Egyik „állatorvosi lova” a hazai egészségügynek az ingyenesség, de a képzavart enyhítendő, úgy is fogalmazhatunk, hogy olyan szövet, amelynek bármelyik szálához nyúlva feslésnek indul az egész. Mindenesetre súlyos nemzedéki és szociális konfliktusokba ütközünk, ha megvizsgáljuk a szerkezetét annak az évente közel 500 milliárd forintnak, amit a magyar lakosság zsebből hozzátesz a nem alacsony járulékokért cserébe kapott szolgáltatásokhoz és árutömeghez.
A legszembetűnőbb elem nem is az összegszerűség, hanem az azonnali fizetés. Bár, önmagában az a tény is extrémnek tekinthető, hogy a hazai egészségügyi kiadásokon belül közel egyharmados súlyt képviselnek a magánkiadások. Ennél is komolyabb tünet azonban, hogy az egészségpénztárak közbeiktatásával történő lakossági finanszírozás még a 10 százalékot sem éri el, mindeközben a biztosítók közvetítő szerepe még ennél is jóval kisebb.
Mindez azzal jár, hogy gyakorlatilag hiányoznak, vagy alig hatnak azok a fejlett országokban már jól bevált megoldások, amelyek alkalmasak az egyéni kockázatok szétporlasztására, a kockázatok időbeni terítésére. Magyarán: amikor bajba kerülünk, zsebből fizetünk, ha tudunk. Eközben a hazai egészségügyi praxisok jól felkészültek, alkalmasak akár a külföldi magánintézmények által finanszírozott páciensek fogadására is. A fogászati gyógyturizmus terén például Európa éllovasa az ország.
Húzóágazat a gyógyturizmus
Globálisan az egyik legdinamikusabban fejlődő üzletág az orvosi
szolgáltatásokra épülő gyógyturizmus. A teljes piacot 2006-ban 60
milliárd dollárra becsülte a McKinsey and Co., s prognózisa alapján
2012-re már 100 milliárd dollár lesz az összérték. E terület fő
motivációját elsősorban a szolgáltatások kedvező ár-érték arányai adják,
de fontos szempont lehet a minőségi hiány pótlása és a várólisták
kikerülése. A betegek tömegesen utaznak Észak-Amerikából, Angliából, a
Közel-Keletről és Oroszországból az olyan célországokba, mint India,
Thaiföld, Szingapúr vagy épp Lengyelország, Bulgária, Mexikó, s
természetesen hazánk is fontos célország. Nálunk az esetek 80 százalékát
és a nagyjából a bevétel felét az osztrák határ menti fogászati
turizmus hozza. De komoly bevételt hoznak az utazásszervezők
közreműködésével érkező, brit, ír, francia, dán, német és svájci
páciensek is, akik a fogászat mellett más esztétikai beavatkozásokra is
befizetik magukat. A magyarországi magánintézmények fogászati
szolgáltatásai piacvezetők Európában. De dinamikusan fejlődő, nagy
potenciált hordozó terület az úgynevezett egynapos sebészet is. Érdekes
ugyanakkor, hogy a hazai gyógy- és wellness szállók bevételei nagyobb
része a belföldi vendégek után keletkezik. Két évvel ezelőtt például 900
ezer hazai vendégre jutott közel 450 ezer külföldi gyógyturista, s a
bevételek megoszlása 16 milliárd, illetve 13,5 milliárd forint volt,
azaz a külföldiek azért fajlagosan többet költöttek a hazai
gyógyszállókban, mint a belföldi vendégek.
KRÓNIKUS BETEGEK KASZTJA.
„Az elmúlt években többször is elvégeztünk egy reprezentatív mintavételen alapuló vizsgálatot, amelynek során az egészségügyre fordítható különböző tételeket vettük számba, s azt mértük, hogy egy háztartás mit érzékel tényleges kiadásnak a kötelező százalékos egészségügyi hozzájáruláson túlmenően” – számol be Kiss Katalin, a Szinapszis Piackutató és Tanácsadó Kft. kutatási igazgatója.
Kiss Katalin: látványosan nőtt az érdeklődés az egészségügyi információk iránt.
Az eredményekből kitűnik, hogy drámaian éles választóvonal húzódik a krónikus betegek és az alkalmilag orvoshoz forduló egészségesek kiadási szerkezete között. Az előbbi csoportba tartozók ugyanis például csak vényköteles gyógyszerekre elköltenek most már körülbelül 9–10 ezer forintot havonta. Tudnivaló, hogy ezek a készítmények általában 50–70–100 százalékos támogatást tartalmaznak, vagyis a tényleges forgalom a háztartás által észlelt összeg többszöröse.
