Megszállóként is rab katonák

Az Anno 1989 Filmklubban ezúttal Dusan Makavejev A gorilla délben fürdik című filmje került terítékre. A többszörös „idézőjelekbe foglalt”, utalásoktól hemzsegő, ironikus hangvételű film főhőse egy szovjet őrnagy, akit hadserege magára hagyott az újraegyesített Berlinben. Persze ez a kép önmagában is teljesen abszurd, ráadásul a hosszas kórházi kezelés után Berlinbe visszatérő katonatiszt úgy érzi, az egész csapata dezertőr.

Elnyomók és rabok egyben

A rendező újra meg újra felidézi Mihail Csiaureli 1949-ben készült Berlin eleste című monumentális filmeposzát, amelyben a Vörös Hadsereg katonái – a szovjet zászlót a Reichstagra kitűzve – még azt kiáltották: Berlin a miénk. És kié 1993-ban, amikor a film játszódik? Lazutkin őrnagy mindenképpen úgy érzi az övé is, „ich bin ein Berliner” idézi meg Kennedyt diadalittasan, hogy aztán a következő képsoron mint megkötözött őrültet szállítsák el. Berlinből már távoztak a szovjet csapatok, de ma is nagyszámú orosz közösség él ott, ami egyáltalán nem új keletű. Mint Konok Péter történész, az est vendége rámutatott, a 20-as évek igen nyitott, kulturális téren merész kísérletező Berlinjében is sok orosz emigráns élt, majd a második világháború után Kelet-Berlinben koncentrálódtak. A mai orosz jelenlétet többek között három orosz nyelvű lap és négy orosz diszkó is mutatja.

A szovjet katonák az agresszort, az elnyomó hatalmat képviselték, jelenlétük a negatív érzelmek széles skáláját váltotta ki, még ha a polgári lakossággal keveset is érintkeztek. Igaz, azért itthonról is ismerősek a seftelés különböző formái, ami aztán a rendszerváltás után teljesedett ki, amikor már fegyverhez, egyenruhához is hozzá lehetett jutni. Másrészt azonban a társadalomban élt egyfajta empátia is azok iránt a kiskatonák iránt, akik távol hazájuktól, családjuktól, egy barátságtalan, elutasító közegben, elzártan voltak kénytelen élni. Egyszerre voltak tehát ugyanannak az elnyomó hatalomnak a képviselői és rabjai – állapította Konok Péter, hozzátéve, hogy ez lényegében minden megszálló hadsereg katonáira igaz.

Lenin, a szakállas nő

Egy képsoron hosszabban is feltűnik a kettéosztottság szimbóluma, a berlini fal. A fal darabjait még 20 évvel lebontása után is árulják, a szuvenírvadász választhat pár grammos csipettől több tízkilós tömbig. Ki tudja, meddig maradnak még autentikus darabok belőle. A két berendezkedésre oly jellemző volt az, ahogy az 1961. augusztus 13-án lezárt határsáv helyén emelt betonfalat kezelte. Míg keleten a falat meg se lehetett közelíteni, őrtornyok, gépfegyveres katonák, szögesdrót, figyelmeztető táblák tömege védte a választóvonalat, addig a nyugat-berlini polgár felmászhatott, hogy átpillantson a falon túlra, és a falat a graffitisek egy kollektív képzőművészeti alkotássá változtatták. Ez utóbbi ma is megtekinthető egy hosszabb szakaszon a Spree mentén az Ostbahnhof közelében.

Az egykori Lenin-szobor 1993-as lebontása a filmben központi szerepet kap. Nemcsak a Lenint szakállas nőalakként hallucináló Lazutkin őrnagy fordul meg sűrűn a szobor körül, hanem lebontásáért tüntetők, és baloldali ellentüntetők. Utóbbiak, a nyugat-berlini baloldal képviselői, az előadó szerint teljesen különböztek az egykori keleti kommunistáktól. Lenint mindenestre gondos precizitással elbontották, és elszállították: ma 125 darabban fekszik valahol délkeletre Berlintől. A pontos helyet titokban tartják, attól tartva, hogy az ereklyegyűjtők darabokra szedik. Ugyanakkor Berlin nem tagadta meg az Alexanderplatz mellett álló Marx és Engels szobrot.

