D. Tóth Krisztina: nem érdekelnek a skatulyák

Először, mint tévés újságírót ismertünk meg, de aztán a Nők Lapjában írásaid jelentek meg a gyereknevelés nehézségeiről, szépségeiről. Most pedig mesekönyved jelenik meg. Ezek egészen más irányt jelentenek a hírműfajhoz képest. Miért vágtál bele az írásba?

Tényleg teljesen más irány. Ha belegondolunk abba, hogy a híradó, mint televíziós műfaj, és a Nők Lapjában megjelenő nagyon személyes, kicsit önironikus, önkinevetős cikkek milyen energiákat mozgósítanak, és milyen képet mutatnak meg egy személyiségből, akkor ez valóban két teljesen ellenkező irányba mutató műfaj.

Minden ember személyiségének többféle oldala van. Engem ugyan híradós riporterként, műsorvezetőként, brüsszeli tudósítóként ismertek meg, attól még én sem egyféle vagyok. Számomra a két műfaj mind szakmailag, mind emberileg, nagyon jól megfér egymás mellett. Ez arra is jó, hogy sem a tévézés, sem az írás területén nincs hiányérzetem. Olyan típusú embernek, mint a legtöbb televíziós, aki egy kicsit exhibicionista, ez nagyon jót tesz. Elsőre ugyan egy kicsit félelmetes volt az írás, mert a híradós műfajban a komoly ábrázat, a pult és a kiskosztüm mögött jól el lehet bújtatni a személyiséget. Persze nem gondolom, hogy az a jó műsorvezető, akinek a személyiségéből semmi nem jön át a képernyőn.

Visszatérve a kérdésre, egészen egyszerűen azért vágtam bele, mert mindig is tudtam, hogy szeretek írni. Mindig is írtam. Az más kérdés, hogy sok minden az íróasztal fiókjában maradt. Egészen addig nem is gondoltam, hogy publikálnék, amíg anya nem lettem. Ez minden nőnek hatalmas inspirációt jelent. Anyává válva éreztem először bátorságot arra, hogy ne csak írjak, hanem hogy mások elé tárjam, hogy olvassák is el.

Úgy gondolom, hogy az írás az energiád, időd jelentős részét kötheti le. Nem kell ezért a tévés karriered céljaiból feladni valamit? Lehetett arról is hallani, hogy a terveid a tényfeltáró újságírásról is szólnak…

Az tény, hogy abban a felfogásban, ahogy a híradós műsorvezetést itt Magyarországon műveljük – illetve van lehetőségünk művelni -, az nem a világ legkreatívabb elfoglaltsága. Ez még akkor is így van, ha magam írom azt, amit elmondok, és elvárják tőlem, hogy hozzáadott értéket képviseljek a híradós szerkesztésben is. A köztévé főkiadású híradóját vezetni felelősségteljes, izgalmas és megtisztelő feladat, de ez nem feltétlenül a legkreatívabb műfaj. Ha valaki újságíró, akkor ez valamilyen csatornán kikívánkozik belőle. Az elégedetlenséget fog okozni számára, ha csak ül és olvas, még ha azt maga írta is meg. Most ezek a kreatív energiák az írásba csatornázódnak be. Ez pedig nem gondolom lemondásnak, áldozatvállalásnak. Sőt…

Az más kérdés, hogy egy hírműsor vezető arcának mennyi ideje lenne komoly tényfeltáró anyagokat, dokumentumfilmeket forgatni. Lássuk be ez a műfaj igen pénz- és időigényes. Itt nemcsak arról van szó, hogy nekem nincs erre időm. Hanem arról is, hogy nemcsak az MTV-nek, hanem a legtöbb sajtóorgánumnak sincs arra anyagi forrása, hogy finanszírozzon komoly valódi tényfeltáró anyagokat. Ez ugyanis azt jelenti, hogy egy kolléga csak egy adott témával foglalkozik akár hónapokon keresztül is.

Ha megkapnál pénzt, paripát fegyvert, akkor milyen műsort készítenél?

Én egészen biztosan a sztereotípiák lerombolásával kezdenék foglalkozni. Egész egyszerűen azért mert személyesen ez a téma áll közel hozzám. Van a tarsolyomban például olyan műsorötlet, amely egy kicsit a reality, egy kicsit dokumentarista, de mégis szórakoztató formátum. Erről egyelőre nem akarok részleteket elárulni, mert hátha végül akad rá pénz, paripa, fegyver. Az azonban biztos, hogy arra próbálnék rávilágítani, hogy a világ annyiféle, ahányan élünk benne, és hihetetlenül veszélyes, ha sztereotípiák mentén gondolkodunk.

Egyelőre minden írásod a kislányodhoz Lolához kötődik. Ha az írás lenne a jövő iránya, akkor merre vezethet majd az út?

Egyelőre tényleg a gyerektémákhoz kötődnek az írásaim. November harmadikán megjelenik a Lolamesék első része, majd egy hónapon belül a második kötet. Ráadásul minden mesekönyvhöz készítünk egy-egy rajzfilmet is, amelyet a mesekönyvekhez csatolunk. Ezeknek pedig én vagyok az egyik forgatókönyvírója. Ez megint egy olyan műfaj, amely váratlan lehet egy híradóstól. Rövíd távon tehát ez a feladat áll előttem.

Mindemellett a felnőtteknek szóló írást sem szeretném feladni. Itt viszont egy nagyobb lélegzetű munkára készülök. Megboldogult anyám életét és kalandjait alapul véve tervezek írni egy fikciós művet. Csak remegő hangon merem kimondani, hogy regényt. Ez ugyanis nagyon nagy szó. Azért én még mindig viszem a hátamon azt a keresztet, hogy elsősorban televíziósként ismernek. És nem lesz egyszerű munka, hogy elfogadjanak a kortárs magyar irodalom szereplőjeként.

Ebből a szemszögből pedig talán a gyermekkönyvíró is egy újabb skatulya lehet…

Ha valaki nagyon szeret skatulyázni – már pedig sokan szeretnek -, akkor valóban. De nem érdekelnek a skatulyák. Ráadásul a gyerekirodalmat nem szabad alábecsülni. Híradós műsorvezetőként nem az első váratlan lépést teszem. Eddig egészen jól sikerült az úgynevezett skatulyák ellen küzdenem. Vannak persze skatulyák, amelyekből nehezebb kitörni, és vannak, amelyekből egész jól sikerült.