Másfelől, 2006-ban a krónikus betegek esetében az egy háztartásra jutó átlagos havi, vényköteles gyógyszerre fordított költség még csak 5000 forint volt, egy évvel később már 7500 forint, 2008–2009-ben pedig a már említett 9–10 ezer forint. „Fontos csoportképző ismérv még, hogy a krónikus betegek jellemzően a 45–50 év feletti korosztályban fordulnak elő nagyobb arányban” – teszi hozzá Kiss Katalin.
A kutatás egész lakosságra kiterjeszthető eredménye, hogy egy háztartás átlagosan és havi szinten jelenleg 12 ezer forintot költ egészségügyi kiadásokra. Ebbe egyaránt beletartozhat gyógyszer, gyógyhatású készítmény, de akár vizitdíj és kezelési költség, vagy éppen hálapénz.
Érdekes módon, míg a krónikus betegek vényköteles kiadásainak dinamikája előbb meredeken emelkedett, majd stagnált, a háztartások teljes egészségügyi költsége az elmúlt években előbb emelkedett, majd valamelyest visszaesés következett: 2006-ban 9 ezer forint körül alakult, 2007-ben 12-13 ezer forint volt, egy évvel később 12 ezer forint közelébe süllyedt. Ez a tétel arányában igen magas a minimálbérhez vagy a minimálnyugdíjhoz képest.
A vizitdíj bevezetésével párhuzamosan csökkent a paraszolvencia.
Azt is el lehet mondani, hogy az idősebbek jóval az átlag fölött költenek. A fiatalabbak költésének pedig a struktúrája eltérő, amennyiben nem annyira gyógyszerekre fordítják a pénzüket, sokkal inkább gyógyhatású készítményekre.
ÉRDEKLŐDNÉNK.
„A vizsgálatsorozatból kiolvasható trendek is érdekesek – folytatja Kiss Katalin –, egyértelműen kitűnik például, hogy az elmúlt években látványosan nőtt az érdeklődés a lakosság körében az egészségügyi információk iránt. Persze a tájékozódás nem könnyű, hiszen az orvosok, ápolók elsődleges feladata nem a kommunikáció, hanem a gyógyítás. Így talán még az online tájékoztatók a legnépszerűbbek. Azonban nyilvánvaló, hogy a leginkább érintett idős korosztályok mozognak a legkevesebbet a honlapok világában. Másrészt, az internet nem szűri az információkat, így a hasznos, illetve a félrevezető információk egyazon sebességgel terjedhetnek a világhálón.”
Skultéty László: a gyógyszert akkor is meg kell venni, ha változik a támogatás.
„Nem könnyű a lakosság egészségügyi kiadásainak szerkezetét nyomon követni, mert részint az adatszolgáltatás romlása, részint a finanszírozás változásai nehezítik az összehasonlítást” – mutat rá Skultéty László, a GKI–EKI Egészségügykutató Intézet ügyvezető igazgatója. Az előbbit példázza, hogy 2008-ban a Központi Statisztikai Hivatal már nem közölte a lakosság egészségügyi kiadásainak belső szerkezetét, míg mondjuk, a szabadáras gyógyszerek esetében a patikai adatszolgáltatás szűnt meg. E megszorításokkal együtt azt lehet mondani, hogy a magyar háztartások egészségügyi kiadásai a 2008-as adatok szerint 490 milliárd forintot tettek ki, s ennek 57 százalékáért árut – gyógyszert, gyógyhatású készítményt, gyógyászati segédeszközt vásároltak.
„Nagyban befolyásolják a háztartások egészségügyi költségszerkezetének alakulását a kormányzati intézkedések is” – húzza alá Skultéty László. Új elemként 2007-ben megjelent a vizitdíj, amely összességében csak 30 milliárd forintot tett ki, de az ennek kapcsán elvégzett reprezentatív felmérések alapján úgy lehet becsülni, hogy az adott évben a díj bevezetésével párhuzamosan csökkent a paraszolvencia.
Ennél jóval nagyobb összeggel befolyásolják a rendszert az olyan változások, amikor bizonyos gyógyszerek kikerülnek a támogatott körből, illetve amikor a támogatási szint változik. Annál is inkább hatnak ezek a háztartások költségszerkezetére, mert a gyógyszerek vásárlása általában akkor is elkerülhetetlen, ha teljes térítést kell fizetni. Összességében tehát a fiskális változások döntően hatnak a háztartások egészségügyi kiadásaira.
Az életpálya végén fizetünk
Péteri János: a már kialakult betegségekkel ma sokkal tovább lehet élni, mint korábban.
Van egy közhely, mely szerint az egészségügyi ráfordítások döntő része
az emberi életpálya utolsó szakaszához kapcsolódik – mondja Péteri
János, a GKI–EKI Egészségügykutató Intézet munkatársa. Számszerűsítve
azt mondhatjuk, hogy az egészségügyre fordított közkiadások 60–70
százaléka az életút utolsó 10–15 évéhez köthető. Itt két, egymást
erősítő tényező érdemel említést, egyrészt a meghosszabbodott
élettartam, másfelől az a körülmény, hogy a már kialakult betegségekkel
ma tovább lehet élni, mint korábban. Ez nem kis részben a hatékonyabb
gyógyszereknek, gyógyászati eljárásoknak is köszönhető.
