„Egy halott is túl sok volt”
Mint bármely más katonai szolgálat a határőrség sem volt önkéntes a háború alatt. A 6 hetes alapkiképzés és az 5 hónapos speciális kiképzés után sokan – engem is beleértve – teljesen elveszettnek és összetörve érezték magukat. A 4-6 havonta kiadott hosszúhétvégék mellett örültünk, ha egy-két hetente kaphattunk kimenőt a táborból. A kezdeti időkben kiadott parancs szerint csak felszólítás és figyelmeztető lövés után lőhettünk határsértőkre, de ahogy egyre rosszabb lett a helyzet sokszor hibáztak az őrök, akik megviseltek és kimerültek voltak egytől egyig.
A mínusz húsz fokos hidegben egy sötét éjszakán nem várhatták bárkitől , hogy figyelmezető lövést adjon le vagy esetleg lábra célozzon. A mi felelősségünk volt, hogy a szeretteikhez vagy haza menekülő embereket állítsunk meg a határon mert ez állt a parancsunkban és senki nem szeretett volna ártatlan emberek életét kioltani. Ezzel a teherrel kellett és kell ma is élnünk.
Névtelen
„A nőt nem láttam többé”
Az Engeldamm 20. szám alatt egy bútorbolt volt ahol az orosz katonák hálószobabútorait készítették, ennek a boltnak a szomszédságában dolgoztam inasként. Itt a fal nagyon alacsonyan volt a töltés és az építkezés miatt. Láttam, hogy a bútorbolt alkalmazottja, aki a targoncát vezette sokszor méregeti a falat. Mit kiderült, megígérte egy barátjának és annak a barátnőjének, hogy a targoncát használva ugródeszkának átszöknek a másik oldalra.
Ebédidőre volt megbeszélve a találkozó amikor mindenki szüneten van. Vittek magukkal egy létrát is majd a targoncával nekihajtottak a falnak. Emlékszem édesapánk kiáltására a második emeletről: „nézd átszöknek!” Ahogy a targonca nekihajtott a falnak a két férfi és a nő átugrottak a falon és rohantak a következő falhoz, a leérkezésnél a nő bokája kificamodhatott mivel nem tudott tovább futni. Az árokban maradt. A két férfi sikeresen elérte a falat, pedig ekkor már tüzeltek rájuk majd a létrával átjutottak a szabadságot jelentő másik oldalra ahol már várták őket. A nőt nem láttam többé. Herr Konschak
„Minden megváltozott”
A berlini fal közelében jártam iskolába a Stasi központ közelében. A fal megépítése után minden megváltozott, a világ már nem volt az amit megismertünk. A tanáraink nem tudták megmondani mi a rossz és mi a helyes és nem tudták, hogy közelítsenek felénk. Még ők sem tudták mi folyik az iskola falain kívül.
Anna Victoria Brueckner, Berlin
„Minden reggel lőttek”
A 60-as években három évet éltünk nyugat Berlinben a családommal. Közel éltünk a falhoz ezért minden hadgyakorlatot és lövöldözést tisztán halottunk. Hajnali 5 órakor minden reggel hallhattuk, ahogy a tankok járőröznek a fal körül. Hetente legalább kétszer lövöldözésre ébredtünk az éjszaka közepén, ami nem messze tőlünk történhetett. Szürreális volt az egész. Mindannyian tudtuk, mik ezek a lövések. Szökési kísérletek.
Kim Almasie, Oregon
„Katonák nézték, mit eszünk”
A családommal 1984 és 1991 között Gropiusstadtban éltünk Berlin déli részén a faltól méterekre. A hetedik emeleten laktunk ahonnan tisztán ráláttunk a kelet-német határra, a falra és a katonákra. Emlékszem, ahogy a nappaliban ülve a kelet-német katonák távcsővel figyelték, mit ebédelünk. Minden katonai gyakorlatot és szökési kísérletet mintha a szomszéd szobából hallgatta volna végig az egész család. A mai napig nem értem, hogy tudtunk ezzel a depresszióval együtt élni.
Lydia Foreman, California
„Hiányzott a szabadság”
Kelet Németországban élve soha nem éltem át éhezést vagy különösebb szenvedést. Az élethez való szükségleteket mindig biztosították. Ami viszont hiányzott az a szabadság és a választás lehetősége. Ma már felemelhetem a hangomat politikai ügyekben és szabadon élhetek ahol csak szeretnék. Senki sem felelős az életemért csak saját magam. Nekem ezt jeleni a fal leomlása.
Aviva Victoria, Berlin
Egy bizonyos pulóver
1981-ben, mint az amerikai légierő katonája egyszer átmentem Kelet-Berlinbe a Checkpoint Charlien, egyenruhában. Szép reggel volt és meg akartam nézni a falon túli kommunista Berlint. Napközben meleg volt, pulóveremet levettem és odaadtam a barátomnak, hogy a kocsijában vigye haza. Azon a szép reggelen, amikor áthaladtam a Checkpoint Charlien, a kelet—németek lefényképeztek. Visszafelé már zárt kapuk és sorompó valamint fegyverüket rám szegező katonák vártak. Lényegtelen kérdésekkel, mint mi a nevem, mi a beosztásom mint katona, mit keresek itt, gyors kihallgatás volt. Süketnek tettettem magam, mint aki nem ért németül. Bevallom, féltem egy kicsit, de kíváncsi voltam, hogy mi fog történni. Arra tudtam csak gondolni, hogy a mi oldalunk elfogtak egy kommunista kémet és engem akarnak csereüzletre használni.
Sok napot és éjszakát töltöttem abban a kelet-német cellában, mikor véletlenül meghallottam két őr beszélgetését egy bizonyos pulóverről, és akkor összeállt a kép. Pedig már álmodoztam a Washington Post interjúról hősies kitartásomról írt riportról. Azt hitték, hogy egy Kelet-Németet akarok kimenteni katonai egyenruhámat felhasználva. Tökéletes németséggel szólaltam meg: egy orosz tiszttel akarok beszélni azonnal és hogy ha az egyenruhát át akartam volna csempészni, postázhattam is volna. Elengedtek. Ahogy visszasétáltam azon az 50 yardos senki földjén éreztem a hátamra szegeződő fegyvert, mint a filmekben. Soha nem jelentettem az esetet és csak a legközelebbi barátaimnak meséltem csak el ezt hosszú évekig.
Tom K.
