Minden idők legrosszabb döntője? Aligha. A spanyol-holland találkozón – eltekintve a szabálytalanságoktól – legalább a futball is meg-megmutatta magát; más kérdés, hogy ma nem Ramos fejese, Robben ziccerei, vagy Fabregas Stekelenburg elleni egy az egy ellenje a beszédtéma.
A történéseket a kétszeresen is érintett Johan Cruyff elemezte talán a legkiválóbban. A holland labdarúgás és a Barcelona legendája a spanyol El Periodico hasábjain Iniestáékat méltató cikkében kitért a játékvezető ténykedésére is.
„Többször is állítottam, hogy nincs értelme a játékvezetésről beszélni. Ám az olyan felfogás, amit vasárnap este Howard Webb bemutatott, igenis igényli a kommentárt. Egy bíró ítélhet rosszul, követhet el hibákat, ám nem alakíthat ki egy, a szabályok sajátos értelmezésén alapuló bíráskodást. Egy vb-döntő olyan játékvezetőt igényel, aki kiváló, de mindenek fölött mindent megtesz azért, hogy a szabályok maradéktalanul érvényesüljenek.”
Jet Li de Bruce Lee is megirigyelné – De Jong mozdulata a vb-döntőben (MTI/EPA)
A nemzetközi szövetség, pontosabban Sepp Blatter csalódottan nyilatkozott a mérkőzés után, hangsúlyozva, hogy a fair play sérült a találkozón. Igaza van, és mégsem. A fair play a labdarúgás népszerűségével, diadalmenetével ellentétes görbét leírva már 1954-ben is másodlagos tényezőnek számított (az öltözőben valóságos ökölpárbajjá nemesülő magyar-brazil „csata” Bernben), míg húsz éve 1990-ben Argentína folyamatos csontzenétől kísérve jutott a döntőbe, ahol a koreográfia szinte mindenben megegyezett a vasárnap estivel. Az NSZK-Argentína fináléban is sorjáztak a kemény belépők, kiállítás és meg nem adott jogos (Augenthaler), majd tévesen, talán kompenzáló szándékkal befújt (Völler) büntető döntött a győztesről.
Négy éve, a nürnbergi holland-portugálon az orosz Valentyin Ivanov világrekordnak számító 16 lappal rukkolt elő, négy kiállítás esett, s a portugálok kilenc sárgalapja is csúcsot állított be. A hollandok és a portugálok remekül aprították egymást, olykor futballoztak is az adok-kapok szüneteiben – a meccs azonban mindenről szólt, csak a becsületről és a tiszteletről nem. A futballistákat a játékvezető a lapokkal próbálta megfogni, ám minden egyes felmutatott figyelmeztetéssel olvadt a tekintélye – ami a találkozó végére megszűnt létezni. A mérkőzés tétje meghaladta a futballistákat de a játékvezetőt is.
Webb felmutatja a pirosat – korábban kellett volna (MTI/EPA)
A FIFA elnöke azonban csak 2010-re, mi több, 2010. július 12., hétfőre jutott el oda, hogy a morált, azaz annak hiányát kérje számon a labdarúgáson, melynek elüzletiesedéséhez vígan asszisztált, s amelyet önmagából forgatott ki, amikor 2002-ben gyakorlatilag utasításba adta Dél-Korea favorizálását. Üzleti döntésnek príma volt, az ázsiai világbajnokságon mindvégig telt nézőterek kísérték a tornát, épp csak megszűnt a „fair play” mint fogalom. A futballban mindenképpen. A csapatok számára nem biztosítottak egyenlő feltételeket, a hazai pálya jobban lejtett mint egy síugrósánc.
A nemzetközi szövetség nem vonta le a konzekvenciákat, az intézményesített maszatolás mellett döntött, a labdarúgás „hagyománya” mellett kardoskodva eltekintett a szükséges reformoktól. A játék az elmúlt harminc évben rendkívül felgyorsult, a játékvezetők viszont nem Usain Boltok – nem lehetnek ott mindenhol. Az emberi tényezőt adott esetben nem segíti semmi, rossz döntését még csak vissza sem vonhatja. A sajátos „fair play” áldozatául esett az angol és a mexikói válogatott is, hisz az uruguayi és az olasz bíróhármas nem biztosította, mert nem biztosíthatta az egyenlő körülményeket.