Ám ezek nem olcsók. Nálunk az egészségügyi kiadások elég nagy hányada a
háztartásokra hárul. A háztartásokat a háztartásfők kora alapján
felosztva, szignifikáns különbségek érzékelhetőek a 30 év alatti és a 70
fölötti kategória egészségügyi kiadásainak szerkezete között. A
testápolás nélküli egészségügyi kiadások tekintetében azt látjuk, hogy a
60 fölötti háztartások költsége a 30 alattiakhoz képest kétszeres, a 70
fölöttieké pedig négyszeres. Ha a testápolást is ide számítjuk, akkor a
30-asokhoz képest a 70-esek kiadása valamivel több, mint kétszeres.
Most indult egy kutatás, amely nem egyetlen időpillanatban hasonlítja
össze a különböző korú háztartásokat, hanem azt célozza, hogy egy
háztartás a benne élők életpályája során milyen költségekkel szembesül.
Az ilyen idősorok azért érdekesek, mert a tervezhetőséget segíthetik,
hiszen az életkor előrehaladtával mindenkinek szembe kell nézni bizonyos
egészségügyi problémákkal, mint például a látás romlása vagy a fogazat
elvesztése.
UGYANANNYIT KÖLTÜNK.
Mennyire élünk a kötelező járulékunkért kínált ellátással, illetve mely területeken vesszük igénybe a privát szolgáltatásokat? „A felmérések azt mutatják, hogy összességében a hazai háztartások nagyjából annyit költenek magánorvosi rendelésre, mint hálapénzre” – mondja Kiss Katalin.
A kumulált összegek egyezősége azonban jókora nemzedéki eltéréseket takar. Jól látható az adatokból, hogy a fiatalok körében a várakozási idő kiiktatásának vagy az ellátási problémák kiküszöbölésének egyértelmű eszköze a magánpraxis igénybevétele. Például a 25–35 év közötti hölgyek 50 százaléka magánorvosi rendelésen végezteti el a nőgyógyászati szűrővizsgálatokat. A nőgyógyászat és a hagyományosnak mondható fogászat mellett egyre inkább terjed az urológiai és a sebészeti magánpraxisok igénybevétele.
Általában is jellemző, hogy a fiatalabb korosztályok inkább preferálják, hogy legyen tiszta, melyik egészségügyi szolgáltatás mibe kerül. Ha fizetni kell, szívesebben fizetnek számla ellenében, s körükben a különféle önkéntes biztosítási formákra is nagyobb igény mutatkozik, hiszen éppen a nyílt és legális orvosi költségek fedezhetők az egészségügyi kártyákkal, ilyen célú megtakarításokkal.
Ezzel szemben az idősebbek jobban ragaszkodnak az állami ellátáshoz, mondván, ez nekik jár. Bár érdekes, hogy hálapénzként ők is kifizetnek annyit, mint a fiatalok ellátási díjként. De nyilván ezt szokták meg, s számukra így átlátható és kezelhető a rendszer.
Végül az a tendencia is kirajzolódik a felmérésekből, hogy különösen a fiatalok körében nőtt az egészségtudatos gondolkodás szerepe, illetve emelkedett a megelőzést szolgáló, gyógyhatású készítmények iránti kereslet. „Fontos ennek kapcsán megjegyezni – mondja Kiss Katalin –, hogy a nemzetközi tapasztalatok is azt mutatják, mit sem ér a gyógyszerre, orvosra fordított költség, ha az életmódban nem tudunk változást elérni. Gondolok itt a dohányzásra, az alkohol- és drogproblémákra, vagy éppen a mozgáshiány és a túlsúly összefüggéseire.”
Sokat kockáztatunk
Nemzetközi összehasonlításban is nagyon ki vannak téve a kockázatoknak a
magyar betegek – hangsúlyozza Skultéty László. Nálunk ugyanis az
egészségügyi kiadások 28–30 százaléka magánkiadás, ez nemzetközi
összevetésben is magasnak mondható, ráadásul döntő részét zsebből fizeti
a lakosság. Ezzel szemben az Egyesült Államokban, ahol szintén magas az
egészségügyi költségeken belül a magánkiadás aránya, ennek döntő része
biztosítók és egészségpénztárak közvetítésével történik. A biztosítók
ugyanis a terhek terítésével porlasztják az egyéni kockázatot, míg az
időbeli kockázatot az egészségpénztárak enyhítik. A magyar háztartások
2007-es, 483 milliárdos egészségügyi kiadásaikból 40 milliárdot fizettek
az egészségpénztárak és 8 milliárdot a biztosítók révén. A pénztári
tagdíjak adókedvezményének megnyirbálása nyilván az eddigi tendenciát
erősíti.
