Pont egy évvel ezelőtt kerestük fel Bacsó Pétert új filmje, a Majdnem szűz bemutatója kapcsán. Budai lakásán találkoztunk. Nehezen mozgott, fájdalmasan létezett – mégis örömmel, nagy kedvvel beszélt az új filmjéről. Nem azért, mert sokra tartotta volna azt a szót: promóció (ha ismerte is, nem szívelhette), hanem azért, mert számára minden a film volt: celluloidot lélegzett, azt sóhajtott, azt evett, azt ivott.
Bacsó Péter utolsó találkozásunkkor (Fotó: Balla István)
Azon utolsó hazai nagymogulok közé tartozott, akiknek valóban a vérében volt a filmkészítés, és tudták azt is, hogy léteznek jobb és rosszabb idők, vagyis hogy az ember hol jobb, hol rosszabb filmeket készít. (A siker receptjéért ő is fél karját adta volna.) Utóbbiakkal most nem foglalkozunk, nem kegyeleti okokból, hanem mert akad bőven olyan mozija, ami filmtörténeti értékű, és igencsak jól sikerült alkotás. A kezdeti idők, az ezerkilencszázötvenes évekbeli, hatvanas évek eleji forgatókönyvírói- és dramaturginas évei (Kalmár László Dérynéje, Keleti Márton Erkelje, Makk Károly Liliomfija, Keleti Márton Fel a fejjelje, Várkonyi Zoltán Dandin György, avagy a megcsúfolt férje, Makk Károly Mese a 12 találatrólja, Fábri Zoltán Édes Annája, Makk Károly Fűre lépni szabadja, Fábri Zoltán Két félidő a pokolbanja, Marton Endre Katonazenéje stb., illetve Fábri Zoltán Isten hozta, őrnagy úr! című Örkény István-adaptációja 1969-ből és Makk Károly Macskajáték című Örkény-feldolgozása 1972-ből, illetve Makk: Egy erkölcsös éjszaka című Hunyady Sándor-feldolgozása Örkény Istvánnal közösen 1977-ből) és első önálló filmjei (Nyáron egyszerű, 1964, Szerelmes biciklisták, 1965) után kisvártatva (1969-ben) elkészítette kultikus alapművét, A tanút, amit tíz évre dobozolt a hatalom, amit későbben – többek között – olyan örökbecsű művek követtek, mint a Ki beszél itt szerelemről? (1979), a Te rongyos élet (1983), a Hány az óra Vekker úr? (1985), a Banánhéjkeringő (1986), a Titánia, Titánia, avagy a dublőrök éjszakája (1988), a Sztálin mennyasszonya (1991), a Balekok és banditák (1996), a Hamvadó cigarettavég (2001) és az utolsó filmje: a Majdnem szűz (2008).
Az ötvenes évek rezsimurai kötelező kűrökre kényszerítették (mint akkoriban minden tehetséges alkotót), ekkor tanulta meg azt a leckét, amit örök életére megjegyzett és előszeretettel alkalmazott, és amit anno az FN-munkatársakkal is megosztott: „…a mindenkori hatalmat a komikum irritálja legjobban. Nem bírja elviselni, ha kinevetik. Az még elmegy, ha kritizálják, de ha nevetségessé teszik, azt nem bírja elviselni. Valószínűleg A tanúnak is ez volt a titka. Képzeljük el: ül a politikai bizottság a vetítőteremben, köztük Czinege elvtárs. A vásznon pedig Bástya elvtárs forgatja a szemeit. Hát sok különbség nem volt köztük.”. Ez a tréfamesteres fricskázás jellemezte. Amit saját témaként választott, annak mindig megkereste a visszás voltát, hogy megmutassa: ha kinevetjük, legyőzzük – de legalábbis megértjük. (Ez már félig diadal, nemde.)
Bacsóról mindenki őriz valami emléket magában, ha más filmjéből nem, A tanúból biztosan. Nekem az a kedvencem, amikor Pelikán József gátőrnek (Kállai Ferenc) Virág elvtárs (Őze Lajos) odanyújtja a betanulandó vallomását, a gátőr egy félmondatban elnézést kér, miszerint bocsánat, ez az ítélet, mire Virág elvtárs szabadkozva kicseréli. Hát így ment ez.
Mégis én azt a Bacsót őrzöm leginkább magamban, akiből utolsó találkozásunkkor azt a halhatatlan filmes életerőt éreztem. A test már nem működött tökéletesen, a szellem igen. És a magam módján igyekszem átörökíteni őt az utánunk jövőknek – és arra a kérdésre, most akkor hogyan tovább, magyar film, kissé ironikusan elfúlón válasz helyett majd úgy köhögök, ahogy Őze egy másik (színigazgatói) szerepében tette volt a Te rongyos életben. Hogyan tovább – nem tudom. Az biztos, hogy nélküle már semmiképpen sem úgy, ahogy eddig. Szomorúbban, rosszkedvűbben.