Szó sem volt csalásról: az asszisztensek nem értek oda. Lampard találatánál a teljesen összetört Mauricio Espinosa később elismerte, hogy az alapján ítélt, ahogy a labda pattant – az esetet nem látta. Az argentinok első góljánál a játékvezetői hármas is onnan értesült a történtekről, ahonnan a többmillió „mezei néző”: a televíziós visszajátszásból. Nem másíthatták meg ítéletüket, mivel a szabályzat tiltja a helyzetek képernyőről történő kielemzését. Két csapat szerencséjét átkozva és igazságtalanságot kiálltva utazhatott haza, de a továbbjutás mikéntje az amúgy nem érdemtelenül továbblépő győztesek örömét is elrontotta. Ha a modernizációt nem vétózta volna meg korábban a FIFA, aligha alakul ki a nyolcaddöntőket beárnyékoló cirkusz.
Lampard találata: ki volt a hibás? (MTI/EPA)
Ami a holland-spanyol döntőben történt nem a szokásos durvább stílusukat előadó, s a négy évvel korábban történtek fényében „visszaeső” holland, és az elszenvedett faultokra rendszerint rájátszó spanyol labdarúgók hibája: elsősorban nem. A győzelem a FIFA jóvoltából (is) immár nem csupán sportemberi dicsőség, hanem pénz, paripa, fegyver. A 2006-os vb-bronzérem eufóriájából például a rendező Németország gazdaságilag, sőt népességi növekedést tekintve is profitált, míg az elemzések szerint a spanyol vb-arany akár egy-két százalékot is lendíthet a válság során igencsak lekonyult hispán gazdaságon. Ekkora horderejű következmények nyomhatják egy ember, a döntő játékvezetőjének vállát: vagy megfelel a követelményeknek vagy nem. Inkább nem.
A FIFA teremtette körülmények közepette a rossz napot kifogó játékvezetőn elúszott a találkozó. Bár az angol lapok Howard Webbet mentegetik, a játékvezető megbukott, hisz nem tudott egyenlő feltételeket teremteni: a 27. percben De Jong kiállítást érdemlően talpalta mellbe Xabi Alonsót, s onnan egy másik mérkőzés kezdődött. Az amúgy remek angol bíró pont a tét nagysága miatt mérlegelt (felmutassa-e vagy sem a piros lapot) – helytelenül. Ha a holland középpályást kiállítja, talán társai – így a kemény belépők terén élmunkásként szorgoskodó Van Bommel – is megnyugszanak, a spanyolok esetleg rendes játékidőben nyernek, ám nem szorult volna arra, hogy a spanyolokat kompenzálja.
Webb szótlanul tűrte, hogy mindvégig az arcába ordibálnak (MTI/EPA)
Ám amit utóbbiaktól elvett, azt háromszorosan, ludas matyisan fizette vissza: hagyta, hogy a korábban sárgalapot összeszedő Puyol a derekától rántsa vissza a kapu fele törő Robbent, szótlanul tűrte Iniesta játékmegszakítás utáni törlesztését, és benézte a spanyol gól előtt, hogy a Fabregasról szögletre pattan a labda. És mindvégig tűrte, hogy a játékosok gyakorlatilag az arcába mászva hisztiznek (Robben, Sneijder, Xavi, Iniesta). Az elején megfoghatta volna a döntőt, később már esélye sem volt erre.
Sepp Blatter szerint a futballisták tehettek minderről. Téved. A találkozó alakulásában főszerepük volt, de a labdarúgók – bármennyire is népszerűek, bármennyire is kiemelkedő tudásúak – nem Grál-lovagok; hanem olykor cinikus atléták. Ahhoz, hogy energiájukat a helyes mederbe tereljék, szükség van a megfelelő szabályokra, és a szabályokat betartató közegre. Ez pedig a FIFA, jelesül a szabálymódosításokat elfogadó vagy megvétózó szervet is befolyásoló Sepp Blatter feladata.
Enélkül a 2010-es vb-döntő csak egy lesz az elvárásokhoz fel nem növő előadások sorában; a holland-spanyol csak azt hangsúlyozta, amit a 2010-es világbajnokság, de a 2006-os és a 2002-es is: a “legszebb játék”, a futball reformokra szorul.
