát ehhez a falhoz. A testet a léleknek egyszer el kell hagynia, de ez nem történhet önkeze által.
Az öngyilkosság is gyilkosság. Azért súlyos probléma, mert nem magunk teremtjük ezt a testet, hanem Istentől kapjuk ajándékba, és így az öngyilkosok az Ő tulajdonát semmisítik meg. Ráadásul, ha valaki elmenekül rossz tettei kellemetlen visszahatásai elől, későbbi életében újra szembesülnie kell el nem szenvedett karmájával.
Oda kell figyelnünk egymásra, szeretteinkre! A halál kapu, egy átalakulás, de nem a befejezés. Az öngyilkosságok jó része azért történik, mert a fájdalomban nincs senki, aki megfelelő lelki támasza lenne a szenvedőnek. A Krisna-hívők folyamatosan emlékeznek és emlékeztetik egymást arra, hogy nem azonosak anyagi testükkel, és ha istenszeretetben élünk, lehetőségünk lesz visszatérni a lelki világba. Erre kellene emlékeztetnünk mindenkit. Az, hogy az emberek vagy a média az öngyilkosságok részleteiről is beszámolnak, inkább csak megzavarják az emberek elméjét. Ami igazán szót érdemel, hogy Krisnára emlékezve a lélek visszakerülhet eredeti helyzetébe, s nem szükséges ismét megszületnie e problémákkal teli világban.
Fotó: Thinkstock
Kustárné Almási Zsuzsanna
Református lelkész
„ Az ember: lehetőség.
Zárt ajtó: kezünkben a kulcsa.
És tárt kapu: ha bezárul, kinyithatatlan.
Siralomházban ülő elítélt.
És megmenthető öngyilkos.
Világra hozható magzat.
És elásható újszülött.
„Határozatlan ige: infinitivusz.”
Ezt a gondolatsor fogalmazta meg Kuklay Antal Pilinszky: Infinitivusz című verse kapcsán, amiben az emberi élet nyitottsága, szabadsága nyilvánul meg. Ez a szabadság azt jelenti, hogy a döntés lehetősége a kezünkben van. A döntés azonban mindig felelősséggel jár: akár a saját, akár a másik „ügyében” döntünk. Hogy az ember könnyebben tudjon „jól” dönteni azért adatott a törvény, s, hogy könnyebben tudjon élni a döntés következményeivel, azért az evangélium, a kegyelem üzenete.
Néha azonban az ember nem tud jól dönteni, vagy nem tud továbblépni, s ilyenkor úgy gondolja, hogy „az önként vállalt halál aktusában biztosítja magának a lehető legvégsőbb szabadságot… Az emberi élet szabadsága azonban az életre adatott és nem a halálra!”(J. M.Lochman) Azt jelenti ez, hogy a keresztyénségben a „ne ölj” parancsolat a saját életünkre nézve is érvényes. Az életről és a halálról való végső döntést a keresztyén ember az Isten kezébe helyezi.
Az öngyilkosság kérdését és tényét nem lehet azonban negligálni, vagy valamiféle általános ítéletet kimondani fölötte. A keresztyén „álláspont” az élet tiszteletét és az emberi életben rejlő lehetőségeket (infinitivusz) hangsúlyozza. Ezt jelenti a kegyelem és a bűnbocsánat.