Konok Péter hangsúlyozta, hogy a német társadalomban előbb jött el a rendszerváltás utáni csömör pillanata, mint hazánkban. Igaz, ott az eufória és a várakozások is túlszárnyalták a magyarországiakat, a média is ezeket a képeket és érzéseket igyekezett megragadni, felnagyítani. A keletnémet társadalom szeme előtt a nyugatnémet életszínvonal lebegett, de hamar megtapasztalhatta a kapitalizmus árnyoldalait is, és sokként élte meg az addigi stabilitás, és a nyugati mércével mérve mérsékelt, de a szovjet blokkon belül mindenképpen magasnak számító, az állampolgárok széles tömegeinek biztosított életszínvonal megingását. Az NSZK egykori polgárai pedig a keleti tartományok gazdasági talpraállításának a költségeit érezték saját bőrükön, és sokallták.

Átrendeződött a belpolitika

A nyugatnémet politikai palettát is átrendezte az újraegyesítés. Ez elsősorban a német szociáldemokrata pártot (SPD) vetette vissza évekkel. A Schmidt-kormány 1982-es megbuktatását az SDP az évtized végére nagyjából kiheverte, és egy saját korában kifejezetten modern programmal állt elő, amely olyan kérdéseket is hangsúlyosan szerepeltetett mint a fogyasztáskritika, a nemi szerepek és a környezetvédelem. Mindezt egy olyan pillanatban, amikor az egykori NDK lakossága minimális érzékenységet mutatott ezekre a nyugati társadalmak számára adekvát kérdésekre. A keletiek – végre – nyugati módon akartak élni, ámbár a családi-nemi szerepeket tekintve jóval konzervatívabbnak bizonyultak. Így az 1990 decemberében tartott választásokat a kapitalizmus- és fogyasztásbarát kereszténydemokraták fölényesen megnyerték (43,8%) az SPD (33,5%) előtt.

A nagy várakozások után törvényszerűen előálló nagy csalódások a szélsőségek előretörésének is kedveztek: ez jóval előbb következett be, mint Magyarországon, még akkor is, ha Németországban szövetségi szinten ezek a pártok nem nyertek képviseletet, illetve a parlamenti pártok kommunikációja végig egyértelműen elutasító volt velük szemben. A volt NDK területén ráadásul elmaradt az a fajta társadalmi méretű szembenézés a hitleri korszakkal, amelyre az NSZK-ban nagy hangsúlyt helyeztek. Az antifasizmust a pártállam „sajátította ki”, míg az alsóbb szinteken továbbélhettek bizonyos hagyományok.

Aki a rendszerváltás utáni német társadalomra, az „ossik” és „wessik” ellentmondásos viszonyára lett volt elsősorban kíváncsi, keveset kapott ettől a filmtől. A főszereplő egy olyan szovjet-orosz katona, akinek egyszerre két országot is kihúztak a lába alól. Még a helyiekkel való találkozásaiban is egy – felszarvazott – török származású munkás utasítja ki hálószobájából „külföldiek kifelé” felszólítással. Berlinből sem sokat látunk, egy-egy romos gyárépületet, a Reichstagot, amely 1993 óta merész építészeti megoldással impozáns üvegkupolát kapott; a TV-tornyot, amelyet Honecker abban a hitben épített, hogy az NDK nagyságát egész Nyugat-Berlinből látni lehessen – csak arra nem számított, hogy a délutáni nap szabályos keresztet rajzol ki az üveggömb ablakain.

Berlin azóta hatalmas változásokon ment keresztül, új városközpontok épültek az egykori fal vonalán. Maga a film nem ezt az átalakulást ragadja meg, hanem lebeg az előző rendszer, a rendszerváltás és az új rendszer között, azt a hangulatot festi le, amely a stabil tájékozódási pontjait vesztett embert kerítette hatalmába a kilencvenes évek elején. És a gorilla? Hát az délben fürdik, és a kopasz énekesnő frizurája is a régi.