Élet-Stílus

Majdnem érdektelenségbe fulladt a rasszizmus elleni nap

admin
admin

2009. 08. 12. 06:26

A Sziget Fesztivál nulladik napjának magyar része egy amolyan Live Aidbe oltott Magyar Dal Napja volt. A brit vegyes csapat ehhez képes kétbites üzenetet fogalmazott meg: a zene jó, a rasszizmus rossz. Ennyi elég volt, mert ők mindezzel nem untatták halálra a közönséget. A Világzenei Nagyszínpadon Miles Davis szellemét idézték meg, ugyancsak sikerrel.

A nulladik nap a Szigeten igen rosszul kezdődött: már hajnalban érkezett némi hidegfront felhőszakadással, majd több zuhatag végigcsapott a fesztiválozókon. Ezután hiába sütött ki délután a nap, az esetleges kilátogatókat már elriasztotta a bizonytalan időjárás. Eleinte pár ezren voltak a Nagyszínpad előtt, de ez a szám a csúcsidőben akár 15 ezerre is felfuthatott.

KÉPGALÉRIA (Fotó: Gáti András)

KÉPGALÉRIA (Fotó: Gáti András)

Délután öt körül úgy láttuk, hogy már szinte menthetetlen lesz a buli. A Bikinitől hallhattuk hogy Részegen ki visz majd haza. Annak ellenére, hogy ezt szinte a Szigetre írt élethelyzetnek lehet értelmezni, alig pár ezren énekelték a Nagyszínpad előtti keskeny karéjban.

Menekültek Novák elől

A délutáni órákban becsatlakozva a rasszizmus ellenes koncertfolyamba, kiderült, hogy a programújság csak jelzésértékkel írta le a fellépőket, időpontokat. Ezért aztán, aki a tavalyi Magyar Dal Napjára hajazó műsorban a saját kedvencére volt kíváncsi, nem nagyon ugrálhatott el messzire, mert ha későn ér vissza, akkor könnyen le is maradhatott a kedvencéről. (Hallottunk is ilyenre példát.)

A blokkok közti szüneteket Novák Péter igyekezett rasszizmus ellenes monológokkal, idézetekkel kitölteni, igen kevés sikerrel. Amint a közönség meghallotta, hogy itt másról van szó, mint zenéről, egyből futásnak eredtek a közeli sörcsapokhoz vagy toi-toi-okhoz.

A bikinis nosztalgiadélutánt a múlt többi nagy neve követte, mint Deák Bill, akinek a szövegeit még ma sem lehet érteni, de a hangja továbbra is áthasítja a levegőt. Aztán Balázs Fecó elénekelte, hogy “kőfalak állnak az emberek között”. Itt már nehéz volt a közhelyeket tompítás nélkül elviselni, így némi hideg serital vételezése után már-már jól viseltük Müller Péter Sziámi antiénekesi allűrjeit, amint olyan virtuóz zenészek mellett próbál (esélytelenül) helytállni, mint amilyen Szakcsi Lakatos Béla. Kiderült, hogy ehhez kevés volt a vételezett mennyiség, és további tompításra volt szükség.

A KFT-blokknak csak a végére értünk vissza. Tegyük hozzá, hogy nem volt ezen mit sajnálni, mert az új számokat adták elő, amelyek ugyan igen mély gondolatokat sugároztak, de tökéletes érdektelenséget váltottak ki a közönségből. Mintha ma a legtöbben azt találták volna ki, hogy a rasszizmust nem is kemény fellépéssel kell legyőzni, hanem halálra kell untatni mindenkit, aki rasszista gondolatokat forgat a fejében.

Már-már éppen indultunk volna a Világzenei Nagyszínpad irányába, ahol Miles Davis muzsikusai léptek fel indiai zenészekkel, amikor Lovasi csapataival belekezdtek a saját blokkjukba. Ők legalább az ismert számokat adták, mint a De szeretnék a Kispáltól (Németh Jucival), vagy a Van-e szándékot a Kiscsillagtól. Ezután egy gesztussal azt is megmutatták, hogy hogyan kell túllépni az ellentéteken. A harmadik számot, a Van-e nálatok alkoholt ugyanis a két együttes már együtt adta elő. A pletykák szerint pedig Kispál András és Leskovics „Lecsó” Gábor kapcsolata nem felhőtlen (igaz valószínűleg nem faji alapú a feszültség). Utána még a Ha az életben himnikus slágerüket is lenyomták, amit természetesen a hallgatók magyar fele együtt is énekelt Lovasival.

