Kurtizánná vált Pfeiffer

Max Manus

A norvég Espen Sandberg–Joachim Rønning rendezőpáros immáron negyedik alkalommal fog közös projektbe, másodjára igazgatnak nagyjátékfilmet, és ha tudjuk, hogy elsőre a Luc Besson-művek Las Bandidas című, vitatható értékű alkotását dirigálták, magasra szalad a szemöldökünk. Pláne, hogy a Max Manus jó film.

A címadó főhős Norvégia történelmének valós része, olyan ember, akinek a története vitathatatlanul a vászonra kívánkozott. A második világháború során játszódó cselekmény szerint az erősen katonáskodó jellemű férfiú (a filmben Aksel Hennie alakítja) a finn-orosz háborút megjárván hazatér, ám miután csatlakozik az ellenálláshoz – az országot a németek 1940 áprilisában megszállták, a király (VII. Håkon) elmenekült, bábjuk (a háború után elítélt és kivégzett) Vidkun Quisling volt –, egy balsikerű akciót követően fogságba esik. Egy szinte lehetetlennek tűnő – hogy ne mondjuk: filmszerű –, bravúros szökés végrehajtása után egyetlen cél vezérli: az oslói kikötőben állomásozó náci hajók elsüllyesztése.

A hírhedt és félelmes Gestapo közben vadul vadászik rá, és ahogy a háború egyre véresebb arcot ölt, barátai közül is egyre többen veszítik el életüket. Max magát okolja a történtekért, és minden sikere ellenére úgy érzi, egy háborúban mindenki csak áldozat lehet.

Az egyébként imponálóan izgalmasan filmezett akciók (köszönet az operatőrnek, Geir Hartly Andreassennek) mellett igazából az előkészületek, a szabotázsok és partizántámadások megszervezése fokozza az adrenalinszintet, és a direktorduó komoly hangsúlyt fektet a hősök emberi motívumainak ábrázolására, amiért is kifejezetten hús-vér karakterek születnek, olyan végcsavarral, hogy vajon mihez kezdhet egy háborús hérosz békeidőben (nem áruljuk el pontosan a film kétes értékű happy end-csavarját, de azt megjegyezzük: igen tanulságos), s a film egyszerre vonultat fel jelentős drámai erényeket és háborúsakció-kvalitásokat. Íme, lehet keverni a kettőt, csak jó ízlés és arányérzék szükséges hozzá. Az alkotóknak és a stábnak – hála istennek – van.

Törvénytisztelő polgár

Gary Gray rendező és Kurt Wimmer forgatókönyvíró nem arról nevezetesek, hogy pályájukat mérföldkőfilmek szegélyezik, de tagadhatatlan, hogy eleddig minőségi iparosmunkát végeztek (többnyire). Most azonban nem nagyon tudunk mit kezdeni sajátos „szörnyszülöttjükkel”, a sorozatgyilkosba oltott, szuperügynöki képességekkel rendelkező igazságosztóval. S nem pusztán a nehezen összeegyeztethető jellemkevercs miatt – mondhatni, ez a legkisebb probléma, ha egyáltalán az –, hanem hogy a mozijuk ötlettelen, bárgyú fordulatokkal mozgatott, gyenge párbeszédekkel megtűzdelt és halovány színészi játékkal előadott.