A keresztyén etika pedig a megelőzésre hívja fel a figyelmet: „föltétlenül igyekezzünk megakadályozni egy fenyegető öngyilkosságot, és elvileg semmi estre se igazoljuk, de a már bekövetkezett tragédiát a legtöbb esetben a megbocsátó kegyelembe kell ajánlani, mint az egyéb bűnöket.” (H. G. Fritsche)
Fotó: Thinkstock
Dr. Shubail Mohamed Eisa
Muszlim hitoktató
Az iszlám az emberi életet a legfontosabb értéknek tartja, amit védeni kell, ezért tilalmassá tette az emberi élet kioltását. Allah azt mondja: „És ne öljétek meg magatokat (egymást)! Allah bizony Irgalmas hozzátok.” (Korán 4:29). Tehát Allah irgalmas, az öngyilkos pedig reményvesztett, melyről Allah azt mondja: „Csak a hitetlen nép veszíti el a reményét Allah irgalmában.” (Korán 12:87). Ha mégis ép elméjű ember tudatosan másokat, vagy saját magát öli meg, így folytatódik az előző Korán-idézet: „Aki túlkapásból és igazságtalanságból teszi ezt, azt a Pokol tüzében fogjuk égetni. És ez könnyű Allahnak.” (Korán 4:29). Mohamed Próféta (béke legyen vele) azt mondta: „Aki valamivel megöli magát, azzal kínoztatik az Ítélet Napján.” (Ahmed, al-Buhári, Muszlim).
Az öngyilkosság tehát a hatalmas bűnökhöz tartozik és a hit gyengeségét tükrözi. Az igaz hívő nem folyamodik az öngyilkossághoz akármilyen baj éri őt, hanem Allah jutalma után áhítozva türelmesen viseli az élet nehézségeit. Mohamed Próféta (béke legyen vele) azt mondta: „Milyen csodálatos a hívő ügye! Bizony minden ügye jó, és ez csak a hívővel történhet meg. Ha valami öröm éri, hálás érte, s ez jobb neki. És ha valami csapás éri, türelemmel viseli azt, és ez jobb neki.” (al-Bukhári). A hívő ember tudja az evilági élet valóságát, ahogy Allah mondta: „Aki teremtette a halált és az életet, hogy próbára tegyen titeket: ki munkálkodik a legjobban?” (Korán 67:2).
Mindezek ellenére az öngyilkos embert muszlimnak kell tekinteni, ha életében ennek tartotta magát, és így muszlimként kell eltemetni, megmosdatni és imádkozni felette úgy fohászkodván, hogy Isten bocsásson meg neki, és nézze el neki, amit tett. (Fat. 8632)
Fotó: Thinkstock
Verő Tamás
Rabbi
Vallásunk tiltja az öngyilkosságot. Hátrányos megkülönböztetés sújtja az öngyilkosokat. Több magyarországi zsidó temetőben tapasztalható, hogy egyes sírok, a többi síremlékektől messzebb, elkülönítve vannak elhelyezve. Ezek a sírok öngyilkosok végső nyughelyét jelzik. A szokásaink szerint, nem szabad a megszokott módon temetni az öngyilkos embert, külön helyre, megkülönböztetett módon kell eltemetni.
Az Örökkévaló saját képmására teremtette az embert, bármilyen rosszasággal, saját életet élve, de mind végig törekednie kell a jóra élete során. Az élete utolsó pillanatát, ahogy érkezésének pillanatát is az Örökkévalónak köszönheti, és csakis az I’sten dönthet arról, hogy életünk fonala mikor érjen véget.
Nem vehetjük saját kezünkben a döntést, nem rövidíthetjük meg azt, ami számunkra ki lett róva. Az Örökkévaló szabad akaratot plántált az emberbe, ez igaz ugyan, de az ember nem mehet el addig a pontig, hogy elvegye saját életéből a fényt önkezűleg, vagy külső segítséggel. Amennyiben ez mégis megtörténik – mert természetesen sajnos előfordul ilyen eset – és ami előfordul, arra van válasza is hagyományainknak. Ilyen esetben meghatározott módon kell eljárnunk a végső nyugalomba helyezésnél. A vallásunk azt mondja ki, hogy egy öngyilkos nem lehetett tudatában – akár csak egy rövid pillanat erejéig, akár egy hosszabb folyamat részeként – annak, hogy mit tesz. Döntése – ez lehetett az elméjének pillanatnyi elborulása – betegségnek tudható be. Egy beteg embernek meg kell adni a temetéssel a végtisztességét, amely a beteg embernek éppúgy jár, mint a többi elhunytnak.