KÉPGALÉRIA (Fotó: Gáti András)

KÉPGALÉRIA (Fotó: Gáti András)

Bár ez a rész sem telt el sablonok nélkül, vélhetően a korosztályi érintettség miatt Lovasi mellett nem megyünk el csak úgy a Sziget másik felébe, hogy fúziós jazzt hallgassunk.

Novák és Geszti Péter közös agymenését a fenntartható fejlődésről szerencsére már csak elmosódva halljuk.

Megidézték Miles Davis szellemét

Miles Davis zenéjének ünnepét rendezték a Sziget nulladik napján, a rasszizmus elleni küzdelem jegyében. Méghozzá Davisnek azt a korszakát idézve, amikor 1972-től 74-ig indiai hangszereseket hívott a zenekarába. Csakhogy ma éppen a zseniális trombitásra emlékeztek a Világzenei Nagyszínpadon – napjaink kiemelkedő indiai muzsikusai és Miles Davis zenésztársai közös előadásában.

A hullámzó, mintegy 6-800-as tömeg lelkes ringató mozgással díjazta este nyolctól a különleges produkciót. Davis egykori zenésztársai között ott ültek, vagy inkább kuporogtak az indiai hangszerek megszólaltatói: így például a világ egyik legjobb tablásának tartott Badal Roy. (A tabla két eltérő méretű és hangszínű dobból áll.) De nagy tetszésre szólózott az altszaxofonos Rudresh Mahanthappa, akit egyesek a jazz új csillagaként emlegetnek. És ne feledkezzünk meg a színes Nicholas Payton trombitásról se, aki a jazz markáns alakja.

Miles Davis valamennyi korszakában zseniális volt, de ezzel a jazzrockos periódussal teljesen új fejezetet nyitott. Ugyanis nemcsak a jazz és a (Jimi Hendrix ihlette) rock találkozott, de jelen volt benne egy kis funk és némi pszichedelikus soul is, amely most is elevenen csorgott le a tömeg közé a színpadról, keveredve az indiai ritmusvilággal. Ínyenceknek való muzsika volt, amihez igazságként hozzátartozik: mivel csak kivételes alkalmakkor áll össze ez a produkció, egyszeri és megismételhetetlen élmény. A jazz, a világzene rajongói számára elsősorban, tekintet nélkül a zenészek származására, bőrszínére vagy nemzetiségére.

Egyszerű az üzenet, de jól működik

A Nagyszínpadhoz visszatérve éppen Charlie, Somló, Bródy és Novák énekli együtt, hogy Mindannyian mások vagyunk, egyben másban hasonlítunk. Mintha éppen a Live Aid magyar kiadásába csöppentünk volna. Csoda, ha az ember ivásra adja a fejét?

Az est fénypontjához a záró produkcióhoz azonban már nem volt szükség semmiféle fájdalomcsillapításra. A Love Music Hate Racism Allstar Special csapat ugyanis az eddig említett lanyha felvezetés után újra életet hozott a Nagyszínpadra. Itt persze nem kell valami hihetetlen eredetiségre gondolni. A recept egyszerű volt: élettel teli, pörgős, hip hop alapú rockos zúzdára hangszerelt ska, raggae és punkszámok. A lényegét tekintve azonban átütőnek bizonyult. Nem sokkal azután, hogy belecsaptak a húrokba, megpörgették a lemezeket, a közönség áradni kezdett a színpad elé. Ott aztán együtt lehetett hullámozni a Specials Ghost Tawnjára, énekelni a Bob Marley-slágert: Get Up Stand Up, majd a végén a magyar fonetikus fordítás után csak „ki…szott tócsának” nevezett Killing In The Name-re csápolni.

Közben pedig persze sokkal fogékonyabbak voltak a fiatalok is. Könnyedén skandálják a Love Music, Hate Racism jelmondatot. Lehet, hogy ez sokkal egyszerűbb, primitívebb megközelítés, de sokkal működőképesebbnek tűnik.

A Sziget rasszizmus elleni napja leginkább úgy tűnt, hogy nincs úgy kitalálva, mint ahogyan a tavalyi Magyar Dal Napja (MDN) volt. Igaz, a magyar dalért könnyebb is lehet Allstar jellegű, nosztalgiaszagú koncertsorozatot adni, mint egy ilyen nem kevésbé nemes ügyért. Lehet, hogy többen is jöttek volna el, ha egy kicsit több ötlet lett volna benne, mint egy Magyar Dal Napja 2.-ben, amely csak úgy mellesleg a rasszizmus ellen szól éppen. Lehet ilyenkor persze azt mondani, mint Novák Péter, hogy Leonidász is 300 katonával állt ki, de lehet, hogy legközelebb egy kicsit kreatívabban kellene megszervezni a műsort.

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.