Az alapsztori szerint egy „szimpla” betörés vérengzéssé fajul: a becsületes és törvénytisztelő Clyde Shelton feleségét és leányát brutálisan meggyilkolják. Miután a tetteseket elfogják, az ügy Nick Rice, a feltörekvő ügyész kezében landol. A törvény embere az egyik gyanúsítottnak (konkrétan: a gyilkosnak) vádalkut és ezzel együtt enyhe ítéletet ígér, ha cserébe a társa ellen vall. (Arra vall, azt halálra is ítélik, és ki is végzik.) Tíz évvel későbben azonban a vádalkut kötött bűnözőt holtan találják, és Shelton rögtön bevallja, hogy ő végzett vele. Amikor előzetes letartóztatásba helyezik, figyelmezteti a ranglétrán már feljebb lépett egykori ügyészt, ha nem ismerik el hajdani nagy tévedésüket az egykori ügyet tárgyaló kollégáival együtt, minden résztvevő a gyilkosok sorsára jut. Így hamarosan megkezdődik a tíz évig tervezett véres sakkjátszma. Úgy tűnik, a néhai békés család egyedüli túlélőjét semmi sem gátolhatja meg abban, hogy megbosszulja szeretteinek halálát. Az elkövetőn – és a szerinte vétkesen trehány igazságszolgáltatókon.

Szóval mi szeretjük ám az ezerkilencszázhetvenes évek Clint Eastwood és különösen Charles Bronson fémjelezte vendetta filmjeit, mert legbelül erőteljesen felszabadító érzés, hogy valaki helyettünk jól orrba veri a hegyomlásküllemű és/vagy hatalmaskodó-okoskodó barmot. Itt azonban amellett, hogy pörgősnek számító akciószcénákkal is találkozunk, nem történik semmi szimpatikusan zsigeri, és semelyik főhőst sem tudjuk megkedvelni. Ami talán a legnagyobb baj. S idővel a film egyre inkább önmaga paródiájává válik, amit kétlünk, hogy Gray és Wimmer szándéka lett volna.

Chéri – Egy kurtizán szerelme

Ebben a filmben az a jó, ami romlott, ami múlandó. A szecesszió, a dekadencia, az úgynevezett „szplín” érzése lebeg mindenütt, az abszintos butéliák mögött, a cikornyás szalonokban – és leginkább: az öregedő kurtizán és az ifjú bájgúnár tragikomikus szerelmében. A tragikomikusság, az árnyaltabb megfogalmazás, a fel-felbukkanó szarkazmus és cinizmus elsősorban a rendezőnek, az angol Stephen Frearsnek köszönhető – az irodalmi és kissé középszerűnek számító alapmatériát szállító francia írónőnek, Colette-nek nem igazán –, másodsorban a főszereplőnőjének, Michelle Pfeiffernek. Mert hát persze ez az ő filmje, nem a fő- és címszerepet adó srácé, Rupert Friendé (aki mint valami modern filmficsúr inkább kamaszlányszobák falára való poszter, mintsem igazi színész).

Az első világháború előtti Párizs félvilági társaságában játszódó szerelmi történet főhőse Lea de Lonval, a visszavonult kurtizán, valamint az ifjú Chéri, Lea kiöregedett barátnőjének és jobb napokat látott riválisának – Madame Peloux-nak – húszegynéhány éve véletlenül besikeredett fia. Az érett és még mindig gyönyörű Lea bevezeti az elkényeztetett és éretlen fiút (a bájgúnárt) a testi gyönyör és az érzékiség elbűvölő világába, és kapcsolatuk egyre szorosabbra fonódik. Hat év után Madame Peloux titokban esküvőt szervez a fiának egy másik „kolléganő” lányával, Edmeével. Lea és Chéri megpróbálnak napirendre térni az elkerülhetetlen különválás felett, ám érzik és tudják, felhőtlen életük alapja mélyebben gyökerezik, mint az elsőre látszik… Mire ráébrednek, mennyit is jelentenek egymásnak, már azt is tudják, túl késő. Menni, válni, szakítani kell.

Frears filmje egyszerre a felnőtté válás (a felnövekvés) és az öregedés filmje. Mindkettő kapcsán sok újat ugyan nem mond, de azt nagyon jól előadva és megkomponálva teszi. Jeles brit direktorunk szereti magát a megszokott alkotó- és szereplőgárdájával körülvenni: a Chéri – Egy kurtizán szerelmében másodszorra dolgozik együtt Pfeiffer kisasszonnyal (ugyebár első ízben a legendás-kultikus Veszedelmes viszonyokban működtek együtt), harmadszor a forgatókönyvíró Christopher Hamptonnal (A gonosz csábítása, Veszedelmes viszonyok) és hasonlóképpen másodszor a zeneszerzőjével (Alexandre Desplat-val, aki A királynő muzsikáját is szerezte).

