A fiatal magyar lány eredetileg úgy tervezte, mielőtt munkába állna egy „rendes” nyolc órás állásban, kipróbálja magát külföldön is. Méghozzá önkéntesként. Azután jutott az elhatározásra, hogy nem sokkal korábban Devecserben belekóstolt az önkénteskedésbe. Mint mondja, az ottani munka annyira magával ragadta, hogy szinte azonnal keresni kezdte a lehetőségeket.
A sors végül úgy hozta, hogy Nemere Dóra Haitin kapott lehetőséget, ahol a helyieknek a 2010-es pusztító földrengés után nagy szüksége volt segítségre. Csak öt hónapra tervezett, ám az elmúlt három évet kisebb-nagyobb megszakításokkal Haitin töltötte. Annál is inkább, hiszen időközben az egyik haiti árvákkal és sérült gyerekekkel foglalkozó otthonnak az igazgatója lett. Most néhány hetet Magyarországon tölt, mert lábadozik, ugyanis néhány hónappal korábban megpróbálták őt kirabolni és meg is lőtték. A Marie Claire riporterének mesélt a valóra vált álomról, a megpróbáltatásokról és a támadásokról is.
Kép forrása: Marie Claire
„Amikor megérkeztem a fővárosba, Port-au-Princebe, arra számítottam, hogy fel lesznek rám készülve, de nem voltak. Előttem még sosem fogadtak önkéntest, így fogalmuk sem volt, mit kezdjenek velem” – kezdi, majd hozzáteszi, hogy az első tervek arról szóltak, hogy egészséges gyerekeket tanít majd angolul, de végül a beteg gyerekek mellett kötött ki.
„Úgy éreztem, nekik nagyobb szükségük van rám. Azt álmomban sem mertem volna gondolni, hogy hamarosan egy kolerajárvány közepén találom magam.” Dóra elmeséli, hogy a járvány alatt a legnagyobb kihívás az eltérő kultúrkörnyezet és a közös nyelv hiánya volt. Mint mondja hiába fertőtlenítették lelkiismeretesen a kicsiket, az ottani gondozók több gyereket is ugyanazzal a kanállal etettek. „Minden nyelven megpróbáltam elmagyarázni nekik, hogy ne tegyék, mert így folyamatosan terjesztik a fertőzést, de nem értették. Azt éreztem, megbolondulok. A gyerekek sorra betegedtek meg, hárman sajnos meg is haltak.”
„Amikor az első kisfiút elveszítettük, először szembesültem egy gyermek halálával, úgy éreztem, a mammák (gondozók) nem gyászolták meg. Nagyon rosszul viseltem. Azóta persze sok mindent másképpen látok. Most már tudom, hogy ők is érezték a veszteséget, de a sírást teljesen elítélik a Vuduba vetett hitük miatt. Úgy tartják, bevonzza a rossz szellemeket” – emlékszik vissza a kezdeti nehézségekre.
