Film a kaliforniai István, a királyról

Zöld zóna

Íme, egy újabb Irak-film az Oscar-díjas A bombák földjén után! Bagdad 2003-as megszállása idején Roy Miller tiszthelyettes (Matt Damon) és osztaga tömegpusztító fegyvereket keres az informátorok által megadott helyeken. Életük kockáztatásával hatolnak be a hol orvlövészeket, hol más veszélyeket rejtő odúkba, azonban mindig valami mást találnak, mint amiért jöttek. Millernek gyanússá válik a sok hamis nyom, és – érthetően – nem tetszenek neki az őt elhallgattatni próbáló főtisztek. Egy CIA-s veterán rókával, Martin Brownnal szövetkezik, hogy kiderítse az igazságot, segítségére van Freddy, a bagdadi informátor és tolmács (a film legjobbja: Khalid Abdalla), illetve Lawrie Dayne újságírónő is. A Pentagon nagyhatalmú befolyásoló-embere, Clark Poundstone azonban nem örül Miller magánakciójának. Pláne, amikor tiszthelyettesünk egy akció során véletlenül érdekes információra bukkan, és a saját kezébe veszi az irányítást. Kell-e mondani? Miller mindezzel olyan események lavináját indítja el, amik nem csak őt és csapatát sodorják halálos veszélybe, de hatással lehetnek a háború kimenetére is.

Paul Greengrass rendező egy politikai thrillerbe oltott háborús akciófilmmel igyekszik támadni. A támadás azonban nem sikerült. A film háborús-politikai drámának nem elég sötét és paranoiás, kibontatlanul hagyja a szorongatás szálait, akciófilmnek pedig csak visszafogottan látványos és izgalmas. Oké, a kézi kamera rendületlenül pörög – ám szerintünk olykor indokolatlanul, ami felveti a mismásolás kérdését is –, és persze is Damon jó, de néha azt a benyomást kelti, nem tudja, mi történik vele és a történettel a sötét bagdadi sikátorokban, és megoldja a dolgát rutinból. A mélyebb üzenet – az iraki és általában véve a közel- és távol-keleti háborúzáshoz puszta ürügyet szolgáltatott az iraki tömegpusztító fegyverek feltételezett léte, naná, hogy a pénzről (és a hatalomról) szól a sztori – gyengén vagy nem is érvényesül.

Az alkotók a Zöld zóna kapcsán nem jelölték ki egyértelműen az irányvonalat, hogy a fő cél az igazságkeresés vagy a szórakoztatás. Az elnagyolt végkifejlet sem vált előnyére a filmnek, és az amerikai újságírásba vetett naiv hit hasonlóképpen megmosolyogni való. Mindennek dacára a film megérdemli a figyelmünket, de nyilvánvaló, hogy ha Greengrass nem akar a másodvonalbeli kisiparosok közé süllyedni (szerintünk nem akar), akkor következőre erősebb matériával kell előrukkolnia.

Inkubátor

Pigniczky Réka a Hazatérés – Egy szabadságharcos története című dokumentummunkáját követően újra egy személyes hangvételű önéletrajzi filmet készített. Az apukája története után ezúttal a sajátját mondja el. 1984-ben Réka egy kaliforniai magyar cserkésztáborban társaival előadta az István, a király című rockoperát. A felkészülés és az előadás kulcspillanatnak bizonyult a részt vevők életében. A szereplők Amerikában születtek, legtöbben ötvenhatos menekültek gyermekei. Negyedszázad elteltével találkoztak újra az egykori helyszínen, a Yosemite-völgy sarkában.

Az Inkubátor azokról szól, akik Nyugaton nevelkedtek emigráns közösségekben. Arról mesél, hogy miként fogalmazódott meg ezekben az emberekben a kettős identitás, és hogyan lettek „kötőjeles-valakik”. Arról, hogy miként lehet valakinek egyszerre két hazája – az egyik a valós életben, a másik pedig egy képzelt valóságban –, amelyet olyan szülők alakítottak ki és tartottak fenn, akik arra kényszerültek, hogy elhagyják szülőhazájukat.
Pigniczky Réka az első generációra fókuszál, azokra, akiknek a szülei tovább éltek külföldön, mint amit eredetileg elképzeltek, és nem mindig sikerült asszimilálódniuk. Mindez nemcsak arra enged teret, hogy a hasadt önazonosság-tudatot meg- és kibeszéljék, hanem hogy a kultúra mibenlétéről, megtartó erejéről értékezzenek.

Ezt ne úgy képzeljük el, hogy úgymond beszélő fejek révén történik, hanem nagyon is plasztikusan, meg- és átélhetően, egyszerű eszközökkel, amik ugyan nem mindig tökéletesek és filmszerűek, de nagyon őszinték és nagyon szubjektívek. Így tudja egyediségét megőrizni az általánosítás kioktató veszélyének elkerülésével.

Az utolsó dal

Az angol tévéfilmrendező, Julie Anne Robinson „nyerte el” a nagybecsű feladatot a Disney-művektől, hogy a tizennyolcat túlhaladó Miley Cyrusnak (alias Hannah Montana álsztárnak) valamilyen testreszabott, korához illő szerepkört találjon. Nehéz ügy. De, nemde, kézenfekvő a szerelem. Ezért aztán a giccsgyáros Nicholas Sparks papírra vetett egy könnyes-dalos szirupságot, amibe aztán Cyrus kisasszony csúful bele is ragadt (mint légy az olvadó vattacukorba), annyi, kétes értékű „teljesítménnyel”, hogy Az utolsó dal nem pusztán csak filléres forgatókönyv miatt harmatgyenge, hanem a főszereplőnő jelentéktlen jelenléte miatt is.

A történet szerint a válófélben lévő, tinédzser lányától elidegenedett apa, Steve Miller és a nevezett gyermek, Ronnie egy nyárnyi esélyt kapnak arra, hogy egymásra találjanak. Steve szeretné egyéves pauza után jobban megismerni Ronnie-t, ám a lány éppen a lázadó kamaszkorát éli, így a dolog nem könnyű. Egyetlen kapcsolódási pontjuk a zene, az apa általa igyekszik közelebb kerülni a lányához.

A morgó-bakancsos tini – kezdetben – nagyon utálja apját, még cukorfalat öcsikéjét sem szíveli igazán, de a tengerparton – ahogy ilyenkor ez szokás – a lebukó nap fényében felbukkan a szerelem…

Miközben a néző szeme is összetapad ennyi érzelmi csíriz láttán, fájdalommal állapítja meg, hogy a (média-) bálványozott sztárocska egészen egyszerűen nem tud mit kezdeni a szerepével, csak maníroskodik, konkrétan: nem műveli a színészetet. Biztos akadnak olyan elvakult kis kisasszonyok, akik bármit is szólunk a giccs és az érzelmek, no meg a művészet összetévesztéséről, szeretni fogják ezt az izét. Legyen – de mi azért bánjunk kesztyűs kézzel vele.