Kosztümös szerelmi dráma ide, kosztümös szerelmi dráma oda, Frears egykoron egy kortárs témájú filmmel, az Én mosodámmal robbant be a köztudatba, és mutatta be az Angliába vándorlók mindennapi gondjait. Készített hagyományos krimit is, vászonra vitte a klasszikus Jekyll és Hyde-sztorit, és neki köszönhetjük a Nick Hornby-kultregény, a Pop, csajok satöbbi filmváltozatát, valamint a Diana halálát II. Erzsébet és a királyi család szemszögéből feldolgozó A királynőt úgyszintén. Tényleg változatos a pálya, amibe bőven belefér egy valamelyest gyengébb alkotás is. S hozzátehetjük, mások sírva könyörögnének, hogy ilyet tudjanak készíteni, mert, hangsúlyozzuk, a film jól felépített, és Pfeiffer jobb mint valaha, szájából a legegyszerűbb szavak (és gondolatok) is jól – meg igaznak – hangzanak.

Arthur: Maltazár bosszúja

Luc Besson egyre inkább a folytatások embere, Taxi-filmből eleddig csinált négyet, és a Szállítót is háromszor küldte akcióba. Gyanítjuk, ilyenkor az erősen fejlett produceri éne kerekedik felül a rendezői egóján, tollat ragadtat vele, és nosza. Anno három éve az Arthur és a villangók egy kedves-kalandos kis film volt, szerintünk szerették a gyerekek, és örömmel találkoztunk Bessonnal is személyesen a pesti bemutató alkalmából (hogy interjúkészítés közben a kanapén összeérjen a pocakunk; bizony: hasas pasas), ám nem hisszük, hogy érdemes lett volna folytatni a kamaszfiú és a titkos kerti világ lényecskéinek és tinédzserkorú herceglányának a történetét. Nincs benne annyi – sóhajtanánk a szentenciát, és miközben rendkívül idegesítőnek találjuk, hogy az Arthur: Maltazár bosszúja egyszer csak és minden átmenet nélkül véget ér, „folyt. köv.” felirattal, amit speciel – és hitünk szerint nem vagyunk ebben egyedül – már a tévésorozatok kapcsán is rühellünk.

A film karcsúcska történetében Arthur (élőszereplős formájában Freddie Highmore alakítja) már nagy-nagy izgalommal várja a nagy nap éjszakáját, amikor utoljára visszatérhet a villangók országába, hogy találkozzon Holdviola hercegnővel. Azonban Arthur édesapja mit sem törődve ezzel, előbb szeretne hazautazni. Mikor már éppen indulnának, egy pók Arthur kezébe tesz egy rizsszemet, amibe S. O. S.-jeleket karcoltak. Kétség sem férhet hozzá: a koronás kamaszlány bajban van. A legnagyobb meglepetés azonban akkor éri Arthurt, amikor rájön: a villangók országából senki sem küldött neki segélykérő üzenetet. Hát akkor mégis ki csalhatta oda ilyen agyafúrt trükkel? (A „titok” megoldása, bár itt nem áruljuk el, nem túl bonyolult.)

Az élőszereplőkkel és animációkkal kombinált film egyértelműen azért született, hogy átmenetet képezzen a szerethető első rész és a nem-tudjuk-milyen majdani harmadik között. Ezért teljesen nyitva marad a történet, amiben kevéssé találunk eredeti és üdítő színfoltokat. Akik eredeti nyelven nézik meg a filmet, annyival jobban járnak, hogy például Lou Reedet hallhatják Maltazárként és Snoop Doggot Maxként. De hát ez bizony édeskevés.