Otakar Vávra 1911-ben, még az Osztrák-Magyar Monarchia idején a kelet-csehországi Hradec Královéban született. Már a két világháború közti Csehszlovákiában sikeres filmrendezõ lett belõle; a II. világháború alatt forgatott a nácik által megszállt Cseh Protektorátusban, egyik meghatározó filmese volt a csehszlovák kommunista rendszer négy évtizedének, s forgatott az 1989-es rendszerváltás utáni új politikai-gazdasági rendszerben is.
Elsõ és utolsó filmje között majdnem nyolc évtized telt el. Egész estét betöltõ filmalkotásainak a száma meghaladja az ötvenet. Zsánerük, színvonaluk jelentõségük eltérõ. A nagystílû történelmi freskók mellett forgatott intim románcot, népszerû komédiát, tendenciózus háborús filmet is. Több alkotása a cseh filmszakma legjobbjai közé tartozik, s külföldön is sikert aratott.
A harmincas évek elején avantgárd kisfilmekkel kezdett, amelyekre azonnal felfigyelt a szakma, majd forgatókönyveket írt. Elsõ játékfilmjét 1936-ban forgatta a híres Hugo Haasszal együtt. Az Átmegy a teve a tû fokán máig is vetített és népszerû komédia. A negyvenes években készített filmjeit – például a Krakatit Karel Capek regénye alapján – szintén máig vetítik a filmmúzeumok és a televíziók.
A tehetséges filmes az ötvenes években sem veszett el. Akkor született meg a kor sablonos eszméinek megfelelõ, de máig is gyakran vetített és közismert huszita trilógiája: Husz János, Jan Zsizska és a Mindenki ellen. A csehszlovák iskolások számára kötelezõ filmek voltak.
Amikor a hatvanas évek felszabadultabb légkörében megjelent az úgynevezett új csehszlovák film, Vávra ismét új erõre kapott. Az új hullám legjobb filmeseinek – például Jirí Menzel, Milos Forman vagy Vera Chytilová – egyébként Vávra a tanáruk volt a prágai filmakadémián. Több remek filmet forgatott, s az 1968-ban készült Boszorkánypert Otakar Vávra és a múlt századi csehszlovák film egyik legjobb alkotásaként jegyzik a történelemben.
A Boszorkányperben Vávra ismét a történelembõl merített, az egykori boszorkányperek kísérteties hasonlóságot mutattak a sztálinista perekkel, s jól példázták, hogyan tudja összetörni a korszerû állami masinéria az embert.
Nem véletlen, hogy a “prágai tavasz” elfojtása után Vávrának újra bizonyítani kellett szocialista elkötelezettségét. Ennek eredménye egy újabb történelmi trilógia: Az árulás napjai, Szokolovo, Prága felszabadítása – tehát az 1938-as müncheni szerzõdés napjainak, a szovjetunióbeli csehszlovák hadtest megalakulásának és a csehszlovák fõváros szovjet felszabadításának a megfilmesítése.
Az 1989-es rendszerváltás után is forgatott. Jó filmet készített Jan Ámos Komenskyrõl, s több dokumentumfilm szerzõje.
Otakar Vávra életét és mûvét nagyon eltérõen értékelik. Hívei a cseh és a csehszlovák filmiskola atyjaként, megalakítójaként tisztelik, aki remekül értette a szakmát. Ellenfelei ideológia hajlékonyságát, szerintük “gerinctelenségét” bírálják, aki mindig csak saját ambícióival volt elfoglalva.
